Igaz mese a 11 találatosról

Volt, hogy Sárga újságot is kellett vennem. Így hívták a Sportfogadás című hetilapot – sárga papírra volt nyomva –, totótanácsadó rovat volt benne a következő hétre a csapatok esélyeivel. Évekkel előbb megtanultam belőle, hogyan adódnak össze a százalékok, mint az iskolában. Nagyon szerettem az előző meccsek szép góljainak vázlatrajzait, sarkaiban a „szepes” szignóval. (Később tudtam meg, hogy a rajzoló Szepes Béla Szepes Mária írónő férje volt, s felnőttként megismerhettem a legendás Obersovszky Gyulát, aki a börtönévei után „csak” a Sárga újság főszerkesztője lehetett. Nem annak szánták, de kitüntetés lett belőle azokban az években.)

A papám havonta egy százast totózott el, ez most is a fülemben cseng, mert az anyám időnként az orra alá dörgölte. Pedig az öreg sosem volt könnyelmű, nem szórta a pénzt, nem is igen volt mit elszórnia. Nem hivatkozott arra a plakátra az ötvenes évekből, hogy „Gondolj a családodra és fogadj totón!”, pedig ő elég gyakran, szinte rendszeresen nyert. Kisebb összegeket, amelyek egy év alatt nagyjából vissza is hozták neki a „lóvét”, volt, hogy én vettem fel a kisebb nyereményt a totózóban, abból fizetve be az új kollektívet. Egyszer a zsákot is (majdnem) kivágta. Ez még 1964 előtt történt, mielőtt bevezették a 13+1-es játékot. Apám gyenge pontja természetesen a Ferencváros volt, a totóban mindig fixre tippelte az „aranylábú gyerekek” győzelmét. Azon a héten sokba került neki ez a szerelem, a Fradi az utolsó percben „lejmgólt” kapott, döntetlenre végzett az Üllői úton. „Totógyilkosok!” – sziszegte este a rádió előtt. Tizenegy találata lett, harminc-negyvenezer forintot „nyerített” – ahogy mondani szokta –, ez a pénz akkor, 1960 táján háromévi fizetésével volt egyenlő. Ebből lett új szobabútorunk szép nagy szőnyeggel, a fürdőszobában új villanybojler, mosógép, centrifuga és parkettkefélő gép a fájós lábú mamámnak. No, meg a kerekeken gurítható zeneszekrény, világvevő rádióval és beépített lemezjátszóval, a tetején üvegtálcával a poharaknak. Az apám néha, téli vasárnap délután feltett egy Benjamino Gigli- vagy Mario Lanza-lemezt, és Budafok brandyt ivott a csiszolt stampedlispohárból. Ilyenkor jól érezte magát, de már a lábát rázva várta az esti sporthíreket a rádió mellé készített ceruzával és totószelvénnyel.
A totó élete alkonyáig elkísérte az öreget. Hozzátartozott, mint a leukoplaszttal összeragasztott szárú szemüvege. A hetedik X-e után is futball közeli ember maradt, ismerte a pályák kihaló, öreg figuráit. A kilencvenes években még kibandukoltunk egy-egy meccsre a Pénzügyőr-pályára vagy Óbudára, amikor a „Kerület” az NB I-ben játszott. Fradi-meccsre már nem járt, méltóságán alulinak tartotta. „A Rákosi alatt sem történhetett volna ez meg” – fakadt ki keserűen, látván az egyesület kálváriáját. A totóban nem csalódott. Amikor a hetvenes évek elején az első – csöndben maradt – bundázások mentek, katona voltam egy protekciós fővárosi alakulatnál, afféle korai maffiózókkal együtt. Röhögve beszélték, melyik meccsek vannak tutira megvéve, mire kell nagy pénzt tenni. Levettem a tippeket. Apám böstörgött, hogy ez mocskos játék, de azért megjátszotta, amit súgtam. Nem gyújtok be a pénzzel – mondta, és tényleg nyert egy kis pénzt. Amúgy az egész totócsalásban az volt a legszemetebb, hogy a csibészek százezernyi tájékozatlan kisember pénzét vágták zsebre.
Az öreg, amíg írni tudott a jobb kezével, hetente játszott. Vidékre kerülvén már csak hagyományos hathasábos szelvénnyel, a legszívesebben olasz meccsekre fogadott. A Fradin kívül mindig az olaszokat szerette. Amikor mellényúlt, azt mondta: „Én mindig jól tippelek, mit csináljak, ha ezek nem úgy játszanak?”