Úrhatnám polgárok

Enciklopédia énezer

A minap nem leltem valamit. Hogy mit is? Ah, nulla – válaszolhatnám operai stílusban. Egy semmiséget. Egy semmirekellő semmire se kellőt. Egy kacatot. Egy vacakot. Még csak nem is mütyürt. Még csak nem is kütyüt. Anyám kérdezte: mit keresel már megint? Megmondtam neki. Ő: és mire kell az neked? Én: hogy ki tudjam dobni. Ő: kár, hogy bezárt a sárgaház. Bizony-bizony, ez őrület, ám van benne rendszer.
Ha én avégett keresek egy tárgyat, hogy ki tudjam dobni, az elmebaj, de nem hasonló elmebaj-e, hogy a halálra ítéltek nem lehetnek öngyilkosok? Ha egy halálra ítélt egy nappal a kivégzés előtt önakasztást végez, és a börtönőr észreveszi, akkor levágják a kötélről, és orvoshoz viszik. Mindent megtesznek a gyógyulásáért, az adófizetők pénzén. Miért is? Hogy utána kivégezhessék. A látszólagos abszurdum mögött úri kedvünk, kényünk s kedvünk lapul. Hajtsd uralmad alá, igen. Ha egy tárgy anélkül nincs meg, hogy kidobtam volna – megszökött, és ha egy rab anélkül öli meg magát, hogy kivégezték volna, ugyancsak megszökött, kiszökött a kezünk közül, fellázadt uralmunk ellen.
A legnagyobb lázadás az uralom ellen az autonómia. Öntörvény törvényt bont. Az alávetettség mily megnyugtató. Rég letűnt a rabszolgakor, de agyunk rabszolgatartó maradt. Jézushoz imádkozunk, másrészt a csekély értelmű Spartacusokat változatlanul felfeszítjük az út menti keresztre, főképp, ha fák. Fától az erdőt? Bárminemű öntevékenység számunkra változatlanul: ingovány, egy nagy, sötétlő erdő, merő rosszindulat, fenyegetés.
A természethez való viszonyunkat változatlanul a királyi többes diktálja. Túl az Óperencián és túl a ráción viszonyunkat a természethez változatlanul a természet fölötti uralom folyamatos demonstrációjának igénye szabja meg. Viszonyunk a természethez változatlanul nem ökológiai, hanem etológiai jellegű. A kutya vizelettel jelöli meg területét, mutatja meg, hogy ki az úr a háznál. Mi pisilés helyett kapálunk. Semmi sem természetellenesebb a kertnél. A csernobili szarkofág egy kerthez képest kismiska, mert a csernobili szarkofág csak egyszer vétkezik a természet ellen, de a kert annyiszor, ahányszor megöntözi a pártos honfi víz, ahányszor kigyomlálják és megkapálják. Hisz a kert lényege, hogy sohase nőhet benne az, ami akar. A kert lényege, hogy nem lehet természet. A rab nem lehet öngyilkos. A pipacs nem lehet rózsa. Ő gyom, öngyilkos lett, mert lenni mert. Az uralom teljességének szempontjából mindegy, hogy valami szűnni vagy létesülni szeretne szándékunk ellenére. Ha nem általunk felhatalmazva teszi, az lázadás. Ezért oly szívhez szóló fát ültetni, s ezért lehetetlenség mozgósítani a spontán nőtt faóriások védelmében. Az ültetett fa már a mi kutyánk kölyke, uralt, ám a spontán növő faóriás látványos öngyilkossági kísérlet, mely nem növeli, hanem épp ellenkezőleg, csak árnyékolja bennünk az örök királyt. Ugyanezért ül goebbelsi propagandamosoly a szájunk szélire, ha valaki épp a Szahara bezöldítését proponálja végső megoldás gyanánt. Ültessünk ötszázmillió fát az Atlasz hegységbe! – mert ha valami sivatag akar lenni, akkor baró a zöld, és ugyanezért cseng jól a javaslat, hogy legyenek marhalegelők az amazóniai őserdő helyén, mert ahol őserdő akar lenni, ott bezzeg a legelő a kövér. Egy a lényeg, önhatalmúlag, ellenünkre semmi se legyen.
Ideje volna utánagondolnunk, hogy természetátalakító tevékenységünk egészéből mennyi az irracionális, pszichés kényszer, és mennyi a megélhetésünkhöz, létünkhöz valóban elkerülhetetlenül szükséges elem. S ideje volna megértenünk, hogy miért vagyunk ennyire kiszolgáltatva saját úrhatnámságunknak. Meglehet, a keresett kulcsszó a veszteség. A gyász. Ha kidobtam egy tárgyat, akkor ez a nemlét eleve fel van dolgozva, de ha egy tárgy nincs meg, akkor addig, amíg nincs meg, az ő nemléte számomra egyfajta veszteség. Veszteség, vesztés, kudarc, frusztráció. Akárcsak szeretteink halála. Bizony-bizony, aki nem kivégeztetve hal meg, hanem csak úgy l’art pour l’art, önhatalmúlag, az hasonlóképp lázad szeretésünk ellen, mint keresésünk ellen az eltűnt tárgy, hisz nem birtokolhatjuk tovább – halva. Mit jelent ez? Azt, hogy tudat alatt bennünk minden öntörvényűség, túl rebellis mivoltán, veszteség is. Ami abszolúte önmaga, vagyis képtelenek vagyunk többé a magunk szavára bírni, az – halott. Az otthonteremtő és életszerető ember iszonytató globális feng shui keretében ezért csökkenti maga körül minimális mértékűre az önelvű, önfejű, sajátszerű természetet.
A tanatológia egyik legnagyobb felismerése, hogy a halottainkkal való békés egymás mellett éléshez, a halottak bennünk való békés nyugtához gyászmunka szükségeltetik. Amíg görcs van, marionettként rángatódzunk. Az el nem engedett rokon: kísértet, ugyanakkor a halott elengedése még nem hűtlenség – a tanatológia szerint.
Ismerjük fel, hogy a természet léte bennünk lélektanilag úgy működik, mintha emberveszteség volna. A természet számunkra, hisz nem ember, emberveszteség, és ilyképp kudarc. A természet megengedésében magunkat kellene tehát gyászolóként elengedni. Képzeljétek csak magatok elé, amint a Sixtus-kápolna mennyezetén a kaporszakállú öregúr teremtőlegesen és tevőlegesen épp elengedi egy veszélyeztetett hegyi gorilla vagy orangután kezét. Benetton-reklámnak se rossz.