November 3., szombat
Ha így folytatja a világ, Konfucius tanításai érvényüket vesztik, Lao-ce hívei viszont diadalt ülhetnek – ha diadalt ülős fajta volnának. Mert mit is tanított az előbbi? Például ezt: „Ha minden ember ismeri a maga helyét, és helyzetének megfelelően cselekszik, akkor a társadalmi rend biztosítva van.”
Korunkra ebből egy szó sem igaz már.
Hogyan ismerhetné bárki a helyét, amikor a kormányzat, a nemzetközi cégek, az elméletgyártó agytrösztök azonos hangnemben fújják: legyünk rugalmasak. Aki tegnap mérnök volt, legyen holnap ügynök, és házaljon Zepter-edényekkel, akinek nincs esélye hazájában, folytassa az életét hét határral odébb. Túlhaladott tempó ragaszkodni az ősök hitéhez, az anyák nyelvéhez, az érzelgős hagyományokhoz. Alkalmazkodni kell, ezt harsogják, miközben élő példái annak, mint lehet görcsösen ragaszkodni valamihez: leginkább párnás székükhöz és vastag bugyellárisukhoz.
Mit is ajánl még Konfucius? Cselekedjünk helyzetünknek megfelelően… Jó-jó, de tudhatja-e bárki is valós helyzetét, ha mindaz, ami érvényes ma, holnapra idejétmúlt ócskaság lehet, hisz a kormányfők maguk cáfolják ékesszólóan, amit tegnap nagy garral hirdettek. A „helyzet” fontos része az is, hogy a rendőrök a békés sétálókat is összeverhetik indok nélkül, a titkosszolgálat lehallgathatja telefonbeszélgetéseinket, feltörheti számítógépünket, elolvashatja feljegyzéseinket, leveleinket.
Hogy ez az oka vagy más, az intim szféra eltorzult, és ahogy a testek is kirakatba kerülnek, újabban ezrek mutogatják a lelküket. Fű-fa-virág ír otthon nyilvános naplót, blog a neve, akik vezetik, mintha vágynák, hogy – ha már a titkosszolgálat fajsúly híján nem méltatja őket figyelemre – legalább a habkönnyűek vessenek rájuk kurta tekintetet.
Konfuciust egyetlen mondatból megítélni persze felelőtlenség, és hiba volna, ha alapvetésünk igazolásához csak olyan szavait idéznénk, amelyek minket erősítenek – ez a média hangosainak és olyan szónokoknak a szokása, akiket esernyővel szoktak védeni a tojászáportól. Konfucius nem szorul védelemre még akkor se, ha tanításainak többsége buzdít: aki okos, alkalmazkodik a korhoz és a társadalomhoz. Arról nem ő tehet, hogy ide züllött a világ nagyképű és agresszív fele, és hogy ez az alkalmazkodás mára lehetetlenné vált a nyugati és a friss kelet-európai demokráciákban.
Talán épp Magyarország a leglátványosabb példa rá.
Akinek tegnap még volt munkahelye, annak ma nincsen; aki tegnap még úgy tudta, ha akar, tanulhat, rá kell döbbenjen, hogy erre többé nincs módja; s ha valaki úgy hitte, az évtizedekig fizetett társadalombiztosítás elég a gyógyításához, kiderült, hogy még receptíráshoz is kevés, mert vizitdíjat kell fizetnie. És ami tán mindnél fontosabb: aki azt hitte, hogy munkájával hozzájárul a független Magyarország fejlődéséhez és épüléséhez, s hogy e munka fejében nyugodt biztonságos életet élhet, egyszer csak elképedve kell olvasnia, hogy hazáját egy tenyérnyi ország Manhattannel és Lengyelországgal együtt fel akarja vásárolni. S amikor várja, hogy a képviselők a parlamentben, akiket – bármelyik oldalról – megválasztott, mondjanak már erre valamit, de annyit se mondanak, hogy kakukk, ott egyetlen megoldás van: kivonulni a társadalomból. Ahogyan Lao-ce javasolta. Engedjük el az állam kezét, és fogjuk meg újra a természetét.
Kérdezhetnék persze, miért épp két kínai filozófust rángatok ide, miért nem európaiakat? Valószínűleg azért, mert Lao-ce taoistái ébresztettek rá – mindig egyszerű szavakkal –, hogy az életnek maga az élet a célja, nem ilyen-olyan elvek. Szerintük a lét többet ér a cselekvésnél, a nyugalom a mozgásnál és a jellem a teljesítménynél, s azt is ők mondták ki először, hogy aki jót akar magának, száműzzön három dolgot vágyai közül, mert ezek biztosan megrontják az életét. Ez a három dolog a gazdagság, a hírnév és a hatalom.
Ékesen igazolja tételük igazságát, hogy máig érvényes.
Persze ha a közeledő világkatasztrófa foglalkoztat, dehogy masírozok én Kínáig. Inkább előveszem Hetesi Zsolt írását. Az ELTE Csillagászati Tanszékének fiatal tanára egy konferenciára jelentést készített a világ mai válságáról. Elég lehangoló azt olvasni ebben, hogy aki „1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele”. De szerencsére mond mást is. Azt, hogy a túléléshez mindenkinek meg kell tenni, amit lehet, mert a parancsuralmi világkormányzat és a hozzá igazodó országok vezetői súlyos tévedések hálójában vergődnek.
Mit tudunk tenni? Hetesi pontokba foglalta:
1. Célszerű falura költözni, hogy a vidéki környezet lehetőséget adjon az önellátásra. A földeket kézzel kell művelni, hogy megszűnjék a vidéki munkanélküliség.
2. A vidéki házakat föl kell szerelni kutakkal, napelemmel, pincével és fával fűthető kályhával.
3. Tegyünk szert olyan ismeretekre, amelyek segítik a túlélést: törődjünk az egészségünkkel, hogy ne legyünk kiszolgáltatottjai a drága gyógyítórendszereknek. Meg kell tanulnunk, milyen orvosság van fűben-fában, és el kell sajátítanunk bizonyos mesterségeket.
4. Keressük hasonló hajlandóságú emberek barátságát, mert velük egy közösségben minden könnyebben megoldható.
5. Gyűjtsünk minél többet a világ eddig felhalmozott tudásából, azt lehetőleg a fejünkben és könyvekben tároljuk, hogy elektromos áram nélkül is hozzáférhessünk.
Hetesi szerint a magyar államéletben nehéz megjósolni a változásokat, úgyhogy az államtól aligha várható igazi segítség. Annál többet adhat a hit és az egyház, de hogy megadhassa, legalább annyit kell tennie, mint az egyes embernek.
November 6., kedd
A pásztói Szent Margit Kórháznak, ahogyan csaknem minden kórháznak Hunniában, elfogyott a pénze. Ez hagyján, de összegyűlt 70 millió forint hiánya. A kórház vezetője úgy döntött, hogy kalapozni fognak. Szégyen, nem szégyen: koldulni. Az igazgató főorvos saját kezűleg tűzte a kapura – a hirdetmény négy sarkát szalagos ragasztóval rögzítve –, hogy mindenki tudja: adományokat várnak.
Elgondolkoztató történet.
Eszembe juttatja a régi iskolatársat, aki orvos lett Pesten, majd feleségül vett egy német lányt, aztán kitelepült, és egy napon az apóstól kapott BMW-vel a városi kórházhoz hajtott, hogy kezdőként munkába álljon.
Amikor az igazgató szobájába lépett, meglepődött. A kórház vezetője háttal állva fogadta, épp csak viszonozta köszönését, és kimutatva az ablakon rögtön azt kérdezte: A kolléga úr érkezett azzal a szürke BMW-vel? Igen. Nos, fordult immár felé, ha ezt meg is engedheti magának, nálunk más a dolgok rendje. A segédorvos kisebb Volkswagennel jár be, a szakorvos Opellel, az adjunktus Forddal, a docens olyanféle kocsival, mint ön, a professzor pedig Mercedesszel vagy Audival. Úgyhogy tartsa magát kialakult szokásainkhoz.
Tudom, hogy a liberálisok célja mindig is az volt, hogy széttörjék az ilyen szokáskorlátokat, és valószínűleg úgy vélik, hogy a főorvos valami porosz barom lehetett, ami persze tévedés, mert a beszélgetés egy Rajna menti városban zajlott. Esetünkben amúgy is fontosabb ennél, mit tett például a kórházakkal és azok vezetőivel a nálunk dívó szabadelvűség.
Immár semmi kétség: katasztrófába sodorta őket.
Mert miféle ország az, ahol egy kórház vezetőjének oly mértékben föl kell adnia méltóságát, hogy a megmaradásért demonstratív módon ő maga csirizeli föl kórháza kapujára a felhívást – a koldusbot jelképét? És vajon a főorvos, akit helyzete erre kényszerít, mivel fogadna egy ifjú kezdőt, aki Pásztóra érkezik – bármilyen kocsival? Tudna-e hitelesen valamit is mondani neki szokásról, hierarchiáról, ha az épp ragasztáson kapja?
És a történetnek még nincs vége.
Kincses úr, az egészségügy lasszóval fogott államtitkára a híradóban este jókorát csavart rajta, és ez a csavarás most is vért, jajt, panaszt s könnyeket jelentett, hogy a patinás munkásmozgalmi indulót idézzem. Kincses úr kormánytényezőként ugyanis páratlan kijelentéssel lepte meg ma a nézők millióit. Ezzel: „Példaértékű a pásztóiak ötlete. Ha szeretik a kórházukat, áldozni fognak rá.”
Eszerint Kincses államtitkár úr az alábbiakat tartja példaértékűnek:
1. Mindenki fizessen társadalombiztosítást évtizedeken át. 2. De ezenkívül mindenki fizessen vizitdíjat is, amikor átlépi a kórház küszöbét. 3. Aki még azt is szeretné, hogy a kórház, ami kórház volt évtizedeken át, megmaradjon, és őt ott gyógyítsák, ne száz kilométerrel odébb, bizony fizessen harmadszor is, mert ha nem, volt kórház, nincs kórház.
Nem sül ki a szeme, államtitkár úr? Példaértékűnek tart egy elrettentő példát? De van még egy kérdésem. A tükrének válaszoljon rá. Ha ön szándékaiban tisztességes, miért vállalta el, hogy beleül egy olyan székbe, ahol gazemberségekre kell hol magyarázatot, hol áldást adnia?
Olvasta Vonnegut könyvét, az Ötös számú vágóhidat? A regényben van egy refrén: „Így megy ez.” Tudja, mikor írja le mindannyiszor a szerző? Amikor az agyonbombázott Drezdában meghal mellette valaki. Ugyanezt a három szót kéne leíratni önökkel is. Írják éjjel-nappal, még álmukban is. Hogy sose felejtsék azok szenvedéseit, akiknek már nincs módjuk ezt mondani önnek. Illetve: önöknek.
