Advent és napi kenyér

Dúl a hitetlenség Magyarországon? Annál meglepőbb, hogy sok hazánkfia hitmélyítő könyvvel a kezében lépte át advent – és így az új egyházi év – küszöbét. Vegyük csak azt, ami a Magyar Kurír megbízható híradásában szerepel. A pápa október végén magyarul megjelent Jézus-könyvét máris tízezren vásárolták meg az országban. A Szent István Társulatnak intézkednie kellett Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek A názáreti Jézus című kötetének újranyomtatásáról. Világszerte eddig két és fél millió példányt kapkodtak el a tavaly megjelent műből. Itthon ugyanez meghódította a könyvforgalmazó Libri húszas toplistáját.
Bestseller tehát A názáreti Jézus, amelyről a nagy német teológus szerző – aki pápává választása előtt a Szentszék hittani kongregációjának vezetője volt –, úgy nyilatkozott, nem tanítóhivatali aktusnak szánta. Részéről „csupán az Úr arca személyes keresésének kifejeződése” a könyv, mondta.
Tudnivaló: az igazi advent – magyar szóval eljövet – váradalma nem pusztán az adott naptári év közelgő kétnapos karácsonyára, sokkal inkább a testet öltött fiúistenre, a „testet öltött Igére” vonatkozik. XVI. Benedek pápa jelen könyve annak ellenére megfelelő adventi olvasmány, hogy a betlehemi újszülöttről, egyáltalán, a „gyermekségtörténetről” nem sokat szól. A felnőtt Jézus nyilvános működését tekinti át. Ezt tartotta a legsürgetőbb írói feladatának a nyolcvanéves pápa (aki azért reméli, elkészül a folytatással). Van úgy, hogy az olvasó nemcsak befogadás-lélektani történéseket tapasztal meg egy könyv kapcsán, hanem külső természetűeket is. Hadd kezdjem saját élményem a befogadás-lélektannal. Amikor ismerkedni kezdtem a kötettel, kicsit úgy éreztem magam, mint aki egy operaénekest hívott meg énekelni a dolgozószobájába. Persze a hasonlat sántít, mert ha egész lelkünk rezonál egy nagy szellem életbevágó tárgyú mondandóinak hatására, az kifejezetten jó élmény. Ellentétben azzal, mint amikor az ablak üvegtáblái disszonánsan berezegnek.
Nem egészen a könyv felénél találtam azokra a lapokra, amelyek az Úr tanította imádság, a miatyánk eme kéréséről szólnak: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” XVI. Benedek első körben azt állapítja meg erről: „A mi kenyerünkért imádkozunk, tehát mások kenyeréért is. Akinek bőségesen van kenyere, azt a kérés felszólítja, hogy ossza meg.” Nagyon nagy kincset találtam ebben a mondatban. Mégis szerettem volna tovább haladni az olvasásban, mert várható volt, hogy eljut a kenyérszimbólum taglalása az eucharisztiáig, a szentáldozás kérdéséig. A protestánsoknak részben más látásuk van a kenyér és a bor istentiszteleti vételéről, amelyre ők az úrvacsora kifejezést alkalmazzák. Annál inkább kíváncsi voltam, hogyan ír az Apostoli Szentszék jelenlegi irányítója minderről. Érzékenységemet fokozta, amit Ittzés János evangélikus püspök jegyzett meg azon a sajtótájékoztatón, amelyen a magyar katolikus, református és evangélikus egyházi vezetők 2008-at a Biblia éveként harangozták be. Ittzés azt jósolta, a Szentírás ökumenikusan megrendezendő éve és XVI. Benedek Jézus-könyve be fogja bizonyítani, hogy a keresztény felekezeteket összehasonlíthatatlanul több minden fűzi egybe, mint amennyi elválasztja.
Ám mielőtt a megfelelő sorokig elértem volna – és itt lépett be a valóságos világ a virtuálisba –, kopogtattak lakásajtómon. Két kislány kért bebocsátást, testvérek, az utcánkban laknak. Ismerjük fiatal édesanyjukat is, aki három műszakban dolgozik becsületesen egy multivállalatnál, elvált, s ahogy mondják, anyagilag nincs jól eleresztve. A lánykák átadták mamájuk üzenetét, hogy pár ezer forint kölcsönre volna szükség. „Nincs mit ennünk, nagyon éhesek vagyunk” – hangzott el az a kijelentés, amelyet én eddig csak utcai koldusok szájából hallottam. Zacskóba dobtam az otthon föllelhető fél kiló kenyeret, egy másikba a megkezdett margarint, egy üveg befőttel, a liter olajjal és a doboz tojással együtt. Odaadtam azt a kis készpénzt is, ami abban a pillanatban nálam volt. Megígértem, hogy ha a feleségem hazaér, még átugrunk valamiféle kiegészítéssel.
Miután becsuktam mögöttük az ajtót, akkor gondoltam bele (igaz, nem először), hogy micsoda világ érkezhet el Magyarországra. Ezután pedig arra döbbentem rá, hogy ez az epizód az én életemben a pápa munkájában felbukkanó bibliai „kenyérügy” legszemélyesebb folytatása. Persze nem büszkeséget éreztem szánalmasan csekély adományozásom okán. Ellenkezőleg: önnön méltatlanságomat arra az üdvösségre, amelyért a Messiás két évezrede hagyta magát kivégeztetni a Földön. Hiszen miért ezeknek a gyermekeknek kellett, szégyenüket legyőzve, eljönniük, hogy megérthessem, a közelemben lakó csonka családban már ekkora az üzemzavar? De aztán arra a következtetésre jutottam, végső soron ez is egyfajta eljövetel. Személyesen Jézus Krisztus fölkereső gesztusa ez, aki arra intette az evangéliumokban tanítványait, hogy az éhező, szomjazó, beteg, rab és didergő nélkülözők képében jön majd elénk. Ilyen értelemben is velünk marad „a világ végezetéig”, bár a keresztény hit szerint a mennybe távozott.
Amíg tehát van, akinek az éhét, szomjúságát csillapítani kell, amíg van kit meglátogatni és felruházni, addig nem jelenthet tétlenséget az a várakozás, amit az advent ma jelent. Miért kell az eljövet mai jelentését hangsúlyozni? Mert az egyik adventi várakozás kétezer éve beteljesedett: akkor, még rangrejtve ugyan, de fölkereste az emberiséget a Megváltó. De a megváltás univerzális léptékű műve a „parusiával”, azaz Jézus Krisztus második, dicsőséges eljövetelével válik teljessé. Erre vár a történelmi egyházak tanítása szerint a keresztény ember. Az lesz az a találkozás, amelyben az utolsó ítélet nem marad el, és a föltámadt test is megváltatik örök életre. Azok a kicsi, konkrét adventek, amelyek a karácsonyokat megelőzik, akár arra is jók, hogy megvizsgáljuk: hisszük-e mi ezeket, s ezek figyelembevételével igyekszünk élni, vagy csak kultúrkeresztények, netán Isten nélküli humanisták vagyunk?
József Attila írta egy kései versében: „Egem az ésszel felfogott / emberiség világossága.” Hogyan is bízhatott szegény ilyen égben az általános elembertelenedés jól látható jelei közepette? És még inkább: hogyan bízhat valaki az Isten nélküli puszta humanizmusban még mindig? Tudniillik a második világháború, a baloldali totalitarizmus megtörténte után, a turbókapitalizmus korszakában. Nálunk az állam irányítói már az alkotmányban lefektetett alapvető jogokat sem biztosítják. Még az élethez való jogot sem, gondoljunk csak az elérhető kórházak kiselejtezésére. De ez sem újdonság már, hanem olyan valóság, amely javában termi a halált. Hányan vannak, akikkel éppen emiatt nem tudnak többé szeretteik együtt karácsonyozni?
Az idők látszólag nem kedveznek az adventi elmélyülésnek. „Odakint” újabb, az eddigieknél is fajsúlyosabb sztrájkok előzaja hallatszik. „Belül” pedig a József Attila-i krajcár kuncogása („enynyiért dolgoztál, nem épp semmiért”), amit a jövő évi infláció közeledtének tudata kelthet. A hívő emberek azonban tudják, csalatkozik, aki pusztán külső revolúciótól, politikai történésektől várja, hogy rendbe jöjjenek a dolgai. Számolni kell a valóság nagyobbik részével: a hit Krisztusával is, aki mennyei kenyérnek nevezte önmagát. Ő buzdít minket, magyarokat is arra, hogy adjunk tovább valamennyit a kifejezetten nélkülözőknek abból a materiális javunkból, kenyerünkből, ami még van. Egyházi karitatív szervezeteken keresztül? Közvetlenül? Ahogy a helyzet megkívánja.