Molla rádió

Két hete rendkívüli állapotot hirdetett ki Pervez Musarraf elnök Pakisztánban. Azóta a helyzet nemhogy javulna, hanem napról napra bonyolódik. Eközben egyre nagyobb területen veszik át az ellenőrzést a tálib fegyveresek a 160 milliós, a Nyugat „hű szövetségesének” tartott országban. Vajon véres polgárháború előtt áll az első atomfegyverrel rendelkező iszlám állam, romba döntve az amerikaiak stratégiai szövetségről szőtt álmait?

Vajmi kevés változást hozott a helyi tálibok mindennapjaiban a rendkívüli állapot bevezetése. Ők mindentől függetlenül egyre nagyobb teret nyernek az országban. A muzulmán fegyveresek északnyugaton a Svat folyó völgyének kétharmadát ellenőrzik. Történik ez 120 kilométernyire, autóval vagy négyórányira a fővárostól, Iszlámábádtól. A környéken lévő városok – a térség legnagyobb települése, Mingora kivételével – mind a pakisztáni tálibok kezén vannak.
A Pakisztán Svájcának becézett térség nyugalmáról és csodálatos természeti adottságairól kapta ezt a megtisztelő nevet. A völgy a himalájai hegyvonulat, a Hindukus lábainál fekszik, és az ország egyik első számú turisztikai látványossága. A Krisztus előtti II. századtól az időszámítás szerinti VII. századig virágzott itt a buddhizmus, majd másfél ezer buddhista kolostor állt a völgyben. Ma a tehetősebb új házasoknak szinte kötelező itt tölteniük a mézesheteket, de számos luxusszálloda is hívogatja a hazai és külföldi pihennivágyókat. Most mind üresen kong.


Más hang határozza meg a mindennapokat a turisták zsivaja helyett. A Molla rádió. Benne egy erős férfihang, a 32 esztendős, köztiszteletben álló iszlám személynek, Kazi Fazlullahnak, a tálib felkelők parancsnokának a lakossághoz intézett intelmei. A három éve működő illegális adó a közelmúltban üdvözölte azokat, akik négy merényletet hajtottak végre a kormány fegyveres erői ellen, mintegy jelt adva a gerillaharc megkezdésére. Fazlullah az ellenállás élére állt, és sorban aratja sikereit. A fiatal harcos még valamiről ismert: ő a veje Szufi Mohamednek, aki a térségben létrehozott egy szervezetet, a Mozgalom Mohamed törvényeinek tiszteletben tartására nevűt, amely több ezer fegyverest számlál. Céljuk „a színtiszta saria”, az iszlám törvénykezés bevezetése és az 1969-ig a Svat völgyében létezett autonóm hercegség, egyfajta kalifátus visszaállítása. Az ellenállóktól ez idáig csupán rendőrök és félkatonai szervezetek védték a völgyet, de a múlt hét végén az államfő bejelentette, hogy a hadsereget is bevetik, és a légierő meg is kezdte az ellenséges állások bombázását.


Nem cáfolják a svati felkelők kapcsolatukat az al-Kaidával, soraikban vannak afgánok, arabok és közép-ázsiaiak is, főleg üzbégek. A külföldiek „némák és láthatatlanok”, ugyanis kívülállók előtt nem beszélnek, hogy akcentusukról ne lehessen következtetni származásukra, és arcukon maszkot viselnek. A tálibok jól megtanulták a propaganda aranyszabályait: minden általuk elfoglalt kis településen azonnal felállítják a rádióállomásokat. A lázadók vallási megkötöttségből mégsem használják ki teljes egészében a nép meggyőzésének eszközeit: tilos a fénykép, a televízió, rádióműsorokban még a zene is. A tálibok uralmának korából jól ismerjük ezeket a rendeleteket a szomszédos Afganisztánból, csakúgy, mint a nőknek az egész testet fedő burka viselését, a lányoknak az oktatás megtiltását, sőt még a férfi fodrászmesterek tevékenységének tilalmát is, amellyel a férfiak kötelező szakállviselését kívánják elősegíteni.
A párizsi Le Monde napilap beszámolója szerint mindezt a vallási rendőrség azon nyomban megkezdi betartatni és ellenőrizni. A szoborrombolásban is afganisztáni testvéreiket követik, akik 2001-ben két – egy 38 és egy 55 méteres – Buddha-szobrot pusztítottak el. Az itteni Dzsehanábád falu mellett egy sziklafalból kivájt, hét méter magas, páratlan szépségű műalkotás volt, amely a meditáló Buddhát ábrázolta. A pakisztáni táliboknak szeptemberben másodjára sikerült felrobbantaniuk.
De ki a vevő ezekre a számunkra ugyancsak divatjamúlt elvekre? Sajnos sokan. Az elképzelhetetlen szegénységben élő millióknak, akik minden reményt elvesztettek a jobb életre, csupán a vallási fanatizmus maradt, és itt, ebben a közösségben lelhetnek szolidaritásra. Nagy részük iskolázatlan, sőt analfabéta, ők azok, akik örömmel odaadják gyermekeiket a Korán-iskolába. Közülük kerülnek ki az öngyilkos merénylők, a ruhájuk alatt robbanóanyaggal megpakolt kamikazék, akik csupán Pakisztánban és csupán az idén majd hétszáz ember életét oltották ki akcióikkal. Fontos jellemvonásuk továbbá az idegenekkel szembeni bizalmatlanság, hogy a máshonnan jött ember rossz, nyomort hoz rájuk, az itt élőket el akarja téríteni az egyetlen igaz hittől, az iszlámtól.
Az idegenek kiszolgálói még az előzőeknél is szigorúbb megítélés alá esnek: rájuk halál vár. Mindez megtámogatva egy szunnita iszlám terrorszervezettel, az al-Kaidával, amelynek vezetői ma is a pakisztáni hegyvidéken rejtőznek. Az afganisztáni vallási fundamentalisták eszméi villámgyorsan átterjedtek a szomszédos Pakisztánhoz tartozó területekre. Az afganisztáni határhoz közeli pakisztáni vidéken, elsősorban a két (Észak- és Dél-) Vazirisztán tartományban, „a törzsi zónában”, ahol a központi állam alig gyakorolja hatalmát, még a Svat völgyében tapasztaltnál is roszszabb a helyzet. Az odavezényelt mintegy százezer fős hadsereg többnyire csak a laktanyákban táborozik, szabad prédául hagyva a terepet a központi kormánynyal évek óta szembeszegülő törzsfőknek.
Az amerikaiak eközben azt hitték, hogy a táliboknak még Afganisztánban sincs társadalmi támogatottságuk. Ez tévedés, aminek már látszik az „eredménye”. Arra pedig még kevésbé voltak felkészülve, hogy a határoktól függetlenül ilyen erősek a törzsi, vallási szálak, hiszen egy határokon átnyúló „szállásterületen” élő népről, a pastunról van szó. A háborúra szolgáló pénz az al-Kaidától jön. „Ha az al-Kaida nem lenne, mi sem tudnánk harcolni” – ismerte el az egyik felkelő a Reuters hírügynökség helyszínről tudósító riporterének.
Tehát végül igaz az a Musarraf elnök által a rendkívüli állapot bevezetésekor elmondott érvelés, hogy az iszlám szélsőségesek az ország egységét fenyegetik, ám ez önmagában csak félmagyarázat a bevezetett lépésre. A rendkívüli helyzet kihirdetésébe bőven belejátszottak az államfő hatalommentési szándékának különböző szálai, intrikái. Ma már mindenki előtt világos, hogy Pakisztán törékenysége több mint nyugtalanító. Egyes megfigyelők a Bush-kabinet egyik legnagyobb hibájának tartják, hogy a Fehér Ház hat év alatt – a terrorizmus elleni harc ürügyén – 11 milliárd dollárt pumpált ebbe az ingatag lábakon álló rendszerbe. Ezzel egyben jól megtömte a pakisztáni vezetők zsebét. Az amerikaiak boldogok voltak, hogy végre találtak egy „hű szövetségest” a térségben.


A Musarraf által ígért „valódi demokrácia” odáig vezetett, hogy még maga ellen is puccsot kellett végrehajtania, miközben egyre erősödik a radikális iszlám befolyása a társadalomban. Az államfő ugyan minden kapcsolatot megszakított a szélsőségekkel, és Pakisztán az utóbbi öt évben mintegy ezer al-Kaida-gyanús személyt tartóztatott le, ám mindez kevésnek bizonyult. A megvesztegetett vagy csupán együttműködő állami hivatalnokok jóváhagyása nélkül nem működhetne a „törzsi zóna”, vagy nem létezhetnének a nagyvárosokban olyan kerületek, ahova a biztonsági erők csak néhanapján teszik be a lábukat. Pakisztán az az állam, ahol a nagy hatalmú titkosrendőrség, az ISI fejéről, az azóta nyugdíjba vonult Hamid Gülről kiderült, hogy bigott Bin Laden-hívő. Ahol egyik utódjára, Mahmud Ahmadra a gyanú árnyéka vetült, hogy több terrorcselekményhez biztosított anyagi eszközöket. Ahol a nemzetközi terroristavezér, Oszama bin Laden még a New York-i ikertorony megtámadása előtt Karacsiban részesült gondos orvosi kezelésben.
Ennek tükrében nehéz elhinni, hogy azok a dollármilliárdok, amelyekkel Washington segélyezte a távoli, az euroatlanti kultúrkörtől oly eltérő hagyományokkal rendelkező ország vezetőségét, maradéktalanul a megfelelő helyre érkeztek.