Köznapló

November 9., péntek
Szeretem a tejet, de torkig vagyok azzal, hogy a tehénpalacsinta szagát is a politika adja. Aki látta Zsigmond Dezső dokumentumfilmjét, tudja, miről beszélek. Már a címe megfogta az embert: A jószág volt az aranya a népnek. Alig vettem levegőt, úgy néztem végig. Felháborodás fojtogatott. Azóta figyelem fokozott érdeklődéssel, mi folyik vidéken, kik tették tönkre a marhatartókat. A lista élén az Antall-kormány agráriusai állnak. Pénzt szavaztak a magyar gazdának, ha odahagyja teheneit, és kannáival nem csörömpöl többé a tejbegyűjtő előtt.
A hatást érezzük. Az ország – történelmében először – importálja a tejet. Brávó, urak! Tudom, hogy olyankor már mindegy, de a felelősök sírját meg fogják botozni. Azokét, akik nem hagyták, hogy az olajgyárak a magyar gazdákéi legyenek, inkább eladták csúszópénzért a franciáknak, és a cukorgyáraknak is ez lett a sorsuk. A legnagyobb latrok a tejet pocsékolták szét.
Sok alföldi faluban, ahol korábban csorda volt, a kormányok igyekezete nyomán egyetlen tehén se maradt. Milyen tejet isznak, ha nincs tehén? – kérdeztem egy helyen. Városit, zacskósat, vágták ki büszkén, mint két ászt a huszonegyezők, bizonyítani akarva a kezdődő fölzárkózást. De hát ez épp a leszakadás jele, hajtogattam. Hiába. Nem hitték. Arra bezzeg volt fülük, amikor duruzsolni kezdték, hogy a föld nyűg, csak baj van vele, de a cukorgyári munkásnak a külföldi tulajdonos jól fizet. És amire nem volt példa a magyar történelemben: gazdáink kezdenek lemondani a földről.
Szóba hoztam Makovecznek. Nagyot vágott az asztalra. Hová jutottunk? Földje van valakinek, mégis azt mondja, ő munkanélküli! Egyik kezét segélyért nyújtja, a másikkal kocsmaasztalra könyököl. Ősei forognak a sírjukban…
Miért állt a feje tetejére minden? Mert az agyakba hazugságot töltöttek. A média neoliberális bajnokai – mint elődeik a Kádár-rendszerben, bár lehet, hogy az elődök ők maguk voltak – éveken át kormoztak. Küldték haza sunyi tudósításaikat, mint teszi tönkre az iszlám Törökországot, Iránt, hogy veti vissza a vallási bigottság Indiát. A falvakban szörnyű az élet, az asszonyok kútról viszik a vizet, a tehén sovány, a gyerek beteg, mindenütt nyomor, bezzeg nálunk – harsogták a világjáró tagkönyvesek.
Hát akkor most lássuk, hová vezetett a fejlettség, és hová a fejletlenség.
Az elmúlt hetekben két filmet is láttam különböző tévéadókon Indiáról, és mindkettőben szóltak arról, mint volt lehetséges, hogy a hatalmas országban a falu is biztos megélhetéshez jusson. A tej rá az igazi példa. Az 1921-ben született Verghese Kurien elképzelései forradalmasították a tejipart. Hogy bemutassa, miként, a film riportere elment Sandezarba, a közép-indiai városba, és megismertette a nézőt Frinibével.
A negyvenéves asszonynak három tehene van. Ebből él a család, „nem is rosszul”. Naponta tíz liter tejet visz a begyűjtőbe, majd a pénztárhoz megy: a cég azonnal fizet. Amul a neve, a világ legnagyobb tejipari társulása, nagyobb, mint Amerikában bármelyik. De nagyságát nem a mérete adja. Az önszerveződés.
Arra már egy ideje odafigyel a nyugati világ, mekkora léptekkel halad az indiai ipar és az oktatás. Pedig történt más is: a falusi India immáron képes a hatalmas ország teljes ellátására. Ennivalóját maga termeli meg, nem kell éreznie függését csaló világcégektől – kiszolgáltatottságának vége.
Mi teremtette meg ezt? Dr. Kurien „fehér forradalma” a tejjel és az Amul cég. Nevét Indiában ma már minden gyerek ismeri, a magyar média világjárói mégse mutatták fel példaként. Az indiai gyerek azért ismeri az Amul nevet, mert családja ebből él. Így lehet India fiatal: 500 millióan vannak a húsz év alattiak. Óriási tőke. A delhi egyetemen így beszélt hallgatóinak egy professzor: „Amerika fél tőletek, mert tudja, hogy ti fogjátok megváltoztatni a világot. India a tudás földje volt egykor, és most újra az lesz.”
Festhet-e bármelyik magyar professzor ilyen jövőképet tanítványainak?
Az Amul részvényeseinek negyede falusi asszony. Mint Frinibe, aki tíz liter tejet visz fején egyensúlyozva az üzembe naponta. Remek portékát gyártanak belőle: a vaj, a joghurt és a tejszínhab Sandezarból Japánba, Koreába utazik. Frinibének tizenhat évig nem lehetett gyereke. Nemrég fia született. A riporter kérdezte az asszonyt, milyen jövőt szán neki. Amíg kisiskolás, a tehenek körül lesz. Aztán megtanul angolul, egyetemre megy, külföldön megcsinálja a szerencséjét, és pénzt küld majd haza a szüleinek. Mosolyogva mondta, arcáról nyugodt öröm sugárzott.
És akkor most nézzük, mi van itthon.
A tej felvásárlási árát nálunk lenyomták 61 forintra, holott a gazdának 72 forintba került. Fogyasztói ára viszont – ez a legfrissebb hír – az idén már 14 százalékkal nőtt. „Kivágtak” újabb 20 ezer tehenet, úgyhogy amit az Antall-kormány kezdett, folytatódik. Ilyen viszonyok között pimaszság volna azt a kérdést föltenni egy falusi asszonynak, legyen bár tíz tehene: egyetemre küldi-e a fiát? Válasza egy másik kérdés lesz: miből?
Végül ugorjunk egy egész nagyot: menjünk vissza 1883 augusztusáig. Ekkor alakult a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezet 51 taggal és 1713 tehénnel. Négy évvel később Európában ők kezdték a palackos tej árusítását, és a szövetkezet hamarosan Európa legjobb hírű tejüzeme lett. A tejjel való kereskedés akkora hasznot hozott, hogy egyik társulás a másik után alakult: 1907-ben már 680 volt belőlük. Okosak voltak, nem engedték lefölözni a hasznot másnak. A maguk csarnokaiban termeltek, és maguk kereskedtek, a tagok mindig jól jártak.
A tejszövetkezeteket Trianon sem tudta tönkretenni: 1941-ben több mint ezer működött, és maradt belőlük a Rákosi-rendszerben is. A maradék mára elfogyott. Híg importtejet itatnak velünk, ha megalszik, büdös.
Szép tarka teheneinkre átkot hozott az unió.

November 12., hétfő
Lehoztuk a padlásról a madáretetőt, kerítettem egy kampós csavart, és behajtottam a teraszfödémbe. Zsineggel akasztottuk rá a nádfedeles etetőt, hogy Czinka Panna el ne érje, aztán lementem a boltba. Szalonnát kérek, fél kilót, mondtam ünnepélyes hangon. Van, hogy a cél nemcsak az eszközöket: a hangot is szentesíti. De hát a húspultnál nem szokták az ilyen tónust.
Kolozsvári jó lesz, kérdezték szenvtelenül. Nem, az túl jó… Ha drágának találja, van itt ez a vékony füstölt. Ó, nem… Arról van szó inkább, hogy madárnak lesz… Minek? Madárnak.
A kiszolgáló megtorpant. Füle munka közben a felvágottak fajtáin kívül valószínűleg elereszt mindent, s ha valaki eltér a szokástól, zavarba jön. Láttam az arcán, nem érti, és talán papagájra gondol vagy kanárira, pintyre, és nemigen jut eszébe az ablakon túli világ, amelyet hó borít nemsoká, és szél forgat fel, a természet nagy anarchistája. Beleéltem magam a közeledő télbe, nem figyeltem, hogy a hátam mögött többen mocorognak, és az ő kívánságuk egyszerűbb. Párizsi, parasztkolbász, ilmici sajt, én meg úgy állok a pult elé, mint egy ábrándos mesekönyvfigura.
Gyorsan rámutattam egy szalonnára, lemérték, kifizettem, itthon vágtam belőle, az etetőbe kiszórtuk a napraforgómagot, és vártunk. Aznap semmi. Másnap reggel szállt le a kerítésre az első cinke. Várt, kémlelt, óvatos volt, de óvatosságát elseperte a szalonna látványa. Odarepült és belecsípett. Aztán újra. Majd megint. S ekkor, mintha valaki üzent volna értük, jöttek a többiek. Percek alatt olyan tolongás lett, mint a Moszkva téren a máltaiak ingyenkonyhája előtt. Azóta hosszú perceket töltök az ablaknál. Nem gondolok semmire. Nézem a cinkéket, a közéjük lopakodó verebeket, az egyetlen csuszkát, és olyan érzés fog el, hogy amit látok, teljes, abból nem hiányzik semmi, tehát tökéletes. A madarakat a természet rendje hozza ide, és itt lesznek, ha jön a tél, és maradnak még egy darabig tavasszal is, hogy nyáron majd elrejtse őket a lomb, és csak a füttyüket halljam, mintha egy nagy előadásra készülnének, és a maga szólamát külön próbálná mindegyik.
A Nagy Előadás… Se a nagy freskó, se a nagy rekord, se a nagy regény nem képes olyan közel kerülni a Teremtő szándékához, mint egy ilyen népes madáretető. Azok csinálmányok, ez a létezés maga. Állunk, és nézzük a madarakat, a kicsi lány is velünk. Örül, visong az ablaknál, és úgy érezzük, hogy hangja mindent betölt. Eléri az uszályokat lökdöső román motoros hajót, átjut a folyó túlpartjára, és betölti a Pilis hegyeit – olyan ez, mintha imádkoznánk.

November 14., szerda
Van egy remek szó a magyarban: úrhatnám. Szótáramból akkor pattant ki, amikor hajdani kollégám Kecskemét környékén rátalált egy atyafira és palotájára – a homokon. Csak a fényképeket láttam, bőven elég volt. Szinte jóllaktam a nevetéssel. A kollégának nem tetszett a nevetés, úgy érezte, kötelessége megvédeni emberét. Egyszerű család sarja, a maga erejéből jutott idáig, sorolta. Sok könyve és képe van, és lányát külföldön járatja iskolába.
Jó, jó, de nézd meg a házát, a bútorait. Ugyanúgy nincs ízlése, ahogy Fenyőnek se volt, akit lelőttek. Ezek csak ahhoz értenek, hogyan lehet sok pénzt csinálni, de birodalmuk nevetséges, mert lötyög rajtuk.
A homoki figura jutott eszembe, amikor a szobakonyhából startolt úrhatnám ifjú kommunista szándékairól olvastam. Miniszterelnök, és kormányzati negyedet akar – éppúgy ízlés híján, ahogy a Duna– Tisza közi koma. Szét akarja díbolni a Nyugati környékét, mint egy elszabadult gólem.
A gólem megfékezhető. Lőw rabbi kell hozzá. A papírt a titkos szóval ő tette az agyagóriás nyelve alá, egyedül ő képes kihúzni is azt. Lőw rabbit kötelezi a hagyomány és b ö l c s elődei. Kihúzza a papírt, s a gólemből nem marad más, mint egy kupac por, amelyet majd elfúj a szél.