Szombatonként kicsit korábban, talán egy órával előbb jött haza apám a munkából. Ez az egy laza délutánja volt a héten, másnap nem kellett dolgoznia. A hatvanas években még tanítás is volt szombaton, a mi iskolánkban egyik héten délelőtt, a másikon délután, a sok gyerek miatt. Vajon mit szólna egy nebuló ma, ha szombaton kora estig kellene a suliban senyvednie?
Azt sem könnyű már elhinni, hogy a Fehérvári úton 1963-ig HÉV – szabatosan: BHÉV, Budapesti Helyiérdekű Vasút – járt, zöld-fehérre festett motorkocsikkal és győri pullmanvagonokkal, a Móricz Zsigmond körtértől Nagytétényig és a budaörsi repülőtérig. A vágányok a széles úttest két oldalán, a járda mellett voltak, és az emberek csúcsidőben fürtökben lógtak a cammogó szerelvény lépcsőin.
Ez azért érdekes, mert az apám HÉV-vel járt dolgozni a Fehérvári úti híres Gammába. Volt az akkori rendszernek egy vívmánya, amelyet a dolgozók hetijegyének neveztek. Hosszúkás, rovatokkal és számokkal teli papírszelet volt ez – a szélére rá volt nyomtatva: „Jó munkával harcolj a békéért!” –, a kalauz (hétfőn reggel) a lyukasztójával érvényesítette, átlyuggatva az adott naptári hetet és időpontot (órát) jelző rubrikákat. Reggel oda, délután vissza, naponta kétszer utazhatott a hetijeggyel a dolgozó, heti 5 forint 40 fillérért, a lyuktól számított két órán belül. Ez meg azért fontos, mert az apám – ha nem tért be a körtéri Népbüfébe egy sörre – fél óra alatt otthon volt a HÉV-vel, s még három megállót utazva a 61-es villamossal. Amikor hazaért szombaton – én meg aznap épp otthon voltam délután –, rögtön átadta nekem a jegyet, hogy ki legyen használva. Adott mellé egy másik papírcetlit és az előkészített pénzt. Sietnem kellett vissza a 61-essel, még egy jó óráig érvényes volt a lyukasztás, de ezalatt eleget kellett tennem a küldetésemnek – ami normális életmenet esetén apám legfontosabb heti teendőjéhez kapcsolódott.
A körtér Gellérthegy felőli oldalán, túl a nagy büfén, a Rezeda presszón és a fotó-optika üzleten, ott volt a totózó. Apám adóhivatalnak is szokta nevezni, azzal a nevelő célzatú kommentárral, hogy ez legalább önkéntes adomány az államnak, és még arra is van esélyünk, hogy – kedvenc kifejezésével – egyszer kivágjuk a zsákot. Nem úgy, mint azokkal a nagyméretű, nyomtatott papírlapokkal, amelyeket apám egy fotópapíros dobozban tartott a szekrényfiókban, és időnként az újságban közölt nyereménylistával egyeztette a rajtuk lévő sorszámokat. A papírok békekölcsönök voltak, amelyeket „a Rákosi alatt” kellett a gyárban, kötelezően „jegyeznie”. Úgy ment, hogy a havi fizetéséből levontak, és helyette 50, 100, 200 forint címletű kötvényeket kapott. Öntudatos dolgozó kamatra nem adott kölcsön az államnak, időnként tehát valami prémiumot sorsoltak ki a kötvényekre, de az apám soha senkitől nem hallott nyertes példányról.
A totó egészen más volt. Önként lehetett résztvenni benne, és nyerni lehetett. Nem szólva a játékról, amely apám életének kétségkívül a legfontosabb témájával, a futballal járt együtt. 1921-ben született, évekig az Üllői úton nevelkedett, hét-nyolc éves korától fogva kijárt a Fradi-pályára. Az edzéseket is megnézte, ami csak a mai fejünkkel tűnik elképzelhetetlen bolondságnak, hiszen akkoriban Toldi Gézát, Lázár „Tanár urat”, Sárosi doktort és a hozzájuk hasonló labdarúgócsodákat bámulhatta. Ha valaki kételkedik a szubjektív emlékezetben, íme néhány statisztikai adat: Sárosi György 607 bajnoki meccsén 613 gólt szerzett, az 1934-es húsvéti tornán hatból négyet rúgott az Austria Wiennek, másnap kilencből ötöt a szintén bécsi Rapidnak. 1932-ben az FTC nyerte a máig egyetlen százszázalékos bajnoki címet. A Fradi akkoriban 140 gólt ért el egyetlen szezonban, egy másikban a középcsatár Deák „Bamba” 66 góllal lett gólkirály. Ez máig világrekord, ámde mindez olyan mesének tűnik, mint hogy a magyar–román határ egykor Brassón túl volt. Ami természetesen szintén igaz.
No, de vissza a hatvanas évek elejére, fontos küldetésem színhelyére, a Bartók Béla úti totózóba! Tágas, deszkapadlós helyiség volt, oldalt ablakokkal, amely előtt szombatonként sorban álltak az emberek. A falra körben ferdén lejtő fapárkány lett szerelve, teli firkákkal és tintafoltokkal – éppen úgy, mint az iskolai padok – a mártogatós tollak miatt. Asztalok is voltak a „hivatalban”, ott tudtam írni, mert a pultot még nem értem fel. Kétszer kellett sorbaállni az ablaknál. Előbb a szelvényért, amelyet azután az apám által felírtak szerint ki kellett töltenem a tintatartóba mártogatott, elgörbült, kaparós hegyű tollal. Óvatosan, hogy el ne rontsam, le ne pacázzam, mert a szelvény 10 fillérbe került, és ez akkor még pénz volt, két csokor petrezselymet lehetett érte kapni a bulgárnál vagy egy nagy papírzacskónyi törött fagylalttölcsért a Villányi úti ostyasütőnél. A papám „kollektívvel” játszott. Ez egy másik nagy vívmánya volt a rendszernek, egyben a Sportfogadási Igazgatóság játékrendszerének is. Két év után, 1949-ben vezették be a hagyományos hasábszelvények mellé, az újítás lényege az volt, hogy egyetlen háromhasábos biankó szelvényen meg lehetett játszani az összes létező variációt. Az adott játékhét futballmérkőzései szerinti sorrendben „előre, hátra, ikszre”, egy-, két- vagy háromesélyesre lehetett tippelni bármelyik meccs eredményét, tollal beírni a rubrikákba, és az ablaknál lecsengetni a tétet. Egy hasáb totó 3 forint 30 fillér volt, ezért mind a 12 meccs biztos eredményét kellett megjátszani. Minden további variáció egy hasábbal, azaz 3,30-cal emelte a tétet, tehát ha valaki az összes mérkőzést háromesélyesre vette, a kollektív blankettán csak végig kellett írnia: 1-X-2, és nyugodtan várhatta a vasárnap estét, a totója hibapont nélküli volt. Akármelyik csapat bárhogy játszott, ő mindenképpen nyert. Volna. Mert ezért annyit kellett volna fizetnie, amennyit sosem lehetett visszanyerni, nem szólva a további rizikóról, hogy ha például elmaradt egy – vagy több – meccs, az esetben a pótmérkőzés(eke)t is meg kellett volna biztosra tennie. Összesen 13, 14, 15 meccset, háromesélyesre… Nem volt az a pénz a világon.
Ha viszont összeállt egy baráti társaság, üzemi brigád, katonák, kocsmai cimborák, csak összedobták a totópénzt, és így megnövelhették az esélyt, könnyen kiszámolhatták és kitölthették a megjátszható variációkat. Totókulcsokat tartalmazó könyvecskéket is lehetett kapni az „adóhivatalban”, pihent agyú emberek kiszámították, miként lehet a legkevesebb pénzért a legtöbbet tippelni – anélkül, hogy az állam esélyei romlanának. Az apámat az effajta elméletek nem izgatták. Kollektívvel is mindig egymaga játszott, hetente 26 forint 60 fillérért. Kilenc fix tipp, két kétesély, egy háromesély. Visszamentem az ablakhoz, az ügyintéző elvette a pénzt, ellenőrizte a szelvényt, majd lepecsételte és visszaadta az igazoló részét. Teljesítve a küldetés, futás vissza a villamoshoz, amíg még érvényes a jegy.
Volt, hogy Sárga újságot is kellett vennem. Így hívták a Sportfogadás című hetilapot – sárga papírra volt nyomva –, totótanácsadó rovat volt benne a következő hétre a csapatok esélyeivel. Évekkel előbb megtanultam belőle, hogyan adódnak össze a százalékok, mint az iskolában. Nagyon szerettem az előző meccsek szép góljainak vázlatrajzait, sarkaiban a „szepes” szignóval. (Később tudtam meg, hogy a rajzoló Szepes Béla Szepes Mária írónő férje volt, s felnőttként megismerhettem a legendás Obersovszky Gyulát, aki a börtönévei után „csak” a Sárga újság főszerkesztője lehetett. Nem annak szánták, de kitüntetés lett belőle azokban az években.)
A papám havonta egy százast totózott el, ez most is a fülemben cseng, mert az anyám időnként az orra alá dörgölte. Pedig az öreg sosem volt könnyelmű, nem szórta a pénzt, nem is igen volt mit elszórnia. Nem hivatkozott arra a plakátra az ötvenes évekből, hogy „Gondolj a családodra és fogadj totón!”, pedig ő elég gyakran, szinte rendszeresen nyert. Kisebb összegeket, amelyek egy év alatt nagyjából vissza is hozták neki a „lóvét”, volt, hogy én vettem fel a kisebb nyereményt a totózóban, abból fizetve be az új kollektívet. Egyszer a zsákot is (majdnem) kivágta. Ez még 1964 előtt történt, mielőtt bevezették a 13+1-es játékot. Apám gyenge pontja természetesen a Ferencváros volt, a totóban mindig fixre tippelte az „aranylábú gyerekek” győzelmét. Azon a héten sokba került neki ez a szerelem, a Fradi az utolsó percben „lejmgólt” kapott, döntetlenre végzett az Üllői úton. „Totógyilkosok!” – sziszegte este a rádió előtt. Tizenegy találata lett, harminc-negyvenezer forintot „nyerített” – ahogy mondani szokta –, ez a pénz akkor, 1960 táján háromévi fizetésével volt egyenlő. Ebből lett új szobabútorunk szép nagy szőnyeggel, a fürdőszobában új villanybojler, mosógép, centrifuga és parkettkefélő gép a fájós lábú mamámnak. No, meg a kerekeken gurítható zeneszekrény, világvevő rádióval és beépített lemezjátszóval, a tetején üvegtálcával a poharaknak. Az apám néha, téli vasárnap délután feltett egy Benjamino Gigli- vagy Mario Lanza-lemezt, és Budafok brandyt ivott a csiszolt stampedlispohárból. Ilyenkor jól érezte magát, de már a lábát rázva várta az esti sporthíreket a rádió mellé készített ceruzával és totószelvénnyel.
A totó élete alkonyáig elkísérte az öreget. Hozzátartozott, mint a leukoplaszttal összeragasztott szárú szemüvege. A hetedik X-e után is futball közeli ember maradt, ismerte a pályák kihaló, öreg figuráit. A kilencvenes években még kibandukoltunk egy-egy meccsre a Pénzügyőr-pályára vagy Óbudára, amikor a „Kerület” az NB I-ben játszott. Fradi-meccsre már nem járt, méltóságán alulinak tartotta. „A Rákosi alatt sem történhetett volna ez meg” – fakadt ki keserűen, látván az egyesület kálváriáját. A totóban nem csalódott. Amikor a hetvenes évek elején az első – csöndben maradt – bundázások mentek, katona voltam egy protekciós fővárosi alakulatnál, afféle korai maffiózókkal együtt. Röhögve beszélték, melyik meccsek vannak tutira megvéve, mire kell nagy pénzt tenni. Levettem a tippeket. Apám böstörgött, hogy ez mocskos játék, de azért megjátszotta, amit súgtam. Nem gyújtok be a pénzzel – mondta, és tényleg nyert egy kis pénzt. Amúgy az egész totócsalásban az volt a legszemetebb, hogy a csibészek százezernyi tájékozatlan kisember pénzét vágták zsebre.
Az öreg, amíg írni tudott a jobb kezével, hetente játszott. Vidékre kerülvén már csak hagyományos hathasábos szelvénnyel, a legszívesebben olasz meccsekre fogadott. A Fradin kívül mindig az olaszokat szerette. Amikor mellényúlt, azt mondta: „Én mindig jól tippelek, mit csináljak, ha ezek nem úgy játszanak?”
