Oroszok a spájzban

Sokszor hallani manapság vitákat arról, hogy Magyarország, e történelem óceánján hánykolódó apró dióhéj vajon az Egyesült ?llamok vezette nyugati világgal hajózzon, vagy az újjáéledõ Oroszországgal összekacsintva manõverezzen, esetleg kövessen – egy még csak elméletben sem létezõ – közös európai uniós külpolitikát. Nabucco kontra Kék ?ramlat, Putyin kontra Bush, és még sorolhatnánk a sok ellentétpárt, az egyiktõl-másiktól remélt elõnyöket, vélt belpolitikai hozadékukkal együtt. Amellett, hogy az ilyen viták eléggé szûk látókörûek, és nem tükrözik a megváltozott világ realitásait, mûvelõi jól láthatóan nem tudnak szakítani a magyarok generációiba beoltott „aktuális nagy testvérhez igazodás” átkával. Magyarország mindenekelõtt! – ez lehetne a jótanács a hibás polémiában, annak részleteiben elmerülõk számára. Ebbõl a régi-új kiindulópontból vizsgálva a helyzetet azonban minden leegyszerûsödik. Magyarország a felemás rendszerváltás nyomán a gyakorlatban nem nyerte vissza szuverenitását, régi kötelékei nem oldódtak el, azzal együtt sem, hogy de jure új szövetségeket (NATO, EU) kötött. Nemcsak a hazai kommunista pártnómenklatúra trónfosztása, felelõsségre vonása maradt el, hanem velük együtt fennmaradt az a kapcsolatrendszer is, amely a megszálló Szovjetunió apparátusával összekötötte õket, s amelyen keresztül Moszkva akarata érvényesült itt. Ez a – jórészt titkosszolgálati – hálózat degradálódott, ami a szovjet összeomlásból, a jelcini züllésbõl, a biológiai lemorzsolódásból és a hazánkban bekövetkezõ nyugati (elsõsorban amerikai) térnyerésbõl fakadt. Visszatekintve, sajnos, az is kijelenthetõ, hogy a két jobboldali kormány „nagytakarítási” kezdeményezései a rettentõ belpolitikai ellenállás közepette összességében kevés eredményt hozhattak. Természetszerû, hogy az elhibázott amerikai nagyhatalmi stratégia nyomán egekbe szökõ energiaárakból magához térõ szovjet örökös, Oroszország most sorra feléleszti szunnyadó kapcsolatait. A rendszer feléled, a telefonok megcsörrennek, a bankszámlákra újra utalnak, s a nyájból idõközben kitérteket a régivel jogfolytonos szigorú pásztor, az új Oroszország titkosszolgálata terelgeti ismét össze. Ki tudja, még vodkáspoharak is összekoccannak, régi történetek kerülnek elõ – ha egyszer KGB, mindhalálig KGB, ugye, elvtársak? Mindez, persze, messze nem a putyini irányított demokrácia divatos, nyugati, neoliberális-neokonzervatív ostorozása, nem is Tom Clancy-regény, egyszerûen Oroszország történelmi beidegzõdéseibõl, fenyegetettség-interpretációjából és persze új anyagi lehetõségeibõl fakad. S ráadásul Moszkva szempontjai szerint akár még érthetõ is lenne, ha már azt tapasztalja, hogy a „terror elleni harc” és a „demokráciaterjesztés” címén benyomulnak érdekszférájába, és rakétavédelmi rendszerrel fenyegetik nagyhatalmiságának pilléreit. Csakhogy. Ha nem lenne világos, ez itt Magyarország, 1999 óta a NATO és 2004 óta EU tagja. A mindenkori budapesti kormánynak mindent meg kellene tennie, hogy megõrizze az ország szuverenitását, és betartsa szövetségesi kötelezettségeit – de facto. Hogy hivatalait, nemzetbiztonsági szerveit ne hálózzák be idegen titkosszolgálatok, azok soraiba ne férkõzzenek idegen elemek. S a sort persze lehetne folytatni: hogy ne tárgyaljon legfõbb szövetségesérõl annak háta mögött Moszkvában, ne szállítsanak légterén át gúzsba kötött „terroristát”, ne árusítsák ki stratégiai infrastruktúráját, ne egyirányúsítsák energiafüggõségét. Mint a Laborc-ügy is mutatja, a Gyurcsány-kabinet nem felel meg ezeknek az alapvetõ követelményeknek. Fanyar humorral csak azt kérdezhetjük, szándékosan, vagy készakarva?