Ha csak a rémisztő hírek alapján szemléljük a bevándorlási hullámot, úgy tűnhet, hogy afrikai hordák már-már betörik Európa kapuját, és pillanatok alatt elárasztják az egész földrészt. Vagy tekintsünk az utóbbi napok eseményére, amikor is Olaszország egy másik európai uniós tagállam, Románia polgárait kezdte meg tömegesen hazatelepíteni. Eközben az ön könyvéből az derül ki, hogy a migráció a Föld lakosságának elenyésző százalékát érinti.
– Az sokkal kényesebb téma, amikor a saját kertünkben vannak a külföldiek, mégpedig úgy, hogy senki sem hívta oda őket. Majd negyven éve foglalkozom a migrációval – először a belső, majd most a nemzetközi migrációval –, és mindig azt gondoltam, hogy a migráció kényszer. Évente a világ lakosságának 2,9 százalékát érinti. Ahol születtünk, ahol felnőttünk, ahol biztosítva van akár tanulásunk, akár munkavállalásunk, és elfogadható életminőséget találunk, onnan nem vágyunk el máshová. Ha egyeseknek ez mégis kevés, mert nem tudják fejleszteni a képességeiket, vagy valami új tudásra vágynak, akkor – ez régen is így volt – egy bizonyos időre elhagyják a szülőhazájukat. A fontos az, hogy haza is térjenek.
– Milyen arányban jönnek hozzánk külföldiek, és milyen arányban mennek el a magyarok?
– A kilencvenes években szabadabb, átjárható határok alakultak ki. Munkavállalás, tanulás céljából nemcsak tőlünk mentek el, hanem mi is befogadó ország lettünk, ez a legnagyobb változás Magyarország számára. Ha valaki végleges szándékkal vagy három hónapon túl megy el az országból, erről a statisztika szintjén szinte semmit sem tudunk. Évente ötszáz körül van azoknak a száma, akik bejelentik szándékukat, hogy végleg elhagyják az országot, sokszor családi okokkal magyarázzák döntésüket. Egyre fontosabbá vált a befelé jövő migráció: elsősorban Európán belülről jöttek hozzánk, és azon belül a szomszédos országból érkeztek főként magyarok. A kilencvenes évek elején volt egy nagy migrációs hullám, ez évente körülbelül 20 ezer migránst jelentett. Magyarország olyan geopolitikai helyzetben volt, hogy egyfelől a romániai forradalmat követő jelentős kiáramlások érintették, másrészt a Szovjetunió felbomlása következtében is megnőtt a bevándorlók száma, majd a balkáni konfliktus miatt jöttek Magyarországra végleges letelepedési szándékkal. Volt közöttük, aki menekültstátust kért, évente körülbelül két-négyezer főnyire volt tehető a számuk. Mindezzel együtt jelenleg keveseknek a célpontja Magyarország, a többség tovább szeretne menni. Azt is tudni kell, hogy minél távolabbról jön valaki, tehát ha több ezer kilométerről érkezik, sokkal jobban tudja a nemzetközi jogszabályokat, mint az, aki csak kétszáz kilométerről. Tudja azt is, ha például „elveszíti” okmányait, akkor nem tudják igazolni, hogy melyik országból jött, és amíg ez nincs bizonyítva, addig nem tudják visszatoloncolni.
– Lehet-e tudni, ki miért érkezik?
– A munkavállalási célból érkezetteket 70–100 ezerre tesszük évente, akik rendszeresen hosszabbítanak, vagy új munkavállalási engedélyt kérnek. Megindult a tanulási célú migráció; Magyarország a magyar etnikumból körülbelül kilenc és fél ezer embernek ad évente tanulási célból tartózkodási engedélyt. Beszélhetünk még egy dologról, a visszatérő migrációról: az 1990-es változás azt is jelentette, hogy hazajöttek elsősorban az ötvenhatos migránsok. Ez pár tízezer főt jelentett.
– Különbözik a magyar migráció folyamata az európai migrációs áramlatoktól?
– Az európai migrációt meghatározza a volt gyarmatokhoz fűződő kapcsolat. Németországot kivéve, s most Kelet-Európáról nem beszélünk, mindegyik államnak erős migrációs kapcsolata alakult ki, akár a holland, akár a belga, a brit vagy a francia nemzetközösségre gondolunk. Ez a hatvanas években, a függetlenedési mozgalmak győzelme után vált rendkívül élénkké. De a hatvanas években Németország is hívogató politikát folytatott: akkor „vendégmunkásoknak” nevezték a külföldről jött dolgozókat. Az 1973-as olajválságot követő gazdasági visszaesés megállította a bevándorlást. Érdekes változás, hogy ekkor Dél-Európából érkeztek vendégmunkások, gondoljunk a jugoszláv, spanyol, olasz munkások hadára, akiknél többnyire a családfő ment külföldre dolgozni. Általában ők hazamentek, és nem is tértek vissza, otthon kezdtek saját üzleti tevékenységet. Az olajválság után, amikor ismét feléledt a gazdaság, és szükség volt munkaerőre, akkor pedig nagy erővel indultak meg török vendégmunkások, akik családostól érkeztek. Mégpedig véglegesen. Semmiféle német hazatelepítési program nem tudta megoldani azt, hogy hazaküldje őket. Idővel német állampolgárságot kaptak. A nyolcvanas években a németek már nem vendégmunkásokról, hanem „idegenekről” beszéltek, és ekkor kezdődött a beilleszkedési gondoknak az a sora, amely fokozta az idegengyűlöletet.
– Ezzel a migráció egyik fontos kérdéséhez, az új helyen való beilleszkedéshez érkeztünk. Vannak olyan etnikumok, vallások, amelyek – lassan, de biztosan – már az elkövetkező évtizedekben többségbe kerülnek egyes nyugat-európai nagyvárosokban.
– Fontos, hogy milyen a más országból érkezettek demográfiai, kulturális magatartása: hajlandók-e felvenni a célországban uralkodó szokásokat, elsajátítják-e az állam történelmét, nyelvét. Ez azért is érdekes, mert Európába a bevándorlók kétharmada iszlám országokból érkezik. Nagyon magas termékenységűek, fiatalok, sok gyereket vállalnak. Ma már statisztikailag nem tudjuk, hogy egy német állampolgár valóban német-e, vagy török gyökerű. És még valamit érdemes említeni: Európa hosszú ideig az úgynevezett megállító típusú migrációs gyakorlatban gondolkodott, szemben Amerikával, amelyik hívogat, válogat, és majd amerikaivá teszi a bevándorlót. Európa most változik, öregedése miatt szüksége van a munkaerőre, érdeke a munkavállalási engedélyek kiadása, meghosszabbítása, ám a letelepedést nem akarja támogatni. Franciaország külön probléma. Itt a korábban a Maghreb-országokból érkezett bevándorlók közül nemhogy az első, hanem a második generáció sem illeszkedik be a társadalomba. Magyarán ez azt jelenti, hogy nincsenek hasznára a célországnak.
– Mi kell a sikeres integrációhoz?
– A szóban forgó állam keltse fel a világ érdeklődését, hogy tudjon választani a bevándorlók közül. Határozza meg a saját hazai kereslete alapján, hogy kiket szeretne betelepíteni az országba szakmai vagy bármilyen más szempont szerint. És még egy fontos dolog, hogy az odaérkezettek munkát találjanak, iskolába kerüljenek. Ez nem kis kihívás, mert nagyon sok nyelven kell oktatni, sok kultúrát kell összekovácsolni.
– Van olyan magyar kormánytanulmány, amely az elkövetkező évtizedekben egymillió bevándorlóval számol. Kell nekünk ennyi ember?
– Ma már nyilvános, hogy a 2050-ig terjedő kormányprogram bizony jelentős bevándorlással számol. Most nyolc–tízezer az éves bevándorlás, de 2015 után évi harmincezer főnél több a cél. Mindenki azt kérdezi, hogy honnan jönnek majd. Ezt biztosan senki nem tudja, de hogy Ázsiából, az nagyon valószínű. Ha államot kellene megneveznünk, akkor Kína, India, talán Srí Lanka, Banglades. Ezen országok lakóinak csak egy kis stratégiai rés kell, és jönnek.
– Valóban megoldást jelent gondjainkra a bevándorlás?
– Valamilyen formában valóban pótolni kell a népességcsökkenést. Ám a nagyfokú bevándorlás hatalmas közköltséggel jár. Amíg egy bevándorló beilleszkedik, amíg megtanulja a nyelvet, hasznára válik a társadalomnak, addig pénzbe kerül.
– Melyek azok a térségek a világban, amelyek migrációs célterületnek számítanak?
– A második világháború utáni migrációnak két pillére van: az egyik az észak-amerikai régióba irányul, és mindenképpen ázsiai területekről jön. Elsősorban Kínát és Indiát lehet megnevezni, de a Fülöp-szigetek és Indonézia is részt vett benne. Az ötvenes években demográfiai robbanás volt Kínában és Indiában. Akik 1950-ben születtek, azok 1970-ben lettek húszévesek, és hazájukban nem fejlődött annyira a foglalkoztatás és a gazdaság. A migrációs irodalomban ekkortól írják, hogy több mint kétmilliárd ember jött rá: jobb élete lehet, ha elmozdul. Ezek a kiáramlások korábbi, az 1800-as évekbeli diaszpórákra épültek, tehát nem új útvonalakat találtak ki. Észak-Amerikába korábban a szegény ázsiai régiókból, tehát a mai Bangladesből, Afganisztánból, Pakisztánból főleg képzetlen emberek vándoroltak be. Itt kell megjegyeznünk, hogy a világ migránsainak négyötöde iskolázatlan. A Fülöp-szigeteken, Indonéziában egész lakóközösségek gyűjtenek arra, hogy valakit kiküldjenek valamelyik távoli országba munkavégzésre. A „megbízottnak” viszont kutya kötelessége, hogy hazautaljon az általa megkeresett pénzből. Magyarországon soha senki nem írt erről a kérdésről; erről fejtettem ki azt a véleményemet egy nyári kiadványban, hogy sok helyen a hazautalás azonos mértékű a külföldi tőkebefektetéssel. Ennek a pénznek a felhasználásával tudnak javítani a családok életminőségükön, gyermekeiket iskoláztatni, esetleg saját gazdaságukat fejleszteni.
– Gondolom, nem mindenki ilyen céltudatos…
– A modern kori migrációt nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek felülnek a repülőre, és rövid időn belül megérkeznek a kiválasztott ígéret földjére. Nem. Évekig mennek és próbálkoznak. Nyugat-Afrikából hárommillió ember van folyamatosan úton Európába. Keresik a réseket, befizetnek az útra, elmennek a zöld-foki-szigetekig, átmennek Timbuktunál Marokkó felé, dolgoznak, információkat szereznek – ez életforma. Európához közelítve két fő beáramlási csatornáról beszélhetünk. Az egyik a déli, ide érkeznek az afrikaiak és a spanyol nyelvűek Dél-Amerikából. A másik a keleti csatorna, ez a Balkánról áramlik, s fontos szerepet játszott benne Magyarország. Ausztráliáról és Dél-Afrikáról sem szabad megfeledkeznünk. Mindegyik hosszú ideig nagy befogadó ország volt, Új-Zélanddal együtt. Az előbbi két ország viszont már nemcsak befogadó, hanem kibocsátó országgá is vált. Ausztráliában ez azzal függ össze, hogy korábban 60-70 százalékban angolok mentek oda, és most átvették az ázsiaiak az első helyet. Dél-Afrika korábban magasan képzett embereknek adott lehetőséget, az utóbbi időben pedig a magasan képzettek is inkább máshová mennek.
– Milyen biztonságpolitikai kockázatot jelent a migráció?
– A biztonság kérdése akkor merül föl, ha a beáramlás tömeges. Gondoljunk arra, amikor Jugoszláviából több százezer ember szinte mindenét lakhelyén hagyva kénytelen volt menekülni a háború miatt. Azt sem tudták, hová fognak menni. Az ilyen tömegességre nincs felkészülve a határőrizet. Mindez biztonsági kérdés, ugyanis a migrációban létezik az a fogalom, hogy a terhek megosztásának problémája. Ha egy ország rázúdítja a szomszédos államra több százezer ember ellátását, napi szükségleteit, arra természetesen senki nincs felkészülve. Magyarország a kilencvenes évek közepén rengeteg segélyt kapott európai országoktól ilyen hátsó szándékkal: csak tartsátok fel őket, lehetőleg ne menjenek el Hollandiáig vagy Németországig!
– Az illegális migrációról nyilván csak becslések vannak. Ám Nyugat-Európa néhány nagyvárosában járva ugyancsak derűlátónak tűnik az e kérdésben tapasztalt nyugalom.
– Bármilyen meglepően hangzik, Európában viszonylag kevés az illegális bevándorló. Van két másik hely a világon, ahol tömeges. Az egyik a mexikói és az amerikai határ. Világosan látszik, hogy nem emberjogi kérdéssel állunk szemben, szó sincs az emberek szabad áramlásról. Az amerikaiak kőkeményen építik a 3100 kilométeres, alagútvédelemmel, csúcstechnikai eszközökkel felszerelt kerítésüket. Az amerikai statisztika 11 millióra teszi a mexikói határ felől illegálisan átlépők számát. Nagyságrendileg ilyen jellegű illegális bevándorlás sehol máshol nincs a világon. A másik a délkelet-ázsiai régió. Thaiföld és térsége az a vidék, ahol nemigen van nyilvántartás, és elfogadott dolog a jogszerűtlen tartózkodás. De azért vannak nagyon jó példák Ázsiában is: Japánban vagy Kambodzsában arra törekednek, hogy a külföldiek rendelkezzenek csipkártyával, így jobban ellenőrizhetők, és adófizetésre kényszeríthetők. Szingapúrban, Hongkongban is erre törekednek. Lehet ezt nézni a haszon oldaláról, de az államnak is biztonságot nyújt ez a megoldás. A kínaiak azonosítása az egyik legnehezebb feladat. Évek teltek el, míg a francia idegenrendészeti statisztikában valaki felfedezte, hogy esztendők óta egy kínai sem halt meg. Ha valaki elhalálozott a kínai közösségben, akkor egy másik azon nyomban legalizálta magát az elhunyt papírjaival. Magyarországon is hasonló a helyzet, az arcuk és a nevük alapján is nehezen tudják azonosítani őket. Ezzel a problémával minden ország küzd addig, ameddig nem vezetik be a biometrikus okmányokat.
– Vajon a migráció kérdéskörét boncolgatva nem a globalizációval állunk szemben tehetetlenül? Az áru, a pénz, a tőke szabad áramlásának sebessége jóval nagyobb, mint az egyéné.
– Egyértelmű, hogy a globalizációban részt vevő óriás cégbirodalmak közt hatalmas az érdekvédelem. Korábban, ha valaki be akart jutni egy bizonyos országba, akkor beengedték, aztán az állam mindenféle kritériumokat támasztott vele szemben. A nyolcvanas évektől azonban a multinacionális cégek is leültek a migrációs stratégiai asztalokhoz, hogy a számukra szükséges munkaerőt gyorsan, akadálytalanul oda helyezzék, ahová a gazdasági érdekeik kívánták. Ez merőben új volt a hatvanas évekre jellemző gyarmati tőkekihelyezéshez kapcsolódó migrációs mozgással szemben. Manapság a multik nagy tapasztalatukkal átnyúlnak mindenki felett, és mindent elérnek, amit akarnak. A közelmúltban egy angol elemző közölt egy tanulmányt, amelyben azt boncolgatta, hogy Angliában mennyire jelent szűrőt vagy védelmet a hazai bevándorlási szabályozás. Arra a megállapításra jutott, hogy a beérkező munkavállalóknak 70 százalékát a multinacionális cégek úgy alkalmazzák, hogy átlépik a hazai szűrőt. Szerintem a negyedik szereplő a városok és térségek együttese. A kanadaiak példáján jól látjuk, egy bevándorló sorsa nem attól függ, hogy milyen nemzeti szabályok vannak, vagy kiket engednek be. Hanem attól, hogy miután bejött, hogy tud letelepedni, hogy tud kibontakozni, beilleszkedni, többletet termelni, vagy esetleg munkanélküli lesz, és újabb forrásokat visz el. Kanadában együttműködik a bevándorlási és a területfejlesztési hivatal. Ha ezeket nem egységesítik, akkor a bevándorló ahelyett, hogy nyereséget termelne, újabb szociális problémákat okoz.
– A kiválasztott bevándorlás nem egyenértékű-e azzal az új gyarmatosító felfogással, amely szerint csupán a jól képzett szakemberek hagyhatják el a fejlődő országokat, még nagyobb nyomorba döntve távozásukkal volt hazájukat?
– Ez igaz Magyarország esetében is, mi is fejlődő ország vagyunk. A Nyugat biztatja, csábítja, toborozza a képzett embereket. El is engedjük ezeket a szakembereket, néha még küldjük is őket, vagy épp csak lehetetlen hazai feltételeket teremtünk itthon. Előállítunk egy végzett diplomást, és aztán elküldjük: szolgáljon nyugaton, ott termeljen többletet és nyereséget. Ha valaki mindenképpen ésszerű akar lenni, kellene valami ellentételezés. Az igen durva lenne, amit Románia gyakorolt régebben, hogy egy orvos akkor mehetett el, ha visszafizette legalább az oktatási költségét. Az viszont tény, hogy az országnak törekednie kellene valamiféle kompenzációra. De legalább azt kellene elérni, hogy egy idő után visszatérjenek. Ilyen hazatérési program már működik a cseheknél, a lengyeleknél. Van egy másik magyar sajátosság is: a kilencvenes évek elején – ugyanúgy, mint a többi kelet-európai országban – mindenki attól félt, hogy szellemi erőforrásunkat „lenyúlja” a Nyugat. Magyarországra sok külföldi tőke jött, gyakran a szomszédainkat megelőzve, és a külföldieknek szükségük volt nyelvet tudó, harmincéves, irányító emberekre. Belső agyelszívás következett be. Ez azt jelentette, hogy nemcsak nem mentek el ezek az emberek, hanem elhelyezkedtek a külföldi cégnél, lettek magyar igazgatók, akik jók voltak. Majd lettek kelet-európai igazgatók, és bekerültek egy nemzetközi döntéshozatalba. Ez nagyon pozitív formája a migrációnak. Létezik egy hazatérési portál, ahol tízezer, a világ minden táján élő magyar van regisztrálva. Ők ingadoznak, hezitálnak, azon gondolkoznak, hogy érdemes-e hazatérniük.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
