Református istenháza Márokpapiban

Márokpapi a 41-es számú főút és a Tisza között, a tivadari hídtól északra található. Az összeépült Márokból és Papiból egyesítették 1941-ben. Mindkét falurész középkori alapítású. A Márk, Márkus személynévből eredeztethető Márok – Marc alakban – egy 1220 és 1250 között készült birtoklevélben szerepel először, peres ügy kapcsán. 1285 után a Gut-Keled nemzetségbeli Várdai Gáborján és fiai járultak a borsovai ispán elé a falu feletti jogukat követelve. A pör 1299-ben osztozkodással végződött: a határ nyugati fele a Surányi családé lett, a keleti, Papi felé eső része a Várdaiaké maradt. Papi neve 1261-től ismert, abban az esztendőben a Káta nembeli Ráfáel fia, Gábor osztatlan tulajdona; 1284-ben Gáborfi Tamásé, 1311-ben a Várdaiak birtoka. Neve alapján egyházi személy vagy intézmény lehetett az alapítója. A XIV. században a község birtokáért tovább civakodtak a Várdaiak és a Surányiak. Jóval később, 1606-ban Bocskai István fejedelem, a kisvárdai váruradalom részeként, Nyáry Pálnak adományozta, akinek leányági leszármazottai révén kerül a település a Bessenyei, Vay és Vitkay famíliák kezébe, és maradt ott egészen a XVIII. századig.
A ma alig ötszáz lelkes falu hosszú főutcájának keleti végében található Papi régi temploma. Ritkán látható épségben megmaradt, késő román kori épület, már magán viselve a gótika korai vonásait is. Kissé szabálytalan alaprajzú, téglány formájú hajójához keskenyebb négyszögletű szentély kapcsolódik, a közöttük lévő diadalív még román stílusú, a szentély azonban már enyhén csúcsíves, hornyolt bordás keresztboltozatú, a közepén faragott zárókővel. A déli ablakok tölcséres bélletűek, karcsú nyílásaik azonban már az átmeneti korszak divatját tükrözik. Később, valamikor az 1300-as évek második felében készült a nyugati kapu magas ívmezeje alatt egyenes szemöldökű, vállköves, szegett élű ajtókerettel. A nyugati homlokzat sarkain haránt irányú támpillérek jelzik, hogy a hajót is beboltozták. Újabb keletű a torony nélküli oromfal felső részében látható körablak. A szentélyben gótikus ülőfülke érdemel figyelmet, bizonyára nagy tekintélyű egyházi személy vagy kegyúr számára készült a XIV. században.
Az 1332 és 1335 közötti pápai tizedjegyzékben Szűz Mária titulussal szerepelő templomot felperzselték a török–tatár hadak 1566-ban. A következő évszázadban Márok és Papi református hitre tért népe építette újjá, és alakította belsejét vallása követelményeihez. 1642-ben bemeszelték a középkori falképeket, helyükbe virágmintás és életfamotívumú ornamenseket pingált Perjési Szentkirályi János. Az Anjou-kori freskók egy részét 1937-ben találták meg és bontották ki, majd a 2004-ben befejezett műemléki felújításkor restaurálták. A diadalívtől délre eső falmezőben a Megváltó alakja látható a kereszten, dicsfénnyel övezve, két oldalán szárnyas angyalokkal.
Számtalan bekarcolt kézjegy, bevésett dátum, emléksor figyelhető meg az épület külső falán. Vannak köztük több száz évesek is, egykor erre járt egyházfiak, prédikátorok, diákok, írástudó kalmárok, mesterek keze nyomai, amelyeket megőrzött a téglafalak vastag mészhabarcs vakolata – és a renoválást végzők figyelmessége. A szentély sarkánál 1698-as dátum őrzi egy vándor emlékét. Bárki lehetett is az illető, ha dohányos volt, az Isten házában már nem gyújthatott pipára: húsz évvel azelőtt, az 1678-ban itt tartott zsinaton Nógrádi Mátyás püspök úr indítványára megtiltották, hogy a református templomokban füstöljenek, tubákoljanak az istentisztelet alatt, vagy bármi módon élvezzék a dohányzást az ezzel együtt járó köpködéssel. Reformintézkedés volt ez a javából.
Tornya nem lévén, a templom bejárata előtt álló harangláb emeletén lakik a gyülekezet öreg harangja. A zsindelyezett sisakú, galériás fatornyot az 1700-as évek végén ácsolták, legutóbb a templommal együtt újították meg. Régebbi – 1720-ban öntött – bronzharangját a közeli Tarpa hívei ajándékozták a márokpapiaknak.