Olajárak: az utolsó figyelmeztetés?

Reálértékük szerint elérték az 1980. évi csúcsot az elmúlt napokban a világpiaci olajárak, amely akkor 37 dollár volt hordónként, de ami a jelenlegi dollárárszínvonalon 95 dollárnak felel meg. A nyolcvanas és kilencvenes évtizedben az olajárak reálértékű csökkenő tendenciát mutattak. A változás az ezredfordulón következett be, azóta az árak felfutása megfelel a hetvenes évek két olajárrobbanása által okozott emelkedésnek. Kérdés, hogy ez mennyire lesz tartós. A hetvenes évek olajárrobbanásának elsősorban politikai okai voltak, de kétségtelen megmutatkozott az addig exponenciálisan növekvő igények és a korlátozott készletek közötti ellenmondás is. Az Economist egy akkori cikkében még meg is köszönte az araboknak, hogy időben figyelmeztettek az olajkészletek szűkös voltára. Volt is nagy fogadkozás az új technológiák kifejlesztésére. Akkor még komolyan gondolták a gyorsszaporító atomerőművek kifejlesztését, amely két nagyságrenddel növelhetné az uránból kinyerhető energiát, és az ezredfordulóra a fúziós (a hidrogén bomba elvén működő) tiszta reaktorok korszakát jelezték előre. Mindebből semmi sem lett, a fúziós reaktor újbóli fejlesztésének hosszú civakodás után most állt neki az Európai Unió és Japán; első ipari alkalmazását 2030-ra remélik.
A mostani olajárrobbanás mögött kétségtelenül vannak ideiglenes, spekulatív elemek. Hírlik, hogy a hatalmas tőkével rendelkező spekulációs befektetőcégek a csökkenő dollárárfolyamot ellensúlyozandó olajba fektetik pénzüket, hozzájárulva az árak emelkedéséhez. Vannak a világpolitikai helyzet bizonytalanságaiból adódó tényezők, például hogy nagy olajtermelő országok háborús fenyegetettség alatt állnak, mint Nigéria, Irak vagy Irán. A másik mindenekelőtt a gyorsan fejlődő India és Kína egyre növekvő olajszükséglete. E két ország a világ népességének mintegy negyven százalékát teszi ki, és bár olajfogyasztása egyelőre csak hét százaléka a világ olajfogyasztásának, nagyon gyors ütemben növekszik. Kína másfél évtizede még önellátó volt olajból, ma a világ második legnagyobb importőre. Akkor Pekingben még alig lehetett autót látni; ma már hárommillió van, és számuk naponta ezerrel növekszik. Indiában az autópiac évente tíz százalékkal növekszik, az ország olajigényét szinte teljes egészében importból fedezi.
Mindez annyit jelent, hogy fel kell készülni a magas olaj- és energiaárakra, ami gyökeres fordulatot igényel a gazdasági struktúrában és az életmódban is. A termelés és az energiaellátás szempontjából jobban kell építeni a helyi adottságokra, a helyi közösségekre. Ez azonban alapvető ellentmondásban van a jelenleg uralkodó liberális kapitalizmus által diktált feltételekkel, amelyek a globalizáció varázsszavával épp ezeket rombolják le.