Köznapló

Végh Alpár Sándor
2007. 11. 26. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

November 9., péntek
Szeretem a tejet, de torkig vagyok azzal, hogy a tehénpalacsinta szagát is a politika adja. Aki látta Zsigmond Dezső dokumentumfilmjét, tudja, miről beszélek. Már a címe megfogta az embert: A jószág volt az aranya a népnek. Alig vettem levegőt, úgy néztem végig. Felháborodás fojtogatott. Azóta figyelem fokozott érdeklődéssel, mi folyik vidéken, kik tették tönkre a marhatartókat. A lista élén az Antall-kormány agráriusai állnak. Pénzt szavaztak a magyar gazdának, ha odahagyja teheneit, és kannáival nem csörömpöl többé a tejbegyűjtő előtt.
A hatást érezzük. Az ország – történelmében először – importálja a tejet. Brávó, urak! Tudom, hogy olyankor már mindegy, de a felelősök sírját meg fogják botozni. Azokét, akik nem hagyták, hogy az olajgyárak a magyar gazdákéi legyenek, inkább eladták csúszópénzért a franciáknak, és a cukorgyáraknak is ez lett a sorsuk. A legnagyobb latrok a tejet pocsékolták szét.
Sok alföldi faluban, ahol korábban csorda volt, a kormányok igyekezete nyomán egyetlen tehén se maradt. Milyen tejet isznak, ha nincs tehén? – kérdeztem egy helyen. Városit, zacskósat, vágták ki büszkén, mint két ászt a huszonegyezők, bizonyítani akarva a kezdődő fölzárkózást. De hát ez épp a leszakadás jele, hajtogattam. Hiába. Nem hitték. Arra bezzeg volt fülük, amikor duruzsolni kezdték, hogy a föld nyűg, csak baj van vele, de a cukorgyári munkásnak a külföldi tulajdonos jól fizet. És amire nem volt példa a magyar történelemben: gazdáink kezdenek lemondani a földről.
Szóba hoztam Makovecznek. Nagyot vágott az asztalra. Hová jutottunk? Földje van valakinek, mégis azt mondja, ő munkanélküli! Egyik kezét segélyért nyújtja, a másikkal kocsmaasztalra könyököl. Ősei forognak a sírjukban…
Miért állt a feje tetejére minden? Mert az agyakba hazugságot töltöttek. A média neoliberális bajnokai – mint elődeik a Kádár-rendszerben, bár lehet, hogy az elődök ők maguk voltak – éveken át kormoztak. Küldték haza sunyi tudósításaikat, mint teszi tönkre az iszlám Törökországot, Iránt, hogy veti vissza a vallási bigottság Indiát. A falvakban szörnyű az élet, az asszonyok kútról viszik a vizet, a tehén sovány, a gyerek beteg, mindenütt nyomor, bezzeg nálunk – harsogták a világjáró tagkönyvesek.
Hát akkor most lássuk, hová vezetett a fejlettség, és hová a fejletlenség.
Az elmúlt hetekben két filmet is láttam különböző tévéadókon Indiáról, és mindkettőben szóltak arról, mint volt lehetséges, hogy a hatalmas országban a falu is biztos megélhetéshez jusson. A tej rá az igazi példa. Az 1921-ben született Verghese Kurien elképzelései forradalmasították a tejipart. Hogy bemutassa, miként, a film riportere elment Sandezarba, a közép-indiai városba, és megismertette a nézőt Frinibével.
A negyvenéves asszonynak három tehene van. Ebből él a család, „nem is rosszul”. Naponta tíz liter tejet visz a begyűjtőbe, majd a pénztárhoz megy: a cég azonnal fizet. Amul a neve, a világ legnagyobb tejipari társulása, nagyobb, mint Amerikában bármelyik. De nagyságát nem a mérete adja. Az önszerveződés.
Arra már egy ideje odafigyel a nyugati világ, mekkora léptekkel halad az indiai ipar és az oktatás. Pedig történt más is: a falusi India immáron képes a hatalmas ország teljes ellátására. Ennivalóját maga termeli meg, nem kell éreznie függését csaló világcégektől – kiszolgáltatottságának vége.
Mi teremtette meg ezt? Dr. Kurien „fehér forradalma” a tejjel és az Amul cég. Nevét Indiában ma már minden gyerek ismeri, a magyar média világjárói mégse mutatták fel példaként. Az indiai gyerek azért ismeri az Amul nevet, mert családja ebből él. Így lehet India fiatal: 500 millióan vannak a húsz év alattiak. Óriási tőke. A delhi egyetemen így beszélt hallgatóinak egy professzor: „Amerika fél tőletek, mert tudja, hogy ti fogjátok megváltoztatni a világot. India a tudás földje volt egykor, és most újra az lesz.”
Festhet-e bármelyik magyar professzor ilyen jövőképet tanítványainak?
Az Amul részvényeseinek negyede falusi asszony. Mint Frinibe, aki tíz liter tejet visz fején egyensúlyozva az üzembe naponta. Remek portékát gyártanak belőle: a vaj, a joghurt és a tejszínhab Sandezarból Japánba, Koreába utazik. Frinibének tizenhat évig nem lehetett gyereke. Nemrég fia született. A riporter kérdezte az asszonyt, milyen jövőt szán neki. Amíg kisiskolás, a tehenek körül lesz. Aztán megtanul angolul, egyetemre megy, külföldön megcsinálja a szerencséjét, és pénzt küld majd haza a szüleinek. Mosolyogva mondta, arcáról nyugodt öröm sugárzott.
És akkor most nézzük, mi van itthon.
A tej felvásárlási árát nálunk lenyomták 61 forintra, holott a gazdának 72 forintba került. Fogyasztói ára viszont – ez a legfrissebb hír – az idén már 14 százalékkal nőtt. „Kivágtak” újabb 20 ezer tehenet, úgyhogy amit az Antall-kormány kezdett, folytatódik. Ilyen viszonyok között pimaszság volna azt a kérdést föltenni egy falusi asszonynak, legyen bár tíz tehene: egyetemre küldi-e a fiát? Válasza egy másik kérdés lesz: miből?
Végül ugorjunk egy egész nagyot: menjünk vissza 1883 augusztusáig. Ekkor alakult a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezet 51 taggal és 1713 tehénnel. Négy évvel később Európában ők kezdték a palackos tej árusítását, és a szövetkezet hamarosan Európa legjobb hírű tejüzeme lett. A tejjel való kereskedés akkora hasznot hozott, hogy egyik társulás a másik után alakult: 1907-ben már 680 volt belőlük. Okosak voltak, nem engedték lefölözni a hasznot másnak. A maguk csarnokaiban termeltek, és maguk kereskedtek, a tagok mindig jól jártak.
A tejszövetkezeteket Trianon sem tudta tönkretenni: 1941-ben több mint ezer működött, és maradt belőlük a Rákosi-rendszerben is. A maradék mára elfogyott. Híg importtejet itatnak velünk, ha megalszik, büdös.
Szép tarka teheneinkre átkot hozott az unió.

November 12., hétfő
Lehoztuk a padlásról a madáretetőt, kerítettem egy kampós csavart, és behajtottam a teraszfödémbe. Zsineggel akasztottuk rá a nádfedeles etetőt, hogy Czinka Panna el ne érje, aztán lementem a boltba. Szalonnát kérek, fél kilót, mondtam ünnepélyes hangon. Van, hogy a cél nemcsak az eszközöket: a hangot is szentesíti. De hát a húspultnál nem szokták az ilyen tónust.
Kolozsvári jó lesz, kérdezték szenvtelenül. Nem, az túl jó… Ha drágának találja, van itt ez a vékony füstölt. Ó, nem… Arról van szó inkább, hogy madárnak lesz… Minek? Madárnak.
A kiszolgáló megtorpant. Füle munka közben a felvágottak fajtáin kívül valószínűleg elereszt mindent, s ha valaki eltér a szokástól, zavarba jön. Láttam az arcán, nem érti, és talán papagájra gondol vagy kanárira, pintyre, és nemigen jut eszébe az ablakon túli világ, amelyet hó borít nemsoká, és szél forgat fel, a természet nagy anarchistája. Beleéltem magam a közeledő télbe, nem figyeltem, hogy a hátam mögött többen mocorognak, és az ő kívánságuk egyszerűbb. Párizsi, parasztkolbász, ilmici sajt, én meg úgy állok a pult elé, mint egy ábrándos mesekönyvfigura.
Gyorsan rámutattam egy szalonnára, lemérték, kifizettem, itthon vágtam belőle, az etetőbe kiszórtuk a napraforgómagot, és vártunk. Aznap semmi. Másnap reggel szállt le a kerítésre az első cinke. Várt, kémlelt, óvatos volt, de óvatosságát elseperte a szalonna látványa. Odarepült és belecsípett. Aztán újra. Majd megint. S ekkor, mintha valaki üzent volna értük, jöttek a többiek. Percek alatt olyan tolongás lett, mint a Moszkva téren a máltaiak ingyenkonyhája előtt. Azóta hosszú perceket töltök az ablaknál. Nem gondolok semmire. Nézem a cinkéket, a közéjük lopakodó verebeket, az egyetlen csuszkát, és olyan érzés fog el, hogy amit látok, teljes, abból nem hiányzik semmi, tehát tökéletes. A madarakat a természet rendje hozza ide, és itt lesznek, ha jön a tél, és maradnak még egy darabig tavasszal is, hogy nyáron majd elrejtse őket a lomb, és csak a füttyüket halljam, mintha egy nagy előadásra készülnének, és a maga szólamát külön próbálná mindegyik.
A Nagy Előadás… Se a nagy freskó, se a nagy rekord, se a nagy regény nem képes olyan közel kerülni a Teremtő szándékához, mint egy ilyen népes madáretető. Azok csinálmányok, ez a létezés maga. Állunk, és nézzük a madarakat, a kicsi lány is velünk. Örül, visong az ablaknál, és úgy érezzük, hogy hangja mindent betölt. Eléri az uszályokat lökdöső román motoros hajót, átjut a folyó túlpartjára, és betölti a Pilis hegyeit – olyan ez, mintha imádkoznánk.

November 14., szerda
Van egy remek szó a magyarban: úrhatnám. Szótáramból akkor pattant ki, amikor hajdani kollégám Kecskemét környékén rátalált egy atyafira és palotájára – a homokon. Csak a fényképeket láttam, bőven elég volt. Szinte jóllaktam a nevetéssel. A kollégának nem tetszett a nevetés, úgy érezte, kötelessége megvédeni emberét. Egyszerű család sarja, a maga erejéből jutott idáig, sorolta. Sok könyve és képe van, és lányát külföldön járatja iskolába.
Jó, jó, de nézd meg a házát, a bútorait. Ugyanúgy nincs ízlése, ahogy Fenyőnek se volt, akit lelőttek. Ezek csak ahhoz értenek, hogyan lehet sok pénzt csinálni, de birodalmuk nevetséges, mert lötyög rajtuk.
A homoki figura jutott eszembe, amikor a szobakonyhából startolt úrhatnám ifjú kommunista szándékairól olvastam. Miniszterelnök, és kormányzati negyedet akar – éppúgy ízlés híján, ahogy a Duna– Tisza közi koma. Szét akarja díbolni a Nyugati környékét, mint egy elszabadult gólem.
A gólem megfékezhető. Lőw rabbi kell hozzá. A papírt a titkos szóval ő tette az agyagóriás nyelve alá, egyedül ő képes kihúzni is azt. Lőw rabbit kötelezi a hagyomány és b ö l c s elődei. Kihúzza a papírt, s a gólemből nem marad más, mint egy kupac por, amelyet majd elfúj a szél.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.