Új megközelítésben az Ördögök

Az Ördögök a legkorábbi remekmű a terrorizmusról. Dosztojevszkijnek Szergej Nyecsajev anarchista terrorista és köre szolgáltatta a nyersanyagot. Az író hozzátette látomását a sztálinizmusról, megmutatván, hogy a liberális széplelkűség hogyan nyit utat a megszállott felforgatóknak, akiknek az emberélet nem számít, s a bűnről is újmódian gondolkodnak.

Nem véletlen, hogy Albert Camus éppen az Ördögökből készített színpadi változatot. Hagyta, hogy hasson rá a mű, filozófiailag is rabjává vált. A Nemzeti Színház gárdája félretette azt a Camus-adaptációt, amelyet Andrzej Wajda igen jó hatásfokkal használt a Stary Teatrban és 1988-ban készített filmjében is. A magyar ősbemutató – Ascher Tamás kaposvári rendezése – szintén Camus változatát használta.
Az új változatban társszerzők tették hozzá Dosztojevszkijhez a maguk mai történetét: egy terrorista felrobbant egy buszt, s az egyik áldozat, egy kislány kísértő alakja mentén bontják ki mondandójukat.
Nem állíthatjuk, hogy az Ördögök és a mai történet szálainak összefonására nem történik kísérlet, de az előadás felemásra sikerült. Nagyjából a huszadik perc után úgy érezzük, merész dolog volt szakítani a Camus-féle Ördögök-koncepcióval úgy, hogy helyette nem kaptunk egy eszmeileg kidolgozott változatot. A nézőben egyre többször felmerül: jó, jó, de minek ide Dosztojevszkij… Filozófiai átgondolatlanságokat a legötletgazdagabb rendezés sem tud eltakarni. Mintha erre a rendező, Mohácsi János is rájött volna, az előadás második része ugyanis radikálisan különbözik az előzőtől. Talán mert hiába a remek bohózati elemek, szójátékok, a látványos rendezői ötletek: a nem túl eredeti aktualizálási törekvés kevésnek bizonyul.
Hiába használja fel a rendező az Ördögök szüzséjének törmelékeit, azok az eredeti művet nem ismerő néző számára jószerével értelmezhetetlenek maradnak. Közben a közönség azért egész jól elvan, értékeli a néhol kabarészerű poénokat, és kivárja, míg nevethet valami bohóckodáson. Talán észre sem veszi, hogy ez a felfogás csöndben kivérezteti a Dosztojevszkij-mű nagyon konkrét politikai tartalmait. Sigaljov sztálini látomása a besúgóállamról teljesen elsikkad. Sok a sziporka, de kevés a fény. Nem válik lényegessé, hogy milyen táptalajon csírázott ki a Pjotr Verhovenszkij-félék által működtetett rendőrállam koncepciója, ahol terveik szerint kereken „százmillió fej”-nek kell majd porba hullania.
Aki az előadás első része után nem adja fel, az mégis kap valamit az igazi Dosztojevszkijből. Mintha a színészek a szünetben összedugták volna a fejüket, arra jutván: disznóság ennyire nem adni semmit a nagy oroszból, aki mégiscsak rajta van a színlapon. Egyébként is sziszifuszi küzdelmet vívnak, hiszen a második részben sztanyiszlavszkiji gesztusokkal kénytelenek dolgozni. A váltás nem mindig sikerül. Kirilovnak az elvtársak rábeszélésére elkövetett filozófiai öngyilkosságánál a nézőtéren nagy kuncogások vannak, holott ez tragikus csúcspont Dosztojevszkijnél is, Camus-nál is, emlékezetem szerint Ascher rendezésében is és bizony Andrzej Wajdánál is.
A színpadi zenekarról csak az elismerés hangján nyilatkozhatunk. A hangzavartól az elandalításig minden húron játszanak a zenészek, sokszor ők szolgáltatják azt a magasfeszültséget, amely a Dosztojevszkij-vagyon hűtlen kezelése folytán időnként elillan. Remek a díszlet a labirintusszerű vörös kockákkal, s a háttérben már-már vörös horogkereszteket asszociáló rajzolatok is a mű eredeti szellemét idézik. A legjobb alakítás a Pjotr Verhovenszkijt formáló Hevér Gáboré, ő nagyon ráérzett a fogyatékos jellemű cinikus rajongóra, aki a hatalmas felfordulás első számú szervezője. Sztavrogin szerepében Schmied Zoltán halvány, holott ez a figura démonikus. Dosztojevszkij rengeteget kínlódott az Ördögök megírásával (a félig megírt kéziratot megsemmisítette), egy barátjának azt írta végre megtalált főhőséről: „Sztavrogin – minden!” Ehhez képest Sztavrogin az előadásban – semmi. Nem is értjük a gyereklány elcsábításának történetét, mert ha Sztavrogin nem démonikus, akkor Matrjosa megrontása csak egy ócska pedofil história. Egyébként itt a Dosztojevszkij-szövegek összeapplikálása a „Nem adnád meg a kislány testvérének címét?”-tel zseniálisan profanizál, így kellett volna másutt is bánni a szöveggel. (Ha már!) A színpadon megjelenő nőalakok (Dása, Liza, Satova, Lebjadkina) hervasztóan hasonlítanak egymásra, mindegyik a tündérke és a fúria elegye. Dosztojevszkij nőalakjainak megértéséhez nem elég sok nőt ismerni: a világot kell hozzájuk megérteni.
A néző kezébe adott reklámszövegről („Előfordult-e már veled, igen, veled, hogy meg akartál ölni valakit?”) csak annyit, hogy Karinthyt idéző vulgarizálása annak, ami az előadás egészében azért mégiscsak ott lüktet.
(F. M. Dosztojevszkij–Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Ördögök. Időjárás két-három részben. Rendező: Mohácsi János. Nemzeti Színház.)