Hervadó tbiliszi rózsák

Elnökként garantálom, hogy Grúziában soha nem záródnak be a demokrácia kapui, hangoztatta minapi tévébeszédében Mihail Szaakasvili. A grúz elnök szavait azonban cáfolják a kaukázusi köztársaságban történtek. Külföldön és Grúziában egyaránt sokan elhitték, hogy a három évvel ezelőtti, úgynevezett rózsás forradalom mindent megváltoztatott, beköszönt a jólét, és az ország egy csapásra nyugati értelemben vett demokráciává változik. Ilyen azonban nincs. Még akkor sem, ha a szegénységtől elcsigázott grúzok tényleg erre vágytak, a geopolitikai játszmáiba belebonyolódott Nyugat pedig ezt akarta látni. Ezek után pedig csak természetes, hogy Mihail Szaakasvili erről beszélt mindenhol. Csakhogy egy idő után világosan kiderült, hogy a várt szabadság legfeljebb egy kicsit teszi be a lábát Grúziába, a jólétről nem is beszélve. Sokan sejtették már ezt Sevardnadze elkergetésekor is, csendesen megjegyezve, hogy a történtek inkább nevezhetők hatalom-, semmint rendszerváltásnak, s az oroszellenesség még nem okvetlenül egyenlő a demokráciával. A forradalomban hinni akarók szava azonban hangosabb volt. Először a Szaakasvilit Amerikából hazahívó, 2004 után miniszterelnök Zurab Zsvanyija furcsa halála után döbbenhettek rá többen, hogy valami baj van Grúziában. Szivárogtak a hírek arról is, hogy az elnök ugyancsak megszédült a hatalom ízétől.
Rögtön jött persze a válasz, hogy mindez csak orosz propaganda. A geopolitikai helyzet, az ország stratégiai kulcspozíciója Grúziát a kaukázusi térség díszdemokráciájává emelte. A bajok azonban egyre gyűltek, a „nagy mentor” pedig elfelejtette megzabolázni magáról mindinkább megfeledkező tanítványát, aki egykori harcostársait is sorra távolította el a hatalomból. S ez lett a veszte. S Grúziáé is, amely eljátszott egy komoly esélyt. A tbiliszi rózsák gyorsan elharvadtak. A demokrácia eleve csak résnyire nyílt kapui ugyanis szépen bezáródtak.