Megérni, mint anyának a szülésre

Balogh Judit, avagy még inkább Balogh „Bubu” neve hallatán a magyar sportrajongóknak a kilencvenes évek legkiválóbb magyar kosárlabdázónője ugrik be emlékezetükben. A vajkezű játékos, aki ontotta a pontokat, nyolcszoros magyar bajnokként, háromszoros Európa-bajnoki bronzérmesként, Ronchetti-kupa-győztesként zárta a pályafutását, légiósként Franciaországban is megbecsülést és elismerést vívott ki magának, azaz játékosként a győzelmekhez volt hozzászokva. Manapság a BEAC edzőjeként hétről hétre a vereséggel ismerkedik. S nem átmenetileg: immár negyedik éve.

Kívülállóként nézve óriási a kontraszt a játékosmúlt és az edzői jelen között. S ha belegondolunk, hogy a magyar kosárlabdázás az utóbbi években finoman fogalmazva nem halmozott sikert sikerre, akkor adja magát a kérdés: a közelmúlt legnagyobb alakja nem érdemel ennél méltóbb feladatot?
Egy hete a Szolnok elleni hazai mérkőzésen testközelből igyekeztünk megfigyelni, mit is jelent egymásnak Balogh Judit és a BEAC. A meccs családias hangulatban telt, ám cseppet sem unalmasan.
Ahogy a kosárlabdázás megköveteli, Bubu nem sportosan, hanem elegánsan öltözve – szürke szövetnadrágban, fekete blúzban, ízlésesen kisminkelve – várta a találkozót. Bár csapata nagyon fiatal, egyetemisták és középiskolások alkotják, fölöslegesen nem „anyáskodik” felettük, csak a bemelegítés utolsó negyedórájára lép be a terembe. Akivel találkozik, azzal köszöntik egymást, de nem érezzük, hogy megállna körülötte a levegő. Az ellenfél edzőjét, Zorán Kmézicset is mosolyogva üdvözli, majd visszatér sajátjaihoz, még néhány jó tanács, majd kezdődik a meccs.
Egyértelműen a Szolnok az esélyes. Ehhez képest a BEAC jól tartja magát. Bubu állva meccsel, átlagos aktivitással. Néha dicsér, „Szép volt!”, néha figyelmeztet, „Állj már össze!”, a BEAC kimondottan csapat benyomását kelti. A védekezés többnyire magától is összeáll, a támadások dobással fejeződnek be, csak az „ötös” nem akar összejönni. Amikor Bubu sokadszor kiáltja: „Ötös!”, eleinte azt hisszük, az ellenfél ezen szám alatt szereplő rutinos kosarasára, a Péccsel az Euroligában is több idényt lehúzott Djelmisre hívja fel a figyelmet, ám később kiderül, az „ötös” védekezési formáció. Amit többnyire az ötös, tehát Djelmis tör fel. Ő jelenti a különbséget a két együttes között. Szünetben 38-38 az állás, a hajrá 60-62-ről kezdődik, ám ezután hiába jön tűzbe a mintegy ötvenfős közönség, innentől már csak a Szolnok dob pontot, s 72-60-ra megnyeri a találkozót.
Balogh Judit persze nem boldog, el is hárítja a gyorsinterjút, mondván, először a csapat előtt értékel. Tíz perc múlva Szász Emesétől, az irányítótól megtudjuk, nem harapta le a fejüket, inkább megdicsérte őket, mert az idén először jutottak ötven pont fölé. A dolog közepébe vágva Szásznak szegezzük a kérdést: „Milyen edző Bubu?”, amire így felel: „Akikkel eddig dolgoztam, azok közül a legjobb. Számomra két dolog jelenti a különbséget. Egyrészt ő is nő, másrészt kiváló játékos volt, ezért sokkal jobban megért bennünket.”
Balogh Judittal átmenetileg elmarad a beszélgetés. Amikor végre ráérne, újra szaladnia kell, mert az ifik meccsét is ő dirigálja. Este nyolctól.
Másnap délelőtt azonban készségesen válaszolt a kérdéseinkre.
– A Szolnok ellen egészen jól játszott a csapata. Ha ilyen teljesítményre képes, miért sereghajtó az NB I-ben?
– Be kell ismernem, a Szolnok ellen a szebbik arcunkat mutattuk. Ritkán tudunk így játszani, különösen idegenben. Ám a hajrát most elrontottuk. Hiányzik egy-két rutinos játékos, aki ilyenkor tudja, mi a feladat, s végre is hajtja. A BEAC viszont teljesen amatőr csapat. Durván tízmillió forint a költségvetésünk, a játékosoknak nincs fizetésük, a sportág iránti szeretetből kosárlabdáznak. Kivétel nélkül tanulnak, ezért naponta csak egyszer tudunk edzeni. A tréningeken inkább a tanításra, a képzésre összpontosítok, ami a taktika rovására megy. De hát választani kell: vagy az egyik, vagy a másik. Ráadásul évről évre új csapatot kell építenem. A három évvel ezelőtti kezdőötösömből például már mindenki máshová igazolt.
– Klasszisjátékosként kielégíti ez a munka? Másképp: nem járna önnek méltóbb feladat a magyar kosárlabdázásban?
– Különösen amikor érett csapatokat látok játszani, mindig átvillan az agyamon, milyen jó lenne egyszer ilyen tudású játékosokkal foglalkozni. Ám ez csak az érem egyik oldala. Körülbelül száz olyan edző van Magyarországon, aki szeretne az NB I-ben dolgozni, de csak tizenháromnak jut ilyen lehetőség. Nekem ez már rögtön az induláskor megadatott. Ráadásul tanulok, az ELTE-n az angol szakot, a TF-en a szakedzőit végzem, a két gyerekemet is nevelem, nem lenne időm arra, hogy napi két edzést tartsak, s rendszeresen külföldre járjak.
– Most akkor szeretne erősebb együttesnél dolgozni vagy sem?
– Nem ég bennem ez a kérdés ilyen határozottan. Úgy érzem, az edzői munkára ugyanúgy meg kell érni, mint az anyaságra. Egy nő megérzi, mikor kell szülnie, valahogy így vagyok a „profi” edzősködéssel. Egyszer biztosan eljön majd az ideje.
– A válogatott kudarcait látva nem érzett késztetést?
– Természetesen nekem is az a vágyam, hogy a magyar női kosárlabdázás ismét Európa élvonalába tartozzon. A válogatott mellett egyébként dolgozom is, csak éppen az U16-os csapatnál. Először a fiataloknál kellene eredményt elérni, ám azt látom, egyre rosszabb a helyzet. Kevesebb a játékos, a korosztályos csapataink többnyire nem jutnak ki az Eb-re. Így a felnőttek várakozáson aluli szereplése valahol a hanyatlás betetőzése.
– Mégis valahogy az az ember érzése, ennél a jelenlegi állományból is többet lehet kihozni. Ha szövetségi kapitányként nem is, pályaedzőként dolgozna a válogatottnál?
– Ez nem kívánságműsor, s ebben a formában fel sem merült. S talán éppen a játékosmúltam miatt vagyok annyira önfejű, hogy a saját elképzelésem szerint dolgozzak. Magam is úgy érzem, válogatott szinten ennek még nem jött el az ideje.