Éva lányai

Az anyu lelépett, nem sokkal azután, hogy az öcsém megszületett. Apám nevelt fel hármunkat, a nővéremet, engem meg az öcsémet. Négy skatulya gyufa röpköd a levegőben a pult fölött. Kora délutáni őszi nap süt be a kirakaton, a sör úgy ragyog a pohárban, mint a borostyán: apró buborékok szálldosnak benne megfontoltan. A kávézó üres, Kormos nem jön be, leheveredik a nyitott ajtó előtt a kis teraszon. Elnyúlva napozik, ha a környezetbarát várbusz fekete füstöt okádva, hörögve csörömpöl fölfelé az utcán, idegesen meg-megrándul a füle botja.
Nem nagy dolog, mondja Viki Kettő, csak arra kell figyelni, hogy mindig pontosan a másik kézbe és mindig pontosan ugyanolyan erővel dobd. Aztán meghalt az apu is. Régen. Hat-hét éve. Az öcsémet viselte meg a legjobban, nagyon kötődött hozzá, néha bemászott az ágyába, vele aludt.
Öttel is tudod?
Öttel, hattal. Mindegy.
Ki volt az apád? Úgy értem, mit dolgozott?
Katona volt. Százados. Otthon is próbált rendet tartani. Volt néha kemény raportozás, katonás szigor. De mit tehetett, ha egyszer állandóan szolgálatba kellett menni? Elég korán kezdtem élni. Amikor felvettek az artistaképzőbe, az nagyon jó volt. Mindig is túlmozgásos gyerek voltam. A képző éppen ilyeneknek való. Pantomim, tánc, akrobatika, zsonglőrködés, egyensúlyozás, kötelek, függőszerek. Játéknak tűnt az egész.
A sarki kávézóban évek óta cserélődnek a felszolgálólányok. Mindig ketten vannak, váltásban, egyik nap az egyik, másik nap a másik. Reggel nyolctól este tízig. Egy, olykor két évet töltenek itt, néha csak pár hónapot, aztán mennek vissza a főiskolára, egyetemre, húznak Londonba vagy Párizsba. Évi, a tulajdonos válogat így. Hogy neki miért éri meg újra és újra betanítani őket, azt ő tudja. Mindig fiatal lányokat vesz fel, nyelveket beszélő, kedves csajokat, csinos, értelmes ifjú nőket, húsz és harminc vagy inkább húsz és huszonöt között. Akik, könnyen kiszámítható, amint tehetik, mennek tovább. Timi, aki mindig morcos volt, mert bosszantotta, hogy mindig morcosnak látszik. Niki, akire már alig emlékszem. Viki Egy, aki imádja a kutyákat, van is egy kávészínű talált kis valamije, leginkább talán hosszú szőrű tacskó. Viki Egy rendszeresen visszatér, be-beugrik kisegíteni egy napra vagy hétvégére, már messziről integet a pult mögül, vigyorog, fülig ér a szája, ha nem a kutyákról, akkor a lovakról beszélgetünk, mert van egy régi-régi cimborám, aki gyerekkora óta lovakkal foglalkozik, lovakkal, latinnal, gregoriánnal, számítógéppel, mostanában pedig, és ez a mostanában éveket jelent, Bécsben rolfinggal, az Ida Rolf által Amerikában kifejlesztett gyógyító testmanipulációval, de azért lovai is vannak, a panziót is megtartotta, ahol nyaranta beteg gyerekeknek tart lóterápiás kurzusokat, és mindez Viki Egyet nagyon érdekli, mert a Pető intézetben tanul konduktornak, mozgássérültekkel foglalkozik, és szeretné összehozni a három dolgot, amit a világon a legjobban szeret, a kutyákat, a lovakat és a beteg gyerekeket. A kutyákat Magdi is szerette. A lovakat is. A vadászatot, a halászatot. A borokat. Ha jól emlékszem, pulija volt. Ismerte a pincészeteket, tudta, mi az aszú és a jégbor titka, tudta, hogy a forró grogot nem pohárból, hanem ón- vagy pléhbögréből kell inni. Szabad szájú volt – nagy ügy, ma mindenki az! –, de úgy istenigazából, csak azért nem trágár, mert nem lanyhuló érdeklődéssel leste a hatást. Hajnalig tartó bulikról, pörköltözésekről, halászlevezésekről mesélt, nagy gombászatokról, gumicsizmás mocsári barangolásról, rackákról, szürke marhákról és szomorú szamarakról, néha az apjáról, akivel nehezen jött ki, aki újra és újra cserben hagyta. „Bassza meg a ló – motyogta a kérdésemre egy ködös téli reggelen. Mosolyogni próbált, de könnyezett. – Átcseszett megint. Századszor is!” Vadul politizált, liberálisnak hitte magát, magazinoknak riportozott, nagy barna szeme akkor is lázban csillogott, ha nem másnapos, csak fáradt volt. Emese? A sumer hercegnő. Tornász-papnő a krétai falfestményekről. Az egyiptomi Nofretete. Alig tudtam levenni az arcáról a szemem. A nyugati végek egyik kedves, unalmas kisvárosából érkezett, hosszú, vékony ujjai közt úgy tartotta a cigarettát, mint egy delnő. Unta a kávézót, a mosogatást, a takarítást, a standolást, a vendégeket. Unta az életet. Amikor Tibetbe indultam, már-már tűzbe jött. Ha visszajössz, mesélsz, kötötte a lelkemre. Mindent! Töviről hegyire. Ha visszajössz. Én nem jönnék vissza, tette hozzá elgondolkodva. Miért, kérdeztem. Mert onnan már minden lefelé van, válaszolta. Mire visszaérkeztem, nem dolgozott a kávézóban. Véletlenül futottunk össze a piac mellett. A kedvese, mondta, Londonba készül. Nem tudja, vele tartson-e. Helyes srác volt, barátságosan figyelő tekintetű, melák, de nem lassú eszű. Egy frissen felfedezett banda billentyűse. Valami nemzetközi fesztiválon díjat nyertek, és hosszabb időre meghívták őket Londonba vagy Amerikába. Miért ne mennél, biztattam Emesét. Nem tudom, felelte, hogy igazán akarom-e? Te vagy ő? Hát ő, te hülye! Eszterre alig emlékszem, de tudom, nála maradt egy könyvem, Tom Wolfe Festett malasztja. Művészettörténetet tanult, Párizsba ment, hazajött, azóta egy mell-, far- és orrszobrász asszisztense. Nóri, aki saját étteremről álmodozik, és akinek olyan láthatóan váltakozik arcán a derű és a ború, ahogy felhős-szeles nyáridőben a kávézó falán lógó festményeken szalad a fény és az árnyék. Aztán a szép lelkésznő, a gyönyörű Réka! A kiugrott teológus. Aki időközben kiugrott pincérnővé lett, mert a mamája és a három zord bátyja unszolására visszaugrott a teológiába. Dunsztja sem volt róla, ki a fene Gion, Grendel vagy Páskándi, de tudta, mi az „eltörölhetetlen jegy”, a szentség felvételének el nem veszíthető, meg nem tagadható, soha nem halványuló jele, a character indelebilis. Nem elég, hogy az őslénytanos jezsuita Teilhard de Chardin nonkonkordizmusáról lehetett vele diskurálni, de úgy csocsózott, mint egy istennő. Az arca nem mai arc, a némafilm csillagait idézi: ha éppen nem nevet, úgy tűnik, nyomban sírva fakad.
Ratatata, rövid géppisztolysorozat, Viki Kettő bal kezében egymásra ropognak a visszahulló gyufaskatulyák.
Hívnak kaszkadőrnek, néz rám a nagy, kék, komoly szemével. Elmosolyodik. Kipróbálnám, mondja. Lángoló nő száguldó motorral a robogó vonatra ugrat. Biztosan élvezném. De igazából személyi tréner szeretnék lenni. Sokat tudok a mozgásról. A gyógyító mozgásról is. Lehajtja a fejét. Amikor apám meghalt, potyogtatja egyenként a pult fiókjába a gyufásdobozokat, a rokonai vettek magukhoz minket. Jó emberek. Úgy vigyáztak ránk, mint a sajátjaikra. Anyut egy évben egyszer látjuk. Még egy sört? Néha rám tör a vágy az öcsém után.