Körtvélyes István

Ez év november 27-én Kazincbarcikán, a város díszpolgáraként kapott díszsírhelyen, a város és a BorsodChem (BC) saját halottjaként családtagjai, volt munkatársai és nagyszámú tisztelője jelenlétében helyezték örök nyugalomra a Borsodi Vegyi Kombinát (BVK) egykori vezérigazgatóját, a korábbi vegyipari miniszterhelyettest, Körtvélyes Istvánt. Ez bizonyára egybecseng kívánságával, hiszen mint Éva leánya írja: „…noha Sopronban nevelkedett, mindig Barcika volt a szívének a legkedvesebb.”
Körtvélyes István Fertőszentmiklóson született, ahol édesapja állomásfőnök volt. Gyermekkorától érdekelték a műszaki csodák, először a repülőgépek vonzották. A soproni gimnázium elvégzése után a repülőtiszti pálya helyett mégis az újonnan alapított Veszprémi Vegyipari Egyetemre ment, ahol 1954-ben diplomázott.
A felajánlott budapesti Haditechnikai Kutatóintézet helyett Kazincbarcikára kérette magát, ahol akkor már épült a BVK szomszédságában a kokszolómű. Az irányítóbizottság a Péti Nitrogénművekhez küldte, ahol műszakvezető, majd üzemvezető beosztásokban dolgozott. Gyorsan kitűnt kreativitásával, egy év múlva az ő nevéhez fűződött a legtöbb beadott és elfogadott technológiai és műveleti újítás.
Öt év múlva a Nehézipari Minisztérium nehézvegyipari főosztályának főmérnökeként a nitrogénműtrágya-ipar távlatainak meghatározása és az azokból kiinduló szakmai döntések koordinálása lett a feladata. Másként fogalmazva, a petrolkémia alapjainak lerakását kapta feladatul, ami a BVK kohókoksz alapanyagról földgáz alapanyagra történő átállításával kezdődött meg.
1963 nyarán (32 évesen) a BVK műszaki igazgatójának nevezték ki, és ekkor költözött családjával együtt Kazincbarcikára, ahol ezután 18 évet töltött. Ebben az időben növelni kellett a műtrágya termelését, és meg kellett építeni az évi 5000 tonna kapacitású kaprolaktámüzemet. Ekkor szervezték egységes rendszerbe a BVK-t és a Berentei Vegyiműveket is. A két gyár közé épült az a PVC–III. üzem, amely akkor hazánkban az egy helyen, egy időben megvalósított legnagyobb beruházás volt. 1971-től már Körtvélyes István volt a vállalat igazgatója, majd 1979–80-ban a vezérigazgatója. Az 1973-as áron 11,3 millió forint értékű, 1973-ban termelésbe lépett új üzem a várakozásoknak kiválóan megfelelt, Körtvélyes István munkásságát Állami Díjjal ismerték el. 1972-ben megkapta a Magyar Kémikusok Egyesülete által adományozott Wartha Vince-díjat is. Ezután szakmai spektruma tovább szélesedett. A hazai petrolkémia, a műanyagalapanyag-gyártás, ezen belül a PVC-gyártás fejlesztése megalapozásának elismert szaktekintélye és egyik vezetője lett. Az olefinprogramban végzett munkásságát Eötvös Loránd-díjjal ismerték el.
1981 elejétől csaknem kilenc éven át az Ipari Minisztériumban a magyar vegyipar szakmai koordinációjáért felelős miniszterhelyettes volt. Ebben az időszakban vált a magyar vegyipar az ipar második legjelentősebb ágazatává. Az ország az európai nitrogénipar élvonalába került, és erősen bővült a műanyagok belső felhasználása is. A rendszerváltás előtt, 1989-ben mondott le pozíciójáról, mert úgy érezte, hogy „többé nem lehet tervutasításos rendszerben irányítani az ágazatot”.
A privatizáció időszakában az Állami Vagyonügynökség szakértőjeként dolgozott. 1993-tól a Hollóházi Porcelángyár válságmenedzsere lett, és annak 1998-as eladását követően vonult nyugdíjba.
A Veszprémi Vegyipari Egyetem címzetes egyetemi docense volt. A Magyar Kémikusok Egyesületének több évtizeden keresztül volt elnökségi tagja. A Magyar Vegyipari Szövetség alapításának aktív támogatója, akit a szövetség 2002-ben életműve elismeréseként „A XXI. század magyar vegyiparáért” aranyéremmel tüntetett ki.
Körtvélyes István személyében eredményes és sikeres vállalatvezetőt, a magyar vegyipar nagy stratégáját és vezetőjét veszítettük el. „Ha valaki vezető akar lenni, elsősorban emberszeretőnek kell lennie…” – nyilatkozta 1978-ban. A kazincbarcikai temetésen a gyászolók sokasága arról tanúskodott, hogy e hitvallása viszonzásra talált. Emlékét szeretettel és tisztelettel megőrizzük.