1995. X. 2.
Lehet annak bő tíz éve, hogy Belgiumban jártunk, és Gentben ráakadtunk a kisiparosok (kézművesek?) múzeumára. Szép dolog, nem? Egy ország veszi a fáradságot, és összegyűjti a régi kovácsok, asztalosok, kosárfonók és mindenféle kétkeziek divatjamúlt tárgyait. Megbecsüli a múltjukat, tudhatod, megbecsüli őket most is. Tulajdonképpen akárhogy vesszük, az ország ezzel a múzeummal saját magát becsüli meg. Egy kis karc a magyar szíven, hogy otthon bezzeg ilyen nincs. Ha tájházakban, kis helyi gyűjteményekben – majdnem azt írtam, jobb híján – előfordulnak is régi mesteremberek munkái, hogy országos múzeumot kapjanak, gondolom, soha senki fejében meg nem fordult.
Na, most aztán törhetem a fejem, hogy a nemzeti gondbajból hogyan kanyarodom vissza Szűcs Lajos alsórácegresi gépészkovács dohányvágó masinájához. Mivelhogy ő volna írásom tárgya, ha el nem kalandoznék mindörökké.
Ebben a genti múzeumban megláttam egy fura kis gépecskét. Látszott, kovácsmester kalapálta, reszelte, s nem utolsósorban ő maga tervezte. Nagy vascsápok, kerekecskék, hosszú karú áttételek álltak ki a gépecske oldalából, s magam sem tudom már, miként derült ki, hogy ez egy dohányvágó gép. A sok kacskaringó és csápocska azért van rajta, hogy a beléhelyezett, vágni való dohányt a vágókés mozgatása egyúttal a megfelelő mértékben előbbre is tolja, hogy a késnek a következő fázisban is legyen mit levágnia.
S nekem abban a szent pillanatban eszembe jutott a kerek hasú alsórácegresi dohányvágó gép, amit Szűcs Lajos gépészkovács kalapált magának, fittyet hányva az akkoriban szigorúan vett állami dohánymonopóliumra s a dohány után szaglászó zöld ruhás fináncokra. Nem volt azon a gépen semmiféle hosszú csáp, se nyolcféle áttétel. Szűcs Lajos ezerszer egyszerűbben oldotta meg a matéria gépen való megfelelő mozgatását. Elég volt neki, ha jól emlékszem, egy vasrúd és egy fogaskerék. Magyarul: ha egyszerűbb, hát egyúttal praktikusabb is, mondjuk ki, a bonyolult belga géphez képest a mi kovácsmesterünké zseniális volt.
Persze Szűcs Lajos eme alkotása sohasem került múzeumba. Mi az, hogy múzeumba?! Legföljebb corpus delicti lehetett volna egy bűnperben/szabálysértési eljárásban, ha a közfigyelem ráterelődik. Hogy egyáltalán létezett, hihetik is, nem is. E pillanatban létezése egyetlen bizonyítéka az én emlékezetem. Na éppen? S ráadásul ez a megbízhatatlan emlékezet nemhogy a technikai megoldás minéműségéről nem tud semmit, de azt is bevallhatom, ha nem jön az a finánc, az egész gépet fogaskerekestül, mindenestül elfelejtettem volna. De jött. Szerencsére idejében jelezték. A mester éppen dohányt vágni készült, a [olvashatatlan] terjedelmes vashasacskát megtöltötte leveles dohánnyal, a megfelelő csavarral kellő finomságúra állította a vágószerkezetet. Ekkor érkezett a jelentés/hír. Jön! Majdnem biztosra vehető, a finánc nem véletlenül jött. Szűcs Lajos valamely jóakarója révén tudomást szerzett a gépről, s most, nincs mese, meg fogja találni.
A mester egy pillanatig gondolkodott – sok ideje nem volt a meditálásra –, hova dugja a masinát. S már csobbant is a moslékosdézsa tartalma – dézsában a moslék. A konyha sarkában – ott zajlottak az események – állt a fából készült moslékosdézsa. Mosogatólének, dinnyehéjnak, ételmaradéknak, minden affélének, amit a disznó este, hazatérvén a kondával, boldogan bevirityölt (???). Na, ebbe zuttyantotta bele a mester a masinát.
1995. X. 13., péntek
A finánc minden elképzelhető rejtekhelyre bekukkantott, de a moslék álmában sem jutott volna eszébe. Dolgavégezetlenül távozott. A dohányvágó meg nyilván előkerült a tökéletes búvóhelyről, s folytatta fináncbosszantó tevékenységét (ameddig csak el nem koptatta). Egy biztos: múzeumba nem került soha, ki törődött egy pusztai kovácsmester (még ha gépészkovács volt is!) remekével. Tényleg! Gépész úrnak kellett szólítani, és értett traktorhoz, „masinához”. A cséplést masinázásnak hívtuk, a cséplőgépet gőzmasina hajtotta, úgy tudott sípolni, mint a vonat. Csak magától járni nem tudott, lóval vagy ökörrel kellett új helyére vontatni, míg aztán a traktor (egy körmös Hoffher) fel nem váltotta. Azt követően mindvégig egy helyben állt a magtár mellett, egy, a számára épített féltető alatt, s onnan hajtotta súlyos, fekete szíjáttételével a magtárban működő gépeket. (Magtisztító? Daráló?) Már nem tudom pontosan. S mindezt a gépész úr működtette, javította. Ámde ahogy zseniális gépecskéje még a múzeumnak sem kellett, úgy ő magára sem volt szüksége a kollektivizált kornak. Elvették saját készítésű szerszámait, a nagyipar kipenderítette a szakmából, ha igaz – ezt már, magunk is kiebrudaltatván Alsórácegresről, nem tudom pontosan –, az alkohol ígérkezett neki egyetlen menedéknek. Így végezték, a gépecske a szemétdombon, a mester nemkülönben. Magyar gépsors, magyar gépészsors.
Itt már akár vége is lehetne, de ott van még az a nikotinnal mérgezett moslék. Egyáltalán: kioldódik a moslékba dobott dohánylevélből a nikotin? És menynyi ideig lehetett a gép a dézsában? Mert nyilván az se közömbös szegény disznó szempontjából. Ő ugyanis este a kondával menetrendszerűen hazaérkezett, a gyerekek a „házvégiben” kiabálták, hogy „gyünnek a disznók”. Egyébként a gyerekek jelezték azt is, ha az esti fejés után a cselédasszonyok mehettek a tejadagjukért. „Tejér! Tejér!” – kiabálták a gyerekek. Meg a ragadozó madarakat is ez a gyerekkórus próbálta elűzni. „Háhu! Háhu! Kuréjja, vasvella!” – kiabáltuk az erre portyázó héjáknak, kányáknak, ölyveknek.
De most, ugye, az hallatszott, hogy „gyünnek a disznók”. Az asszonyok fölkészültek a disznók fogadására, kinyitották az ólakat, kihordták a moslékot, mert a disznó egész napi legelés, turkálás után éhesebb, mint amikor reggel elment a kondával.
Nyugodtan készülhetnek az asszonyok, mert bár a disznók már a Nagysaroktól lóhalálában (disznóhalálában?) rohannának hazafelé, de az a Magyar Narancsban deheroizált pásztorkutya nem engedi. Ugyanis azt az utasítást kapta az úgyszintén deheroizált kanásztól, hogy: „Elejbe, te!” Nocsak, mintha az öt évtized múlva tollát (szövegszerkesztőjét) villogtató újdondásznak szánta volna. Hiszen ő éppen ezt kérdezi a deheroizáló cikkben. „Mi az, hogy elejbe, te?” Hát ez, kedves barátom. Kuréjja, vasvella. És a kutya szép rendben tartja a disznókat, egészen a Kissarokig, ahol az öreg Kobrák azt mondja neki: „Ölég, Ügyes, idegyere!” S akkor szabad a csürhe, a konda, a csorda, vagy ahogy mifelénk mondják – meg ne hallja senki vájt fülű! –, a fóka (gyengébbek kedvéért az nem a tengeri emlőst jelenti, hanem a falkából csürhült ide a csürheszájon, ahogy a szalmából is szóma lett, és a kolbászból kóbász).
Na, csak azt akartam mondani, hogy nem vagyok benne biztos, hogy aznap a gépészék disznai találtak-e a vályúban moslékot.
(…)
1996. XII. 25.
A mára virradó éjszakán (éjféli misén voltunk előtte a Bakáts téri templomban, jó későn aludtunk el) Abody Bélával álmodtam. Vala (ebben a pillanatban csöngettek, egy jól öltözött férfi és egy hervatag nő álltak az ajtóban, és az ünnepi alkalmat akarták fölhasználni, hogy velem a bibliai üzenetről beszélgessenek; Engel Gábor vagyok – mondta a férfi. Nem – mondtam én, és becsuktam az ajtót). Tehát Vala? Gondolom, miért, tehát valamiért A. B. a Blaha Lujza és a Vadász tér keverékén egy autó mellett állt, az autóból öt vagy hat pisztolygolyót adott át nekem, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy azért, mert pisztolyom van, csak nincsen hozzá lőszer. Elindultunk, Béla otthagyta az autóját, ekkor derült ki, hogy tél van, havas volt a tér, én úgy éreztem, hogy a golyók melegedni kezdenek a zsebemben, kivettem őket, egyik – a legnagyobb – beleesett a hóba, föl akartam venni, de éreztem, hogy melegszik, tehát fölrobbanhat, gyorsan visszatettem a hóba, méghozzá a hegyével az utca felé – így eltalálhatott volna valakit, A. B. ezt szóvá tette, én is éreztem, hogy vissza kellene menni, és valami semleges hely felé fordítani, de mégsem mentem vissza, mentünk tovább. Eddig A. B.-nak két lába volt, de innen kezdve fél, egy tolókocsiban ült, azt hajtotta, egy térre értünk, a Kálvin térnek és annak a varsói térnek a keverékére, amely a Trzech Krzyzy és a Plac Unii között van, a nevét elfelejtettem, itt vacillált (A. B.), hogy az úttesten kerekezzen-e vagy a járdán, s mivel én a járdán mentem, ő is a járdát választotta. Egy kocsmához értünk. Bementünk. A pulton kétféle gombakészítmény, mögöttük egy középkorú? öreg? férfi. „Most vagy bekonyakozunk, vagy begombázunk” – mondja A. B. Ekkor esik róla szó, hogy mennyire nem kövér, pedig én azt hittem, hogy a mozgáshiány miatt nagyon elhízik. Erre valaki panaszkodott az ennivalóra. A pult mögött álló férfi egy futballcsapat összeállítását mondja (mintha az is közte volna: Gyetvai), azt akarja, hogy mondjuk utána. Áll valaki mellettünk, a kocsmáros ismerőse lehet, szemrehányóan mondja neki, mit akarsz egy harmincas évekbeli csapattal. Közben A. B. a gombát választja, beszalad a pult mögé, megindít egy gépet, a gépből darált gomba bongyorodik, állj, állj, kiált a kocsmáros, ebből 1 gramm egy adag, s mivel edény nincs a darált gomba alatt, a kocsmáros barátja gyorsan valami ezüstkupafélét tol oda. Itt a vége!
Nagy Lacika álomfeljegyzéseinek olvastán tudatosodott bennem, hogy az álmok mások számára érdektelenek. Lehet, hogy a magunk számára is?
(…)
Kisszékely, 1999. V. 1.
Ahogy mentünk le a Breznyánszki-lépcsőn, folyamatosan szólt egy madár. Ahhoz, hogy fülemüle legyen, egyhangú volt. Ahhoz is, hogy énekes rigó. Mi lehetett? Miért nem tudom megjegyezni egy madár hangját? Hogy esetleg lekottázhassam. Majd hozok K.-be egy madaras könyvet, meg a használaton kívüli távcsövet is ide kell hozni. Akkor megnézhettem volna a madarat. Május 1., és egy bagoly és egy rigó hangja közötti ének. Ének? Madárfütty.
A tegnapi napot akartam leírni. Meg egy-két korábbi álmot, amit már – érzem – elfelejtettem.
Tehát a tegnapi nap. Péntek. Menjek el Lujoshoz az Epreskertbe, nézzem meg a Bach-szobrot. 12 körül kell érkezni. Előző nap telefonált. Elvár. Kicsit mólés volt. Bár a hátralévő délután nagyon sűrű volt, azért csak összekaptam magam. Mert nagyon szerettem volna rágyújtani, és nem volt otthon cigarettám, ami nem baj, mert én, ugye, nem dohányzom, csak akkor, ha társaságban vagyok és iszom, és mindenki más szívja, akkor én is, de mivel nem szeretek cigit kunyerálni, inkább veszek, hogy a sajátomat szívhassam. Ha lehetne, 3 vagy 4 szál cigit vennék, mert ha egy dobozzal veszek, akkor azt úgyis elszívom, de 3 vagy 4-et nem lehet. Na. Állítólag az egyetemek büféiben lehet. Amikor ifjú voltam, minden trafikban lehetett. Kérek 3 db Ötéves tervet. Belecsavarták egy papírdarabba, és vihetted. Miért is írom ezt? Ja. Elindultam. A Ráday utcán át mentem a Kálvin tér felé, boldogan cigarettáztam. Ez túl részletes. A R. utca végén csődület. A rendőrök fényképeznek egy félzsódérosan álló autót meg Erki Editet. Mi történt? Erki kiabál. Egy kis szünetet kérek: ez itt L. E. Üdvözöl. Elütött az autó, kiabálja. Ott áll, bottal a kezében, a rendőrök fényképezik. Még hogy elütötte az autó? Menjél csak, mondja, menjél. Megyek. Hallom, ahogy a rendőrnő eksztázisban (extázisban) – nono… – kiabálja: Ő L. E.? Naná. Húzom a csíkot. Hátranézek. Jön Ágh Pisti. Most szállhatott le a buszról. Erki kiabál: ez meg Á. I. Na, így összetalálkoztunk, teljesen véletlenül. Őt is hívta Lujos, de nem akart jönni. Így mégis eljött… Most látom, hogy egy labirintusba kerültem. Le kellene írni az Epreskertet. Mintha nem is ehhez a bolygóhoz tartozna. Mint egy látomás. Egy álom. Vagy talán az a baj, hogy ez a világ nem az Epreskerthez tartozik. A szobrok, az összecsavart drótok, a rozsdás vasak és azok az emberek, akik ott mozognak. Még egy kutya is jön, nem e világi, epreskerti kutya.
Kisszékely, 2006. VI. 3., szombat
A holnapi ünnepség miatt (falunap) jöttünk, mert de. 10-kor kezdődik, és addigra Pestről nem tudtunk volna leérni. Borongós, nedves idő. Talán az almádi ház miatt esik ennyi eső. Amúgy is nedves, így meg mi lesz vele. Ez is kutya nedves. De a világ zöld. Én meg a félelemtől vagyok zöld, mert azt gondolom, olyan betegség motoz bennem, amitől világéletemben a legjobban féltem. Nem enni volna jó, de állandóan éhes vagyok. Az a mániám, ha csak hagymát, paradicsomot meg uborkát eszem, az segít. Ember, hogy segítene?! Itt csak a Jóisten tudna segíteni, ha akarna. Írásba menekülni se lehet. Vagy lehet? Kedv. Erő. Akarat. Remény. Legalább keddig.
(Részletek Lázár Ervin naplójából. Szerkesztette: Ács Margit. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2980 forint.)
Európai Bizottság
Új európai alap indul Ukrajna újjáépítésére
