A főváros lüktet. Varsó új arculatát a központot szinte körülölelő toronyházak adják meg. A kommunizmus korszakára már csak az épületeivel emlékeztető Marszalkowska áruházaiban, a fogyasztói társadalom eme új katedrálisaiban tombol a kapitalizmus dühe, tolonganak a vásárlók. A szépen felújított Nowy Swiat galériái, elegáns üzletei is tele vannak, akárcsak az óváros éttermei. Lassan újra szeretni lehet e szerencsétlen sorsú, a XX. század megrázkódtatásai után talpra állt, élettel teli „lengyel Babilont”. Talán még dinamikusabban fejlődik Wroclaw, Gdansk vagy Poznan, míg Krakkó a XXI. századi modernizáció mellett sem veszítette el a Monarchiát idéző hangulatát. A keleti rész, Radom vagy Rzeszów lehangolóbb képet nyújt, az országban szinte alig van autópálya, a repülőterekre is ráférne már a bővítés. Lengyelország azonban mindezzel együtt dinamikusan fejlődő ország benyomását kelti. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a gazdasági növekedés immár folyamatosan hat százalék feletti, egyre több a külföldi befektetés, az export pedig újabb rekordokat dönt meg az idén, akkor érthető a társadalom optimizmusa is.
Egy friss felmérés szerint a rendszerváltás óta soha nem érezték magukat olyan szerencsésnek a lengyelek, mint most. A lakosság 76 százaléka kimondottan bizakodva tekint a jövőbe. Mindezt elsősorban a minden eddigit meghaladó anyagi jólét és a növekvő biztonság magyarázza, ellensúlyozva az emberi kapcsolatok itt is érzékelhető romlását. „Lengyelország ma félúton van az átalakulás és a stabilitás között. Ez utóbbihoz hiányzik még vagy milliónyi elégedett ember” – magyarázza Janusz Chapinski szociológus. Marcin Król filozófus arra vezeti vissza e fenomént, hogy a jólét soha nem volt ilyen elérhető közelségben a lengyelek számára. A fogyasztás valóban történelmi csúcsokat dönt. Mindez látszik az embereken. Az öltözködésükön, a hangulatukon. Az üzletekben elénk táruló kép mellett mutatja ezt a vásárlói kosár összetételének változása s a kereskedelmi adatok is. Míg régebben a lengyelek bevételeik nagy részét élelmiszerre költötték, addig ma túlsúlyba kerültek a tartós fogyasztási cikkek. A háztartások harmadában van DVD-lejátszó, háromnegyedében mobiltelefon s a felében személygépkocsi.
A növekedés csak az utóbbi két évben 10-20 százalékos. A vásárlói kedv és erő növekedése alapvetően a bérek ütemes emelkedésével és a munkanélküliség csökkenésével magyarázható. A magyarországit manapság mintegy tíz százalékkal meghaladó átlagkereset tavaly 8,5 százalékkal nőtt egy statisztikai közepet jelentő család esetében. Tíz alkalmazott közül kilenc kevesli ugyan a fizetését, ám a dolgozók fele véli úgy, hogy három év múlva lényegesen többet fog keresni. A két évvel ezelőtti csaknem 20 százalékról 13-ra csökkent a munkanélküliség a hivatalos adatok szerint. Magyarázható ez részben azzal, hogy nagyjából kétmilliónyian éltek az uniós csatlakozás után megnyílt lehetőségekkel, s vállaltak munkát főként Nagy-Britanniában és Írországban. Egyes elemzők azonban megjegyzik azt is, hogy az említett 13 százalékból le kell számítani a háztartásbelieket és azokat, akik nem is akarnak dolgozni, kimennek néhány hónapra külföldre, majd hazatérve az ott keresett pénzből élnek az év hátralévő hónapjaiban. Így a valós munkanélküliség e szakértők szerint nem lehet több hétszázalékosnál. Ezt látszik alátámasztani, hogy jó néhány szektor már munkaerőhiánnyal küszködik, s keletről kénytelen munkásokat toborozni. Ilyen az építőipar, a szolgáltatások nagy része és az egészségügy. A kórházakban például négyezer szabad orvosi és majdnem ennyi ápolónői állás van. A kormány emiatt arra kényszerült, hogy 30 százalékkal emelje a béreket. Az építőiparban a hiány mintegy 20 százalékkal hajtotta fel a fizetéseket. Az életszínvonal emelkedése jól érzékelhető a mezőgazdaságban is. A lengyel gazdák kimondottan jól jártak az uniós csatlakozással, nemcsak a támogatások, hanem a felvásárlási árak ugrásszerű emelkedése miatt is. Mindez az életvitelen is érződik. A parasztok a korábbinál jóval gyakrabban járnak étterembe, vagy sorra veszik fel a hitelt számítógépre. „Nem csoda tehát, ha a lengyelek elkezdték optimistán nézni a világot. Észreveszik benne a jót! Mindez persze rossz hír azon politikusok számára, akik az elégedetlenek, az elkeseredettek szavazataira számítanak. A jövőben egyre kevésbé lehet ezzel választásokat nyerni” – állapítja meg Król, rátapintva a mostani megmérettetés egyik tanulságára is. A társadalmi közérzet javulása paradox módon nem a Jog és Igazságosság (PiS) malmára hajtotta a vizet. Az életszínvonal még az ország elmaradottabb keleti régióiban is javult, s ez a trend talán kissé elaltatta az ittenieket. A konzervatívabb gondolkodású, ha úgy tetszik, archaikusabb politikai kultúrájú kelet, a falvak, az idősebbek, valamint az alacsonyabb iskolázottságúak, tehát a rendszerváltás vesztesei továbbra is Kaczynskiékra szavaztak, míg a fejlettebb nyugati, déli vajdaságok, a fiatalok és a középosztály nagyobbik része a Donald Tusk vezette Polgári Platformot (PO) választotta. Ez utóbbi társadalmi rétegek egyre népesebbek, ráadásul ezúttal aktívabbak is voltak. A huszonévesek generációja Lengyelországban is lázadó, s fel is lázadt, mert eszményeit, értékrendszerét látta veszélyeztetve, ám nem szabad elfeledni, hogy ez az életkorból fakadó liberalizmus itt konzervatív alapokon nyugszik, így például a fiatalok is tömegesen járnak templomba. Az eredmény szempontjából döntő volt e társadalmi réteg megnövekedett aktivitása. Míg például Varsóban és a nagyvárosokban Tusk kétszer annyi voksot kapott, mint Jaroslaw Kaczynski, addig az ötezer lakosúnál kisebb településeken a részvétel az országos átlagnál 10 százalékkal alacsonyabb, mindössze 43 százalékos volt.
Magyarázza ezt az is, hogy a PiS kezdetben sikeres kampánya a végére kifáradt, a tévévitákon a miniszterelnök kimondottan enervált volt, ezzel szemben az eleinte padlón lévő PO mindinkább feltámadt, Tusk pedig azt sugározta, képes győzni. Ráadásul felhagyott Kaczynskiék csepülésével, ehelyett ügyes taktikával átvette tőlük a szolidáris Lengyelország jelszavait. Tudatosan háttérbe szorította pártja gazdasági liberalizmusát, így a két évvel korábbihoz képest lényegesen csökkenteni tudta elutasítottsági mutatóját. A társadalom többségét így már nem zavarta semmi a váltásban, hiszen különösebb kompromisszum nélkül másik jobbközép pártot választhatott.
Ezzel szemben nagy ára volt a megosztó politikának, hogy a PiS ledarálta a szélsőséges, populista Önvédelmet és a Lengyel Családok Ligáját, s lerabolta szavazótáborukat. Hiába tudtak így kormányon, ellenszélben is mintegy hat százalékot javítani a 2005-ös választási eredményen, ez csak úgy sikerülhetett, hogy szóhasználatukkal elijesztették a centrumot és főleg a fiatalokat. Amint Jadwiga Staniszkis szociológus, a Szolidaritás egykori aktivistája fogalmazott, rámutatva a nemzedékváltás szükségességére, hiába vannak a Jog és Igazságosságban is a világot, az Európai Uniót értő, jól képzett fiatalok, a PiS az idősek, a vesztesek nyelvén beszélt, ez az idejétmúlt retorika pedig riasztó, egyben sokakat mobilizáló volt. Bár a kelleténél egyszerre több frontot nyitottak, nem csak Kaczynskiék tehetnek arról, hogy vesztettek a velük szemben alapvetően ellenséges mértékadó körökben is – a középosztályra azonban már hiba volt nem eléggé figyelni. Mivel a tábor szélesítése érdekében a PiS túlságosan a vesztesekre összpontosított, hiányoztak a polgárságot igazán megfogó, hatásos üzenetek, ráadásul az eliteket nem alaptalanul ostorozó, IV. köztársaságot hirdető retorikával e réteg felé túlságosan negatívan azt sugározták, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben minden lépés rossz volt. Ez pedig Kaczynskiék erkölcsi megújulást hirdető alapüzenetének igenlése mellett sem állt teljesen összhangban a széles társadalmi rétegek rendszerváltásról kialakult képével.
A külföldön liberálisnak beállított fordulat lényegében nem más, mint inkább csak a stílust érintő apró korrekció. Lengyelországot nem kellett megmenteni, hiszen az alapjaiban konzervatív, hívő és 80 százalékban templomba járó népességű ország maradt, amit hűen tükröznek a parlamenti arányok is. Újdonság talán csak az, hogy a két nagy jobbközép párt két éve tartó csatája nyomán bizonyos értelemben „magyar utat” vett a politikai-társadalmi fejlődés: erősödött a megosztottság.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
