Közigazgatási eljárást indított a Magyar Rádióval szemben az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), mert a megújult MR2-Petőfi rádió nem tesz eleget közszolgálati műsor-szolgáltatási kötelezettségének, és ezzel beletipor a médiatörvénybe. De jure ez bizonyára így is van, de ez nem nagyon érdekel, joggal azóta nem foglalkozom, amióta Magyarországon jogállam van, ami napi olvasatban azt jelenti, hogy minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek, a szemkilövetésért pedig kitüntetés jár, és magánhadseregek randalíroznak, mint egy érett banánköztársaságban. Az igazságállam már jobban érdekelne (tehát az igenek és a nemek), az igazság meg felőlem nézve úgy fest, hogy a Petőfi (ezt az emerkettőzést most szüneteltetem), ha kissé szokatlanul is (az, hogy a normális szokatlan, nem az ő hibájuk), de bizony olyan közszolga, hogy ihaj. Lévén az egyetlen országos rádióadó, amely azt a fajta úgynevezett könnyűzenét játssza napi huszonnégy órában, amelyik bizony (tessék hozzászokni a gondolathoz) kultúrát közvetít, és bizony művészetként fogható fel. Ráadásul nagy számban sugározza magyar szerzők és előadók műveit, olyanokét, akik egy nóóórmális országban a mainstreemet képviselnék, de Magyarburundiban elképzelhetetlen, hogy a kereskedelminek nevezett trashkultúrában helyet kapjanak. Aki ezt az adást nem veszi, az leragadt 1972-ben, és csókolja meg Cservenkánét. A lényeg az országoson és a magyaron van, természetesen szintén csak az én olvasatomban.
Falusi lakosként magam kizárólag Budapesten jutok hozzá ahhoz a szellemi-zenei munícióhoz (ezért vagy azért, de ott Rádió Cafét, Lánchíd Rádiót, Rádió Q-t hallgatok, bár utóbbi ideiglenesen az internetre száműzte magát gerillának, mert a tulajdonos beleunt, hogy nem állt meg a keresője a saját rádiójánál, és nekifeszült az Antenna Hungáriának), amely a legközelebb áll az ízlésemhez, nevezetesen ahhoz a gyönyörű illúzióhoz, hogy a rock and roll, ha jól csinálják, művészi szórakoztatás, ha nem, akkor meg minek. Ám amikor eltávolodom a vízfejtől, marad a közszolgálati, valamint a Sláger és a Danubius. Utóbbi kettőről itt csak annyit, hogy legalább annyira felelősek az össznemzeti elhülyülésért, mint a TV2 és az RTL Klub, mehetnének ők is zarándoklatra, kamerával, sofőrrel, az sem segítene rajtuk. Ezeknek az eszközöknek a vezetői, amikor nagy néha felteszik nekik a kérdést, hogy miért a még mindig, folyamatosan alulmúlható legalját, a szellemi audiovizuális toprongyot erőszakolják rá a szerencsétlen lakosságra, amitől bármelyikükre kapcsolunk, úgy érezzük, mintha a Nap-kelte díszletében összeeresztenék Győzikét, a Boros–Bochkort, Jáksót meg egy nejlonsámánt a Budapest TV-ből, azt válaszolják, hogy erre van igény, oszt ezt szolgálják ki, és punktum. Na ez a végtelenül cinikus, ócska és aljas attitűd kapott egy ritka nagy sallert a napokban. Kiderült ugyanis, hogy a Petőfi rádiót a változás óta többen hallgatják, mint előtte. Akkor most mi van? Vakulni akar a paraszt, vagy vakítják? Hová megyünk mindenszentekkor és halottak napján, temetőbe vagy Ikeába? Merthogy négynapos van már megint. Egy régebbi példával, teccünk-e forradalmat csinálni, vagy rácuppanunk a Gorenjére a félhalott nagyival a hátsó ülésen? És ez nem politikai kérdés, ez identitás kérdése. Az identitás pedig kultúra, ha tetszik, ha nem. A Magyar Rádió pedig egy öszszetett konglomerátum. A Kossuth klasszikus beszélgetős, a Bartók a „komoly” zenét gyűri hál’ istennek, a Petőfi meg egy hatvanéves múlttal rendelkező műfajt hoz a stelázsira, olyan magyar zenékkel fűszerezve, amelyek rólunk, a mi borainkról, a mi bajainkról, a mi humorunkkal, gyakran a legősibb népzenei hagyományainkból táplálkozva szólnak, rólunk. Az a tragédia, hogy ez egyáltalán téma lehet. Arról már inkább lehetne beszélgetni, hogy kell-e gumizenét pakolni a déli harangszó alá (nem tudom, ez feltűnt-e valakinek, vagy most feljelentek). Bár, végül is tudja a fene, hiszen minden zene. Az ORTT pedig ráugorhatna a köztársasági elnököt szarházizó szánalmas provokátorra. Vagy magára a még szánalmasabb médiatörvényre, az sincs kőbe vésve. Vagy esetleg arra, miként eshetett meg az a csoda, hogy hosszú évekre bebetonozva a TV2 és az RTL Klub a mi családi televíziónk.
A megmondás után nézzük, mit hallgassunk, ha meguntuk a rádiózást. Például tangót, amely olyan, mint a rock and roll, tehát nem csak egy tánc, és nem feltétlenül úgy kell elképzelnünk, ahogy a heti heteses színésznő búgja a fülünkbe, hogy sohase mondd. Hanem talán úgy, ahogy Borges ír róla, ahogy Piazzolla kottázza azt a jelenséget, amely a Buenos Aires-i lebujokból eljutott a világ nagy koncerttermeibe, a jampecoktól a sznobokig. Olyasmi ez, mint amikor Székről, egy csipkeszegi verejtékes szobából kiszökik a mezőségi magyar népzene, hogy aztán a Covent Gardenben landoljon a Muzsikás együttes zseniális tolmácsolásában. (Hoppá, itt jut eszembe, hogy a Kossuthon vasárnaponként új ebédhez szól a nóta, a Muzsikás bivalyszemű brácsása, Éri Péter tart nép- és világzenei eligazítást Vida Antal aktív közreműködésével kihagyhatatlanul, erről hamarosan bővebben.) Astor Pantaleón Piazzolla álma tehát megvalósult, sőt.
Egy magyar együttesnek köszönhetően zenéje eljutott a Szigetre, a Művészetek Völgyébe, a Hétrét Fesztiválra, Zemplénbe, a Hídünnepre, a Budapesti Búcsúba, a Budapesti Tavaszi Fesztiválra és az olaszországi Castelfidardóba, a nemzetközi harmonikaversenyre, ahol a zenekar kategóriagyőztesként végzett. A Quartett Escualóról van szó, és jelen esetben konkrétan a Del Angel című, Piazzolla-átiratokat tartalmazó CD-jükről. Amely annyira bestiálisan jó, hogy alig hiszem el, hogy Ács Péternek, Deli Zsoltnak, Kerek Istvánnak és Mayer Albertnek hívják a tagokat, és nem Jorgénak. Ez a négy fiatalember úgy játszik kortárs zenét, hogy hallgatásuk közben tényleg képtelenség mást csinálni, ki is veszem őket a lejátszóból. Szaggatnak, mint a széki brácsa, felemelnek, leejtenek, felkavarnak, szétverik a nappalit, elektronizálás nélkül is szilajabbak, mint a héten újra nálunk járt finn Apocalyptica. Valóban angyali.
Rövidre vágva
Neil Young: Chrome Dreams II.
(Reprise Records, 2007)
A művész, amint úgy néz ki, mint egy vermonti moteltulaj. Semmi meglepetés, tíz vadonatúj dal, ugyanolyan tökéletesek, mint az életmű maga.
Petőfi rádió
Quartett Escualo: Del Angel (Warner, 2007)
