Pizza, csokoládé, Colosseum

V I L L Á M L Á T O G A T Á SZavarban vagyok, nem is tudom, mit lehet Rómáról írni 80 sorban. A város történelmi örökségének ismertetésbe belefogni sem érdemes, mindenki megtanulta már általános iskolában, történelemórán. És hogyan is vetemedhetnék arra, hogy a Vatikán kincseiről, a villák képzőművészeti gyűjteményéről, Michelangelo, Tiziano, Raffaello, Caravaggio templomok félhomályában rejtőző műveiről futtassak eszmét? Hadd írjak hát az én Rómámról, arról, amilyennek nekem és családomnak mutatta magát négy napon át.

Október végén érkeztünk, mindenszentekkor. Szállásunk egy kis belvárosi panzióban akadt, a Colosseumtól pár perc gyalogútra. Szerencsések voltunk. Az olaszok a belföldi turizmus megszállottai, így, ha akad egy hosszú hétvége, mint amilyen az október végi is volt, modern népvándorlás indul. Az ország népe helyet cserél: a rómainak felmennek Velencébe, a velenceiek lejönnek Rómába, a firenzeiek leugranak délre, a déliek északra, és ez az óriási keveredés az európai kultúra bölcsőjére kíváncsi külföldiekkel nehezítve azt eredményezi, hogy szállást alig találni. Szerencsések voltunk tehát a kis panzióval (Hotel Duca d’Alba, Via Leonina), mert volt egyáltalán, aztán meg mert mellette működött Róma – szerintem – legotthonosabb étterme, másik oldalán egy csodacukrászda nyílt (Ciuri-ciuri – Roy Paci egyik dala után), vele szemben egy angol kocsma, egy kávéház és egy butik. Mindenki megtalálta, ami neki való. Az esti családegyesítés pedig az étteremben történt, a kockás abrosz körül. A La Vecchia Roma (Via Leonina 10.) kicsi volt és zsúfolt, étlapján húsznál több étel nem szerepelt. Mégis az egész környék itt akart vacsorázni. A siker titka Fabio, a tulajdonos, a mosolygós felszolgálónő (talán Fabio felesége?) és a villámpincér. Meg a papírvékony pizza, a friss hal és a házi tészta, ahogy az olaszok szeretik. A második napon már törzsvendégnek számítottunk.
No, de nem csak étkezésből állt a római hétvége. Hanem például kávézásból. Amit szintén nem mindegy, hol és hogyan végez az igényes turista. Sokak szerint a Tazza d’Oróban mérik a legfinomabb capuccinót a városban, és bevallom, magam is a kávé szentélyének tartom. Most a csokoládét próbáltam ki, aminél finomabbal talán még soha nem forráztam le a torkomat.
A Tazza d’Oro a Panthenon mellett található. Egyértelmű volt, hogy kávézás-csokizás után meg kell látogatni az ókori isteneknek épített templomot. A kapuban azonban felfoghatatlan látvány fogadott: a világ összes turistája azon a pár méter széles nyíláson át gyűrte és verekedte be magát az épületbe, amely óriási gyomorként nyelte el a rengeteg embert. A szobrokat, képeket megnézni reménytelen volt, de a világ egyik legnagyobb kupolája, amelynek centrumában a kék ég ragyog, s amelyet az ókori Rómában betonból építettek, még így, egy-két könyökkel az oldalunkban is lenyűgözött.
A Colosseumnál szerencsésebbek voltunk, időben érkeztünk, fél tíz körül, még nem állt Konstantin császár diadalívéig sem a sor, s az óriási rom oszlopai közt észrevétlenül eloszlik akár egy-két ezer ember is. Mit is írhatnék róla? Amikor pár éve először láttam, nem hittem a szememnek, amikor másodszor jártam arra, sírva fakadtam, most pedig hallottam a nép ujjongását, az oroszlánok ordítását, éreztem a vér és az állatok szagát. Megrendítő élmény. Akár egy napig is állnék sorba érte.
Hasonló a Vatikán is. Ha nem sétálnék végig a Via della Consolazionén, ha nem mondanék el egy imát a Szent Péter-bazilikában, és nem keresném meg az esztergomi dóm nagyságát jelző csillagot a székesegyház padlózatán, olyan lenne, mintha nem is jártam volna Rómában. A múzeumból viszont köszönöm, egyszer is elég volt. A tágas termekben mozdulni sem lehet, az apró Sixtus-kápolnában pedig úgy terelik az embereket, mint valami csordát. Ráadásul ebben az élményben egy félnapos, reménytelennek tűnő ácsorgás után vagy húsz euróért alkalmazott bérsorbanálló igénybevételével lehet része az elszánt turistának. (Utóbbi meglehetősen kockázatos, nem ajánlom.)
Ilyen élmény várt a Spanyol lépcsőnél is, amit soha nem értettem igazán, hiszen végső soron csak egy hatalmas lépcső, és a Trevi-kútnál vagy a Navona téren, amelyek viszont a tömeg ellenére szerethető helyek. Én azonban jobban éreztem magam a belváros szűk sétálóutcáiban. Például azokban, amelyek a Piazza Navonát összekötik a Tiberisszel (na jó, a Teverével), és kis műhelyeiben bútorrestaurátorok, lakatosok, asztalosok dolgoznak késő estig, vagy azokban, amelyekben szökőkút bújik meg a szegélyén sütkérező helyiekkel, vagy azokban, ahol lepedőket lenget fejünk fölött a csípős novemberi szél, a kapualjakban pedig lusta macskák várják, hogy valaki hajítson nekik egy falatot.
Négy nap Rómában alig valamire elég. Épp csak belekóstolunk, beleszagolunk, megszeretjük, épp csak megtaláljuk törzshelyeinket, és vége.
Soha olyan reménytelen, nagy betegnek nem láttam még Budapestet, mint Rómából hazatérve. Pedig a város nem volt más, mint a többi novemberi vasárnap estén. Sötét, kihalt, szomorú, ahogy megszoktuk.

Mankó. Háromcsillagos panziókban 120 euró körül találunk kétágyas szobát, nem árt egy-két hónappal az utazás előtt foglalni. Négyen minden alkalommal 52 euróért vacsoráztunk (előétel, tészta vagy hal és innivaló) étteremben, és fejenként 3-4 euróért ebédeltünk büfékben. A csokoládé és a kávé egy-másfél euró, a múzeumi belépő 5 és 10 euró között van, 16 éven aluliaknak és 65 éven fölülieknek ingyenes. A tömegközlekedés nem túl fejlett, a metró tömött és piszkos, viszont gyors. Egy euró a jegy, amellyel egy órán át akármennyit utazhatunk. Autót nem érdemes használni, az olasz közlekedést nem nekünk találták ki. Inkább letettük a kocsit egy közeli garázsban, ahol napi 33 euróért vigyáztak rá.