A melankolikus rengeteg képei

Megpezsdült az élet Szentendrén, legalábbis ami a művészetet illeti. Hosszú éveken keresztül múlt időben emlegettük a festők városaként, ezekben a hetekben-hónapokban azonban két olyan nagyszabású tárlatot is rendeztek, amely a múlt értékeinek számbavételével az újrakezdés lehetőségét ígéri. Egyben, ahogyan a Ferenczy Múzeum bemutatója sejteti: a nemzetközi művészeti életbe való bekapcsolódás lehetőségét is.

Megfigyelésem szerint az utóbbi években a magányosan érkező japán turisták jelentették a Ferenczy Múzeum törzsközönségét. Óvatosan nyitották ki a nyikorogva táruló kaput, s osontak föl az emeletre a félhomályos lépcsőházban. Fönt azután bédekkerükbe pillantgatva ellenőrizték, hogy valóban az abban ígért jeles művekkel, a Ferenczy család tagjainak műveivel szembesülnek. Talán még egy-egy fotót is készítettek egymásról, s ebbéli tevékenységükben nem nagyon zavarta őket sem teremőr, sem más látogató – egyikből sem volt túl sok a termekben ugyanis.
Most viszont ugrásszerűen megnőtt a látogatók, ezzel párhuzamosan a teremőrök száma is. Ezt megelőzően a Ferenczy család alkotásai eltűntek egy időre a múzeum főtérre néző emeleti termeiből, hogy helyüket a január elejéig nyitva tartó időszaki kiállítás, a Barbizon francia és magyar ecsettel című tárlat foglalja el, amelyet az Európai Művésztelepek Szövetsége, az EuroArt éves közgyűlése alkalmából a Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesület és a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kezdeményezésére rendeztek (főkurátor Darkó Jenő, kurátorok Boros Judit és Papp Katalin).
Nagy fegyvertény már a tárlat létrejötte is, még akkor is, ha a művek válogatása, tálalása némi hiányérzetet hagy a látogatóban. A kiállítás megrendezése ugyanis azt mutatja, hogy talán véget ért egy szakasz, mégpedig a lassú leépülés szakasza a szentendrei művészet történetében. Alig egy évtizeddel ezelőtt még a régi művésztelep felszámolásáról, területének eladásáról volt szó, ami nemcsak a kortárs magyar művészet jelentős vérveszteségét jelentette volna, de a fontos művészettörténeti érték pusztulását is. Ez a telep ugyanis magának a kontinuitásnak a jelképe, még akkor is, ha erősen vitatható, hogy milyen kvalitást képvisel egyik-másik itt dolgozó művész munkássága. A magyar és európai művésztelepek történetében összekötő kapocs a szentendrei művésztelep Nagybánya és a jelen között, s nemcsak a „magyar Barbizonhoz” kapcsolódik, de az igazihoz, a Párizstól délkeletre fekvő kisvároshoz is, ahol olyan mesterek dolgoztak egykor, mint Millet, Theodor Rousseau, Courbet, Daubigny.
És persze magyarok is, Paál Lászlótól, Munkácsytól Mednyánszkyn át a XX. századi szentendrei művészekig. A fontainebleau-i erdő ugyanazt jelentette számukra, mint Párizs, az „embersűrűs gigászi vadon” Ady Endrének: a művészet, a szellem jelen idejét. Ónodi Béla, Barbizon egyik magyar vendége barátjának, Jeges Ernőnek írt levelében így idézi fel az élményt: annyira „imádom ezt a melancholikus rengeteget, hogy képzelődésemben szinte érzem tiszta, hűs, erdei levegőjét, megint járom csöndes, avarral teli útjait … mámorosan gyönyörködve a téli napsugárban, amint ezüstös fényben füröszti a hatalmas tölgyeket és a még fent rekedt vörös-sárga leveleket”.
Ezt a fényt őrzik Corot képei is, amelyek közül sajnos csak egy szerepel Szentendrén Courbet, Rousseau és néhány más alkotó műveinek társaságában idézve fel a barbizoni iskola fénykorát, amely az 1830–1870-es évek közti időszakra tehető. Ekkor a barbizoniak romantika és realizmus között közvetítő, impresszionizmust előkészítő tájfestészete valóban a művészettörténet legfontosabb fejezetei közé tartozik. Sajnos a kiállítás túl szűken válogat a fénykor alkotásaiból, s egyetlen korabeli mű mellett sem szerepel dátum, sem a képcédulán, sem a katalógusban. A magyar ecset mesterei ebből a szempontból szerencsésebbek, Paál László ráadásul „igazi” barbizoni képekkel szerepel, s Munkácsy róla festett portréja, Deák-Ébner Paál László temetését ábrázoló kompozíciója együttes bemutatása a tárlat igazi érdeme. De vajon Mednyánszky, Mészöly, Aggházy, Bihari esetében miért tátrai, balatoni, alföldi témájú művek dokumentálják a „francia kapcsolatot”?
Rövid időt fog át, de izgalmas a harmadik, a XX. századi műveket bemutató fejezet Jeges Ernő rajzainak, Paizs-Goebel fatörzstanulmányainak köszönhetően. Czimra Gyula akvarellje egy barbizoni temetést örökít meg, nagyméretű szénrajza pedig Paizs-Goebel ottani műtermét ábrázolja. 1925-ben készült ez a mű, néhány évvel Trianon után és alig egy évvel azelőtt, hogy Réti István növendékei először dolgoztak együtt Szentendrén. Ez a mű zárja a tárlatot, amely még akár arra is érdemes lenne, hogy a magányos japán turisták mellett a csoportosan Szentendrére érkező látogatók figyelmébe is ajánlják.
(Barbizon francia és magyar ecsettel, Szentendre, Ferenczy Múzeum, január 6-ig.)