Advent a rácsok mögött

Minden szürke. A rabruha, a mázolt festék az ablakkereteken, a rácsok; s rajtuk túl, az üvegablakokon keresztül látható ég is. A nap is elfáradt, erőlködik, hogy áttörjön a nehéz felhőkön. A kis börtönkápolna ablakainak peremére röppenő galambok is szürkék. És ott van a lelkekben a már kiszabott börtönbüntetés ideje, vagy előzetes letartóztatásban a várakozás az ítéletre. Távol a család, és ide egy koszorú vagy egy gyertya sem kerülhet be…
A budapesti Venyige utcai börtönben jogerős elítéltek és még előzetes letartóztatásban lévő ítéletre várók töltik heteiket, éveiket. A 23 órás bezártság miatt (egy órát lehet járni a szürke udvaron) is sokan jelentkeztek a különleges alkalomra. Tömve a puritán kápolna Lovász Irén énekesnő és Dóczy Péter színművész adventi ünnepségén.
– Külsős fellépő nagyon ritkán jut el ide, ezúttal az volt a szerencsénk, hogy ingyen és bérmentve jöttek – tudom meg egy alezredestől, a büntetés-végrehajtási osztály vezetőjétől. – A rabok nem tudják, milyen jellegű műsor lesz, csak annyit hallottak, hogy adventi ünnepséget tartunk.
Szemmel láthatóan nagy a várakozás, az ítéletüket töltők szürke ruhában, az előzetesen fogva tartottak színesebben, némelyikük felvette legszebb ruháját, sőt öltönyét.
A büntetés-végrehajtásnak kevés a pénze, így nagyon szívesen fogadnának több ilyen felajánlást. Ez az első alkalom. Egy kis teremben zsúfolódunk, mert az épület eredetileg munkásszállónak épült, nincs nagyobb helyiség. A most épülő börtönökben már alapkövetelmény a tágasság, s sportlétesítményekre is áldoznak pénzt.
Az első sort nézem. Mivel sokak jelszava az, hogy „eszünk és gyúrunk”, olyan karátmérőjű férfiak ülnek itt, mintha a testépítők világbajnokságának az eredményhirdetésére gyülekeztünk volna össze. Cukkolják is egymást nagyokat nevetgélve. Nemigen törekszem arra, hogy a tekintetem bárkiével összetalálkozzon.
Lovász Irén énekművész lép a mikrofonhoz, aki az archaikus magyar népdalok, szakrális énekek és gregorián dallamok alapján épített új zenei világot. Egyik lemezén a világ számos kultúrájában az elmélyülést segítő úgynevezett burdontechnikának különböző, szabadon értelmezett változatait mutatja be.
A Venyige utcai börtönben egy ilyen elmélyítő, dupla hangszálas mongol hanggal kezdi. Hosszasan, mélyen, dorombszerűen. Az ember azt hinné, hogy valaki majd felnevet, vagy elfojtott röhigcsélésbe kezd, vagy éppen vihorászni fog, de nem… Csend van, komollyá válnak az arcok. Talán végiggondolják az életüket, miért is vannak itt, hogyan vezetett ide az út. Van-e a jövőt nézve másképp?
Dóczy Péter a sajátosan kiválasztott műsorban az evangéliumból és Pilinszkytől idéz. A rabok némelyike maga elé néz, mások átszellemülten hallgatják.
Mint később megtudom, Dóczy Péter teljesebb színházi produkciót szeretett volna előadni a Venyige utcai és a sopronkőhidai börtönben, de annak technikai akadályai voltak: a kellékek nagy részét nem lehetett volna behozni. Aztán a Meditáció című Pilinszky-estjének részleteivel s egy képkiállítással szeretett volna idejönni, de ez is körülményesnek bizonyult. Így állt össze az énekekből és idézetekből álló műsor a létezésről, a várakozásról. Dóczy műsoron kívül a gyermekkori adventi várakozás szépségére is visszaemlékezett. „Az apáca nagynéni Mikuláskor azt mondta, hogy a szaloncukor papírját ne dobjuk ki. Azt csíkokra vághattuk. Szenteste minden jó cselekedetért be lehetett dobni egy szalmaszálat, és ebből lett a karácsonyfa alatti jászolban a kis Jézusnak a szalmája. Most azt gondoltam, hogy egy adventi műsor itt a börtönben több a szokásos színházi vagy költői estnél, hiszen ez kényszerhelyzetben lévő várakozás. Nem kérdezem, ki bűnös, ki nem. Mint a Hamletben: ha mindenkit érdemei szerint néznénk, vajon melyikünk kerülné el a mogyorópálcát? Azzal a reménységgel jöttem ide, hogy számvetésre késztetjük az embereket.”
A börtönlakó havi egy látogatót fogadhat, heti háromszor tíz percet telefonálhat, amibe természetesen belehallgathatnak. Délelőttök és délutánok az edzőteremben az iszonyatos súlyok alatt. De a nevelők itt már annak a titkát is ellesték, hogyan lehet egy konzervdoboz fedeléből almareszelőt készíteni, miként kell a műanyag zsákban taposni a kekszet, amelyből már elkészíthető a sütés nélküli karácsonyi sütemény.
A börtöni advent végén közös éneklés kezdődött a népdal sorait tartalmazó szétosztogatott lapok segítségével.
„A kis Jézus aranyalma, Boldogságos Szűz az anyja,
két kezével ápolgatja, lábaival ringatgatja.
Jézus ágyán nincsen paplan, jaj, de fázik az ártatlan.
Hogy is lehetne bundája, elveszett a báránykája.”
Egy tetovált fejű, kigyúrt férfi kezében remegett a papír. Hangosan és átéléssel énekelt. Újra és újra. Aztán elcsendesült a terem. Csak a cipőtalpak surrogása hallatszott. A rabok körletenként mehettek ki a minden díszítés nélküli kápolnából. Néhányan a művészek felé fordultak. Kezet nem nyújthattak, de a tekintetek azt mondták: köszönjük szépen.