Színe és a készítéséhez szükséges szorgalom miatt kapta nevét a Tűzhangya, amely a célállomáson kisebb értetlenséget váltott ki, ugyanis ez az állat a leginkább gyűlölt élőlény Antiguán. (Antigua és Barbuda parányi, független közép-amerikai szigetország a Szélcsendes-szigetek középső részén, az Atlanti-óceán és a Karib-tenger találkozásánál – a szerk.) Ám hogy ez kiderülhessen, Pálos Andreának és Rakonczai Gábornak igen hosszú utat kellett megtennie: át kellett eveznie az Atlanti-óceánt.
Mint mesélik, soproni egyetemi éveik elején ismerkedtek meg közelről a vízzel, a vitorlázással – először a Fertő tavon. Majd megszerezték a tengeri tapasztalatokat, elmélyültek a rádiózás és a navigálás tudományában. Az egyetemen mindketten tervezést tanulnak, s Gábor szerint aki az ehhez szükséges gondolkodásmódot elsajátította, az házat éppolyan könnyen meg tud álmodni, mint hajót. Az út először sokak számára őrültnek tűnő ötlete a tavaly őszi félév kezdetén merült fel bennük, a terveket alig néhány nap múltán tettek is követték. Az egyetemen félévhalasztást kértek, majd – mindvégig saját testi adottságaikat szem előtt tartva – belefogtak a hajó tervezésébe és megépítésébe. Tudták, hogy a hosszú úton minden felesleges deka tonnáknak tűnik. Ráadásul – ellentétben például egy vitorlással – a Tűzhangyán alig volt hely a két-három hónapra elegendő élelmiszernek, egyéb felszerelési tárgyaknak. Igaz, jórészt olyan elemózsiát vittek magukkal, amely bármelyik nagyobb közértben beszerezhető: konzerveket, csokoládét, a lényeg az volt, hogy sok legyen benne az energia.
Persze hiába öltek bele a hajó elkészítésébe ezerötszáz munkaórát, sokan az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy a két fiatal nekivág a luxus-hajókirándulásnak éppen nem nevezhető vízi túrának. Egyszerre féltették őket, s tartották kivitelezhetetlen őrültségnek ötletüket. Egyetlen ember, a híres vitorlázó, Fa Nándor biztatta őket. Mint Rakonczai Gábor visszaemlékszik, hamar eltűnt szemük elől a misztikus köd, amely eleinte körbelengte a tervet, s egyre jobban kikristályosodott előttük, mire is vállalkoztak. Megerőltető fizikai felkészülésre nem volt szükség, hiszen mindketten sokat sportoltak korábban is, Andrea vívott, Gábor futott, rendszeresen túlélőtáborokon és nagy túrákon vettek részt, igaz, korábban alig eveztek. Csupán egy nagy kihívás maradt: valahogyan el kellett mondaniuk a családnak, mire készülnek. Gábor szülei hitték is meg nem is fiuk szavait, Andrea családja viszont csak akkor tudta meg a tervet, amikor szinte már a rajtvonalon álltak.
Amint beszámolnak róla, azon túl, hogy magyarként először evezték át az óceánt, útjuknak volt még egy különlegessége. A legtöbb hajós a Kanári-szigetektől indul az 5200 kilométeres túrára, odáig komppal szállítják a felszerelésüket. Andrea és Gábor ehhez képest – mintegy bemelegítésképpen – a dél-spanyolországi Cádizban tette vízre a „csónakot” 2006. november 21-én, hogy aztán tizenkilenc nap alatt elérjék az 1600 kilométerre fekvő szigetcsoportot. Tisztában voltak vele, hogy a túrának ez a része a legveszélyesebb, hiszen az időjárás rendkívül kedvezőtlen arrafelé az évnek ebben a szakaszában, a hatalmas hullámok pedig könnyedén odacsaphatták volna őket a parthoz vagy egy kiálló sziklához. „A hullámok nem törnek össze egy jó hajót, a parthoz sodródás sokkal veszélyesebb” – fogalmaz Gábor.
Az állandó szél miatt csaknem egy hetet kellett vesztegelniük Rotában, majd egy halászhajó húzta be őket a Casablanca előtti öbölbe. A folyamatos haladás helyett kikötőről kikötőre araszolva küzdötték magukat egyre délebbre, a tengeráramlással szemben érkező viharok közepette. Megtapasztalták, hogy egy nagy evezős hajóval lehetetlen erős légmozgással vagy áramlással szemben haladni, mivel egy 40-50 kilométeres sebességű szembeszél már kiegyenlíti azt az erőt, amelyet az evezőkkel tartósan lehet biztosítani. Így ez a hajótípus a vitorlásoknál is sokkal kiszolgáltatottabb a természet erőinek. A legnagyobb csatát a marokkói Esz-Szavíra közelében vívták meg, ahol egy, a Beaufort-skálán mérve 9-10-es erősségű vihar csapott le (a mérce 12 fokozatú), 80-100 kilométeres óránkénti sebességű széllel és tízméteres hullámokkal nehezítve dolgukat. Gábor reggel fél hétkor hívta családját műholdas telefonon, megadta koordinátáikat, és mentést kért, amit az aggódó rokonok el is kezdtek szervezni – Pusztazámorról. A páros mintegy húsz kilométerre volt a partoktól, hajóval pedig a vihar miatt senki sem vállalta a megmentésüket, legföljebb jó pénzért helikopterrel, akkor viszont sorsára kellett volna hagyniuk a Tűzhangyát. A vihar leszakította a kormányszerkezetet, amelyet pedig vaskos acélcsavarok tartottak, elveszítették egyik evezőjüket és a bójájukat, kaptak viszont a tengertől egy kardhalat és egy lepényhalat, amelyeket a hullámok dobtak a fedélzetre. Végül úgy döntöttek, maradnak, vagyis folytatják a küzdelmet. Tudták, ennél már csak könnyebb lehet. A vihar délutánra lecsendesedett, így rendben befuthattak Agadírba, ahol a jachtkikötőben meg tudták javítani járművüket. Karácsonyra a Kanári-szigetekre értek, majd célba vették a Kis-Antillákat, egész pontosan az 5200 kilométerre fekvő Antiguát. Kétórás váltásban eveztek, ami a speciális gurulós evezőülés révén rendesen átmozgatta őket. Nem hiányzott a séta. „A combon és a háton van a terhelés” – magyarázza Gábor, s a térképre pillantva is sejtjük, hogy ez önmagában is milyen fárasztó lehetett. Voltak persze üresjáratok, nehezebb pillanatok, de sosem érezték úgy, hogy őrültség az egész, fel kellene adni – ez persze az óceán közepén nem is lett volna lehetséges. Igaz, egy év alatt az áramlatok is átsodorták volna a hajót, ennyi időre elegendő konzervet és bonbont azonban nem vittek magukkal.
Az antiguai kikötőben Kenneth Crutchlow, a Nemzetközi Óceánevezős Egyesület (The Ocean Rowing Society International) igazgatója nagy izgalommal várta a családot. A műholdképekről ugyanis kiderült, a Tűzhangya olyan gyorsan közelít a cél felé, hogy fennáll az esély a világrekord megdöntésére. Március elsejének hajnalán aztán megtörtént a csoda, amiért olyan sokat dolgozott a két fiatal és az őket segítő csapat: a felkelő nap sugaraiban feltűnt a szárazföld. A hagyományoknak megfelelően a hozzátartozókat az egyesület mentőhajója kivitte a nyílt óceánra, hogy az utolsó, két kilométeres szakaszt már együtt tehessék meg a nagy vízen átkelt két fiatallal. Negyed nyolc körül kiáltott fel az egyik kísérő: „Ott vannak”! Ekkor még nem léphettek kapcsolatba velük, hiszen akkor érvénytelenné vált volna az eredmény. Hét óra negyven perckor azonban a kis piros hajó – amelynek a tatján ott lobogott a szakadozott és megfakult magyar zászló –, 51 nappal, 6 órával és tíz perccel indulása után kikötött Antiguán. A világrekordról négy órával csúsztak le (Chris Andrews és Clint Evans mögött), de ez a megérkezéskor aligha számított. A parton az odasereglett magyarok mellett az áhított Túró Rudi és sör is várta őket, ami az ő helyzetükben sokkal nagyobb örömöt okozhatott, mint ahogy el tudjuk képzelni.
Andreának és Gábornak nem lett elege a tengerből, hajójukat éppen kölcsönadták Vasvári Jánosnak, aki egyedül akarja megtenni a távot, ők pedig elkísérik az első szakaszon. Később vitorlázni szeretnének, s alighanem hosszú távon gondolkodnak.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
