Női kvóta szocialista módra

Nem szeretnék kipipálandó penzum, kvótanő lenni – tette közzé álláspontját Lévai Katalin, a szocialisták EP-képviselője annak kapcsán, hogy a formálódó szép új parlamenti világban felváltva gondolják a pártok a hölgyeket és az urakat a választási listáikra szerkeszteni. Ez az a ritka eset, amikor messzemenően egyet kell értenem Lévai úrasszonynyal. No nem azért, mert kitárulkozó Párnakönyvét remekműgyanúsnak ítéltem volna, esetleg a politikai kvalitásaitól lennék elragadtatva: esélyegyenlőségi miniszterkedése például kifejezetten siralmas volt, s érzésem szerint ezzel annyira nem volt tisztában, hogy még az egyébként hiperlojális Népszavával is sikerült perbe és haragba keverednie. De ebben a kvótadologban kivételesen megcsípte az igazságot. Elvégre ha van annyi tehetséges hölgypolitikus, hogy a parlamenti padsorok felét megtöltse, akkor eddig sem akadályozta semmi a pártokat abban, hogy helyzetbe hozzák őket – ha meg nincs, akkor 2010-től még a mostanihoz képest is felhígult képviselői kart kellene az adóforintjainkból finanszíroznunk, nemre való tekintet nélkül. Van továbbá egy harmadik lehetőség: hogy mondjuk kétszer annyi politikai tehetség van a nők körében, mint a férfiakéban – akkor pedig ez a mechanikus, katonás lépéstartás (egy-kettő, egy, kettő, a személyi számok elejének váltakozása szerint) csúnya macsótempóval korlátozza e fenomenális hölgyek országgyűlési kibontakozását.
Ráadásul intő példák is vannak a kvótarendszer hátulütőivel kapcsolatban. Norvégiában, ahol még az állami vállalatok igazgatótanácsaira is kiterjesztették a szisztémát, addig gördülékenyen működő ágazatokat sodort az összeomlás szélére, hogy az alkalmasságot felülírták az elsődleges nemi jegyek. Magam is láttam olyan hirdetést Kanadában, hogy egy városházi állásra ázsiai bőrszínű mozgáskorlátozott nőt kerestek, mert ezzel egy füst alatt három kvótának is meg tudtak felelni. Ez már majdnem a boldogult demokratikus centralizmus, amikor a párt díszítő soraként szereplő Országgyűlésben fiatal tehenészlányok tehették le a képviselői esküt, Kádár János és elvtársai pedig a párthű statisztika kedvéért halálukig munkásokként szerepeltek. A látszólagos jogbővítés éppen hogy csonkítja legfőbb alkotmányos kincsünket, a szabadságot.
Mindazonáltal tűnődjünk el kissé azon, mi várható például az „antikvótanő” Lévai Katalin pártjában női fronton, ha ez a nem soviniszta áldemokrácia torát ülheti. Vegyük az MSZP legígéretesebbnek mondott fiatal hölgy politikusait az utóbbi időből. Dobolyi Alexandra például a múlt év legjobb magyar EP-képviselője címet nyerte el egy genfi szervezettől, de pártja fegyelmi bizottsága kénytelen volt figyelmeztetésben részesíteni, mert életrajzában doktorátust hazudott magának. Dobolyi még a külügyminiszterségre is bejelentkezett, s bár Göncz Kingánál talán még ő is jobb lett volna, szögezzük le: ez azért nem túl nagy kunszt. Vadai Ágnest meg univerzális tehetségnek állította be az MSZP, ám a minap egy bizottsági ülésen sikerült Burmát Afrikában elhelyeznie. A legérdekesebb szocialista politikusnő azonban kétségkívül Szili Katalin, akit mihelyt a mélyrepülésben lévő Gyurcsány Ferenc alternatívájaként kezdtek emlegetni, azonnal össztűz zúdult rá a baráti táborból.
Persze ez a tábor mostanára végletesen megosztott lett: az MSZP tizenöt, az SZDSZ egy százalékon áll a közvélemény-kutatásokban, s nemcsak Gyurcsány hazugságra alapozott légvára lesz mind tagadhatatlanabbá, hanem az is, hogy vele a kormányoldal nem vághat neki a választásoknak a tisztes vereség reményében sem. A színfalak mögött elkezdődött a bősz utódkeresés (szerintem a színtelen-szagtalan Kiss Péter lesz a csereember), Szili pedig szociális és pártkritikának álcázva újfent beadta az igényét az első számú vezető funkciójára. Csakis eme kulisszák mögötti iszapbirkózással magyarázható, hogy a már említett hiperlojális Népszava helyet adott Debreczeni József Szili-ellenes dolgozatának, majd pedig Tamás Gáspár Miklós paradox módon ugyanitt megvédte az ősszocik által lebértollnokozott Debreczenit. Magam is, olyan tollnokként, aki valóban bérből és fizetésből, nem pedig állami juttatásokból (például médiakurátorkodásból) él, határozottan tiltakozom, hogy Debreczenit lebértollnokozzák: nem szeretnék egy Gyurcsány-apologetával egy gyékényre kerülni. Ugyanakkor nem elvetendő Tamás Gáspár Miklós diagnózisa: „Minden jel arra mutat, hogy Debreczeni őszinte meggyőződésből kötött politikai szövetséget a szocialista Gyurcsány Ferenccel, s ha jól látom, a két férfi össze is barátkozott.” Mit mondjak erre? Madarat tolláról.
Ez a szánalmas vita csak annyiban tartozik tárgyunkhoz, hogy Debreczeni az Egy tiszta nő című pamfletjében lényegében kvóta-politikusnővé degradálta Szilit. „Ahogy Szili Katalin beszél, az nem vall komoly politikusra. Inkább valami régi romantikus költőre, magányos regényhős(nő)re, esetleg publicistára.” (Mondja ezt egy publicista.) De tovább is van: „A pozíciószerzést (ami most állítólag nem érdekli) Szili korábban erősen ambicionálta. 2000-ben pártjának elnökhelyettese lett, amihez nem annyira a teljesítménye segítette hozzá, mint inkább (…) bizonyos divatos trendek: a nőpolitikusok PR-szempontú előtérbe tolása, a hasonló indíttatású fiatalítási hullám s a poszt várományosának, Németh Miklósnak a visszalépése. Az MSZP nőtagozatának elnökét később is segítette a neméből sarjadó előny a politika férfiak uralta világában. Részint ennek köszönheti a házelnökséget is, amelyet immár hatodik éve birtokol, s ami nem akármilyen pozíció. (…) Szili női mivolta szolgáltatta az egyetlen (úgy-ahogy) komolyan vehető érvet államfői ambícióihoz is. (…) Szili 2002 nyarán, a D–209-es botrány kirobbanásakor az SZDSZ-nél kormányfőnek ajánlkozott. (…) Ő valójában kezdettől fogva a másságra, pontosabban különféle másságokra alapozta a maga politikusi imázsát. Női mivoltát s a szoci mezőnyben érvényesülő egykori, viszonylagos fiatalságának szerepét már említettük.”
Így bunkóz egy gyurcsányista lovag: áttételes szőkenőzéssel, viszonylagos fiatalság emlegetésével. (Igazán szép tőle, hogy egyéb alkati másságra nem tért ki.) Debreczeni még az elemi jó modort is félreteszi, ha barátja védelméről van szó. Ugyanakkor bizonyításra nem szoruló tényként kezeli, hogy Szili már eddig is kvótapolitikus, trendpolitikus, PR-politikus volt. Innen üdvözlöm a Debreczenit védő Tamás Gáspár Miklóst is, aki a jövőben talán tartózkodhatna a másságokkal és kisebbségekkel kapcsolatos álszent empátiától.
Persze Debreczeni kipróbált publicistaként jól tudja, mi fáj igazán egy hölgynek. Szili egy rádióinterjúban szükségesnek tartotta kijavítani a riporternőt: nem rózsaszín, hanem mályvaszín ruhában szerepelt egy hivatalos eseményen. Az MSZP zuhanórepüléséről a Heti Válasznak is azt mondja: „Egy nő mindig maradjon elegáns.” Igaz, nem tudja megmagyarázni balatonőszödi passzivitását, sem azt, „féloldalra hajtott fejjel, sírós hangon” miért vett részt a gyurcsányi köteles rágalomkampányban – az, hogy „akármi van abban a könyvben, mindig magam döntöm el, merre fordítsam a fejem”, vérszegény magyarázat. (Noha Debreczeni a Gyurcsány-könyv írása előtt „nem kérdezte meg azokat, akik szintén részesei voltak az eseményeknek”.) Szili summázata: ha „már csak hazugságra lehet politikát építeni, akkor el kell gondolkodni személyes sorsomon is”. Bizony: el kéne gondolkodni kvótákon és hazugságokon egyaránt.