Köznapló

November 6., kedd
A pásztói Szent Margit Kórháznak, ahogyan csaknem minden kórháznak Hunniában, elfogyott a pénze. Ez hagyján, de összegyűlt 70 millió forint hiánya. A kórház vezetője úgy döntött, hogy kalapozni fognak. Szégyen, nem szégyen: koldulni. Az igazgató főorvos saját kezűleg tűzte a kapura – a hirdetmény négy sarkát szalagos ragasztóval rögzítve –, hogy mindenki tudja: adományokat várnak.
Elgondolkoztató történet.
Eszembe juttatja a régi iskolatársat, aki orvos lett Pesten, majd feleségül vett egy német lányt, aztán kitelepült, és egy napon az apóstól kapott BMW-vel a városi kórházhoz hajtott, hogy kezdőként munkába álljon.
Amikor az igazgató szobájába lépett, meglepődött. A kórház vezetője háttal állva fogadta, épp csak viszonozta köszönését, és kimutatva az ablakon rögtön azt kérdezte: A kolléga úr érkezett azzal a szürke BMW-vel? Igen. Nos, fordult immár felé, ha ezt meg is engedheti magának, nálunk más a dolgok rendje. A segédorvos kisebb Volkswagennel jár be, a szakorvos Opellel, az adjunktus Forddal, a docens olyanféle kocsival, mint ön, a professzor pedig Mercedesszel vagy Audival. Úgyhogy tartsa magát kialakult szokásainkhoz.
Tudom, hogy a liberálisok célja mindig is az volt, hogy széttörjék az ilyen szokáskorlátokat, és valószínűleg úgy vélik, hogy a főorvos valami porosz barom lehetett, ami persze tévedés, mert a beszélgetés egy Rajna menti városban zajlott. Esetünkben amúgy is fontosabb ennél, mit tett például a kórházakkal és azok vezetőivel a nálunk dívó szabadelvűség.
Immár semmi kétség: katasztrófába sodorta őket.
Mert miféle ország az, ahol egy kórház vezetőjének oly mértékben föl kell adnia méltóságát, hogy a megmaradásért demonstratív módon ő maga csirizeli föl kórháza kapujára a felhívást – a koldusbot jelképét? És vajon a főorvos, akit helyzete erre kényszerít, mivel fogadna egy ifjú kezdőt, aki Pásztóra érkezik – bármilyen kocsival? Tudna-e hitelesen valamit is mondani neki szokásról, hierarchiáról, ha az épp ragasztáson kapja?
És a történetnek még nincs vége.
Kincses úr, az egészségügy lasszóval fogott államtitkára a híradóban este jókorát csavart rajta, és ez a csavarás most is vért, jajt, panaszt s könnyeket jelentett, hogy a patinás munkásmozgalmi indulót idézzem. Kincses úr kormánytényezőként ugyanis páratlan kijelentéssel lepte meg ma a nézők millióit. Ezzel: „Példaértékű a pásztóiak ötlete. Ha szeretik a kórházukat, áldozni fognak rá.”
Eszerint Kincses államtitkár úr az alábbiakat tartja példaértékűnek:
1. Mindenki fizessen társadalombiztosítást évtizedeken át. 2. De ezenkívül mindenki fizessen vizitdíjat is, amikor átlépi a kórház küszöbét. 3. Aki még azt is szeretné, hogy a kórház, ami kórház volt évtizedeken át, megmaradjon, és őt ott gyógyítsák, ne száz kilométerrel odébb, bizony fizessen harmadszor is, mert ha nem, volt kórház, nincs kórház.
Nem sül ki a szeme, államtitkár úr? Példaértékűnek tart egy elrettentő példát? De van még egy kérdésem. A tükrének válaszoljon rá. Ha ön szándékaiban tisztességes, miért vállalta el, hogy beleül egy olyan székbe, ahol gazemberségekre kell hol magyarázatot, hol áldást adnia?
Olvasta Vonnegut könyvét, az Ötös számú vágóhidat? A regényben van egy refrén: „Így megy ez.” Tudja, mikor írja le mindannyiszor a szerző? Amikor az agyonbombázott Drezdában meghal mellette valaki. Ugyanezt a három szót kéne leíratni önökkel is. Írják éjjel-nappal, még álmukban is. Hogy sose felejtsék azok szenvedéseit, akiknek már nincs módjuk ezt mondani önnek. Illetve: önöknek.