Úgy vonult be az annalesekbe az 1904-es négynapos vasúti sztrájk, mint az egyik legnagyobb társadalmi dráma, azzal együtt, hogy a büntetőbíróságok valamennyi fóruma végül fölmentette a vasutasokat a vád és a következmények alól. Miklós Imre írta A magyar vasutasság oknyomozó történelme című, 1937-ben megjelent könyvében: „Álomnak is merész, szomorú valóság: megállott Magyarország szívverése. A vonat elé fogott acélparipa megtorpant. Kihányta gyomrából a tüzet. Kilométerekre előrevillogó szeme lecsukódott és ott maradt a hideg sínágyon elnyúlva, holtan, feketén. Amikor az első vonat 1904. április 19-én este 8 órakor Rákosrendező pályaudvaron kimúlt, a magyar királyi államvasutak jelzőharangjai végigzokogták a vonalakon a Kárpátoktól az Adriáig a 7. sz. jelzést, hogy minden vonatot meg kell állítani. Amitől féltünk, bekövetkezett: elszakadt a kifeszített húr.”
Másnap, április 20-án a képviselőházban óriási viharok voltak. A kormány a vasutasokat, az ellenzék pedig a kormányt hibáztatta. Az ország felelős miniszterelnöke abban az időben Tisza István (1861–1918) volt. Azt írták róla, hogy nem szerette a vasutasokat, és a vasutasok sem kedvelték őt. A vasutasokhoz Tiszának csak fegyvere volt. Későbbi értékelések szerint ezért tört ki kormányfői időszaka alatt a sztrájk, amelyet Tisza erőszakkal elfojtott.
Az előzmények 1891 nyarára vezethetők vissza, amikor tiszti küldöttség jelent meg Baross Gábor (1848–1892) akkori közmunka- és közlekedési miniszternél. Memorandumot nyújtottak át neki, amelyben azt kérték, hogy a MÁV-tisztikart tekintse egyenrangúnak az osztrák–magyar államvasút megváltásával átvett – jobbára német és cseh ajkú – vasutasokkal, akik az átvételkor két rangfokozattal megelőzték a MÁV tisztviselőit.
A fogadtatás barátságtalan volt. A „vasminiszter” átvette a memorandumot, és a következő szavakkal hajította az asztalra: „Elég! Messze téved szónokuk, amikor előttem vasutasjogokról beszél, a vasutasnak csak kötelessége van.” A küldöttség egyik tagja válaszolt: „Kegyelmes uram! A vasutasnak a kötelességei a jogokból erednek, s szerzett jogaik vannak.” Baross rákiáltott: „Fogja be a száját!” A képviselőházban is szóvá tették az ügyet, mire Baross így reagált: „Nem kereshetem azt, hogy az alkalmazottak meg legyenek velem elégedve.” Bizonyos Horváth Gyula országgyűlési képviselő Magyar Hírlap című lapjában élesen írt Baross mindenhatósága ellen, erre a lapot a „vasminiszter” kizárta a vasúti szállításból… (Azt is megtiltotta, hogy a vasutasok előfizessék és a vasút területén árusítsák. Ezen a vasutasok úgy segítettek, hogy cselédjük címére járatták a lapot.)
Hieronymi Károly (1903-tól 1905-ig kereskedelemügyi miniszter; édesapja építette Magyarország első vasútját, a pozsony–nagyszombati lóvasutat, amelyet 1872. október 10-től kezdve mint gőzüzemű vasutat használtak) a sztrájk előtt törvényjavaslatot terjesztett elő a parlamentben, amelyben többek között az állt: „A m. kir. államvasutak alkalmazottainak illetményei 30 év óta változatlanok, noha ezen hosszú időszak alatt a megélhetési viszonyok nemcsak a székesfővárosban, hanem mindenütt az országban tudvalevőleg tetemesen drágultak, másfelől a személyzettel szemben a szolgálati igények is fokozódtak.”
A sztrájkmozgalmat a debreceniek kezdték. A mozdonyvezetők a cívisvárosban jöttek össze az ország minden részéből, és fizetésük rendezését kérték.
Ott érződött a legjobban a magyar vasutasság mostoha helyzete, ahol még a légkör is idegen volt: Horvátországban. Nem csoda tehát, hogy a mozgalom Fiumében és Zágrábban kezdte bontogatni a szárnyait. 1901-ben itt mozdultak meg a hivatalnokok helyzetük javítása érdekében, majd csatlakoztak hozzájuk az altisztek és a szolgák is. A kocsirendezők és a vonatkísérő lakatosok például szolgálati ruhát kértek, a váltóőrök a szolgálati idő redukálását. De mindhiába. 1903 decemberében Szombathelyen határozták el a mozgalom általánossá tételét az egész országban.
A budapesti gyűlést 1904. február 21-re hívták össze, amely azonban nem úgy sikerült, ahogy remélték. Mintegy 3000 vasutas alkalmazott (tisztviselő, altiszt és szolga) gyülekezett a Szentkirályi utcai tornacsarnokban, de nagyobb hányaduk kint rekedt az utcán. Végül rendőri közbelépés vetett véget az eseménynek. A hullámzó tömegben ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „Ne higgyünk a kormánynak! Elég volt már az ígéretből!”
A Független Magyarország egyik számában a következő meglepő információ állt: „Teljesen megbízható forrásból kaptuk a hírt: a magyar államvasutak igazgatósága, számot vetve a vasutasok mozgalmának komoly voltával, röviddel ezelőtt azzal a kéréssel fordult az osztrák államvasutak vezetőségéhez Bécsben, hogy egy Magyarországon esetleg beálló mozdonyvezetősztrájk esetére számíthatnak-e arra, s ha igen, mennyiben, hogy mozdonyvezetőinek egy részét a sztrájk idejére átengedje kisegítőképpen…” Az osztrákok válasza udvarias volt, de határozottan tudatták: nincsenek abban a helyzetben, hogy mozdonyvezetőikből csak egyet is átengedhessenek.
Eközben a kormány félhivatalos lapja, Az Újság 1904. március 26-án megjelent 86. számában így írt: „A sztrájk manapság igen jogos közgazdasági fegyver, a vasutasnak pedig van annyi joga, mint a szabónak vagy lakatosnak. De a sztrájk egyszersmind hatalmi eszköz, itt az győz, aki erősebb, s nem az, akinek igazsága van.” Három nappal a harc előtt Hieronymi Károly a vasutasüggyel a képviselőház elé lépett, és fizetésemelésre vonatkozó javaslatot terjesztett elő, de az elégedetlenséget már nem tudta megállítani. Az igazgatóság még április 19-i dátummal rendeletet adott ki, amelyben többek között ez volt olvasható: „… a fizetésrendezésre vonatkozó javaslat már a törvényhozás elé lévén terjesztve, mindenkinek kötelessége a törvényhozás határozatát nyugodtan bevárni. Ezekre való tekintettel minden további gyűlésezést a legszigorúbban eltiltok; jóakaratúlag intézem intő szavamat az összes alkalmazottakhoz, hogy e tilalomba ütköző cselekményektől gondosan óvakodva, a nyugodt munka útjára térjenek… Ludvigh miniszteri tanácsos, elnök.”
A szigorú rendelet nem térítette el a vasutasokat attól a szándékuktól, hogy Budapesten országos gyűlést tartsanak. A főkapitány azonban a gyűlés megtartását megtiltotta. A vasutassztrájk napján a Magyar Közérdek című lap a következő felhívást intézte az érdekeltekhez:
„Vasutasok! Kartársaim! Ti, akik azt hittétek eddig, hogy szabad hazának szabad gyermekei vagytok, minő rettenetesen megcsalatkoztatok. Hiszen ha szabadok lennétek, nem kellene ádáz küzdelmet vívnotok a gyermekeitek betevő falatjáért és az emberi jogok legkezdetlegesebbjeiért! Rabszolgák vagytok! Az ország láncos kutyái vagytok, akiknek csontot hajítanak kenyér és jogok helyett, és megérdemlitek hitvány sorsotokat, ha ezt a velőtlen csontdarabot jogos követeléseitek fejében elfogadjátok! Ne hallgassatok a gyáva és meghunyászkodott vezetők csillapító intelmeire, se pedig a hatalom fenyegetéseire. Tömörüljetek, s rettenthetetlen tömegbe sorakozva, kiáltsátok a hatalom felé az ultimátumot! … Budapest, 1904. április 20-án.”
Sarlay János, a Nyugati pályaudvar másodfőnöke és Turchányi Pál MÁV-hivatalnok délután kapta meg a rendőrség végzését, amely a tervezett országos gyűlés megtartását megtiltja. Kevéssel azután mindkettőnek kézbesítették az „üzletvezetőség kiadmányát”, amely állásukból felfüggeszti őket, s elrendeli ellenük a fegyelmi vizsgálat megindítását.
Az Újság április 20-i számában Ludvigh Gyula így mondta el a sztrájk történetét: „[…] Ma este (19-én – K. A.) a rákospalotai helyi vonat a Rákosrendező pályaudvarra érkezett, vagy 200 alkalmazott a vonat elé állt, s Budapestre menését megakadályozták. Az utasokat leszállították, a kocsikat szétkapcsolták, a Rákosrendező pályaudvarból a Nyugati pályaudvarig minden jelző- és váltólámpát eloltottak. Ugyanezt követték el Párkánynánán. A Budapestre jövő vonatok közül két bécsi vonatot és a zsolnait Rákospalotán megállították. Részletes hírek nem érkeztek, mert a sztrájkolók több helyen a távíróvonalakat is megrongálták.” Időközben ismeretlenek leadták a következő jelzést, illetve táviratot: „Az összes vonatok a 7. sz. jelzéssel megállítandók, a sztrájk kitört. Sztrájkbizottság.”
A katonaság megszállta a pályaudvarokat, s csak igazolvánnyal lehetett belépni, amelyet a rendőrség állított ki. Másnap, április 20-án Vázsonyi Vilmos országgyűlési képviselő felkereste a Parlamentben Tisza Istvánt, és kérte az országos gyűlés engedélyeztetését, amely szerinte az egyetlen mód a rend helyreállítására. Tisza nyomban felszólalt a parlamentben, és kijelentette: a gyűlés megtartását nem engedélyezi, hogyha kell, fegyveresen töri le a sztrájkot.
Felgyorsultak az események. A legelső hadúr, a király mozgósítást rendelt el, a következő parancsot adta ki: „Parancsolom, hogy a közös hadseregnek (haditengerészetnek) a magyar állam területén lévő vasutak szolgálatában álló magyar honos tartalékos havidíjasai és legénysége, valamint a honvédségnek ugyanilyen tartalékos és póttartalékos havidíjasai és legénysége a közös hadsereg, illetve a honvédség részleges kiegészítésére behívassanak és szolgálattételre a magyar királyi államvasutakhoz beosztassanak.
Kelt Bécsben, 1904. április 22-én. Ferenc József, Nyíri Sándor honvédelmi miniszter”
A bevonultatás még tetézte a fejetlenséget, mert Magyarország valamennyi vasutasát (már aki katona volt) bevonultatták, holott a sztrájk csak a MÁV egy részét érintette. Ezzel a forgalmat megállították ott is, ahol rendben ment minden. A bevonulás után derült ki, hogy sok állomásfőnök (mint családfenntartó póttartalékos) csak közlegény, ezzel szemben igen sok málházó (szolga) őrmester és szakaszvezető. Sok fűtő volt tizedes és sok mozdonyvezető közlegény. Na mármost, ha a katonai fegyelem került volna érvényre: a főnök söpri az irodát, és a mozdonyvezető tüzel, ha pedig a vasúti fegyelem az érvényes, akkor hol van Tisza István bevonultató határozottságának értelme. A bevonultatás tényét később a vasút történetírói Tisza legrosszabb sakkhúzásaként könyvelték el. Szerintük a sztrájkot a megértés hiánya okozta, és megszűnésében a hónap végi nincstelenség, valamint a hazaszeretet dominált.
Az úgynevezett 13-as békéltetőbizottság tagjait letartóztatták, és 1904. június havában nyolc napon át tárgyalták a perüket. A budapesti királyi törvényszék június 18-án hirdette ki az ítéletet őfelsége, a király nevében – és valamennyi vádlottat felmentette! Az államhatalom csodálkozva nézte a független magyar bíróság felmentő ítéletét. Nem ezt várta. Sőt Ludvigh Gyula, a MÁV elnök-igazgatója a fölmentett és szolgálatra jelentkezett vasutasokat nem is akarta többé a szolgálatba visszafogadni.
A vádlottak között volt római katolikus, görögkeleti, evangélikus, református és zsidó. A szolgától a főtisztviselőig és a korai nyugdíjasig minden rendű és rangú vasutas. De lélekben és gondolkodásban szorosan egybetartoztak. A bírói emelvény előtt agyonhajszolt, kimerült, szomorú, rosszul táplált, hosszú és felelős szolgálatban elhasznált személyek mondták ki a szívekbe nyilalló szavakat: „Vagyontalan vagyok.” Ezek a szavak a bíróság előtt nem voltak hatástalanok. Akik egész életükön át milliókat szereztek a köznek, de maguk vagyontalanok maradtak, a bírói értelmezés szerint nem sztrájkoltak, hanem a keserű, puszta életükért önvédelmi harcot folytattak.
Geszti Andor királyi ügyész megfellebbezte az elsőfokú felmentő ítéletet. A királyi ítélőtáblán a vádat Magyarország akkori leghíresebb büntetőjogászainak egyike, Baloghy György királyi főügyészhelyettes (későbbi igazságügy-miniszter) képviselte. A törvényszék indoklását a legapróbb részletekig analizálták. Itt-ott változtatással bár, de a felmentő ítéletet végül is helybenhagyták.
Így ért véget a bíróság előtt az első magyar vasutassztrájk.
kórház
Három felnőtt és egy gyermek halt meg az M1-es autópályán történt brutális balesetben
