Alakuló ellenállás

Mozgásba lendült a francia vasút a vasutasok kilencnapos sztrájkja után, a mozdonyvezetők újból munkába álltak. Bár a legutolsó megbeszélések sem hoztak eredményt a vitatott nyugdíjrendszerrel kapcsolatban, abban legalább megállapodtak, hogy a tárgyalásokat folytatják. A sztrájkot az indította el, hogy a nyugdíjrendszer „modernizálása” részeként a francia elnök, Nicolas Sarkozy olyan elképzeléssel állt elő, miszerint egyes közalkalmazotti csoportok kedvezményes nyugdíjba vonulási lehetőségét megszüntetik, és 37,5 év helyett 40 év munkában letöltött idő kell majd a nyugdíjjogosultsághoz. Ez az első összecsapás a szakszervezetek és a „modernizálást” szorgalmazó elnök között jelzi, hogy a reformokkal szemben komoly ellenállás várható. A sztrájkolók támogatást kaptak más közalkalmazottaktól is, az előző, „fekete kedden” iskolák zártak be, repülőjáratokat töröltek, ahogy a tanárok, a légi irányítók, a vámtisztviselők és a francia állami szektorban dolgozó ötmillió munkavállaló egyharmada sztrájkba lépett.
Sarkozy, vagy ahogy egyre gyakrabban emlegetik az ambiciózus elnököt, „Super Sarko” határozott maradt. „Nem adjuk fel, nem hátrálunk meg” – fogadkozott a közületi szektort megreformálni kívánó elnök. A reformtervek szerint három nyugdíjba vonuló közalkalmazott helyére a jövőben csak kettőt fognak felvenni, így akarván csökkenteni egyharmaddal a túlzottnak tekintett állami bürokrácia létszámát és persze az állam erre fordított kiadásait. A francia állami alkalmazottak azonban egyáltalán nincsenek túlfizetve, például egy egyszerű fizikai munkás havi 1300 eurót keres, ami magyar pénzre átszámítva szép summának látszik, de ebből Franciaországban egy családot eltartani alig lehet (összehasonlításképpen az EU-intézményekben dolgozó eukraták fizetése 3000–5000 euró havonta), ráadásul a fizetések reálértéke az áremelkedések következtében csökken. Mint ahogy az egyik tüntető újságíróknak megjegyezte, „Franciaországban valaha voltak szegények, középosztály és gazdagok, most a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a középosztály pedig elszegényedik”. Ez a folyamat azonban nemcsak Franciaországra, hanem a fejlett ipari országok túlnyomó többségére is vonatkozik, mint ahogy azt a Németországban és máshol is gyakori sztrájkok és tüntetések is bizonyítják. John Monks, az Európai Szakszervezeti Szövetség elnöke egy, a London School of Economicson tartott előadásában az ázsiai országok világkereskedelembe való bekapcsolódásával magyarázta a középosztály elszegényedését. „Az igazi veszélyt az jelenti, hogy olcsón tudják előállítani a termékek széles skáláját” – mondta a szakszervezeti vezető.
Valóban, mindenkinek, aki logikusan gondolkodik, világos lehet, hogy a nyugati munkavállalók nem képesek versenyezni a náluk tízszer-hússzor kevesebb bérért, de ugyanazzal a technológiával és termelékenységgel dolgozó ázsiai munkavállalókkal vagy azokkal a bevándorlókkal, akik számára még a helyi viszonylatban alacsonynak tekintett munkabérek is igen vonzók a hazai munkanélküliséggel és szegénységgel szemben. A globalizációval a multinacionális cégek lehetőséget kaptak, hogy alacsony bérű országokban termeljenek, magas bérű országokban adjanak el, és az így szerzett extraprofitot pénzpiaci spekulációkba fektessék. Ez azonban hosszú távon nem eredményez működőképes gazdasági rendszert, mert a magas bérű országokban a vásárlóerő csökken, amit ugyan kedvezményes hitelekkel kompenzálhatnak ideig-óráig, de mint az amerikai ingatlanpiaci válság is megmutatta, a mesterségesen felfújt fogyasztás előbb-utóbb kifullad, válságba döntve a hitelezők sorát és a befektetési alapokat. Az európai vezetők, többek között Sarkozy által szorgalmazott „szuperkapitalizmus” a második világháború után kialakult nyugati jóléti piacgazdaság végét jelenti – hacsak az európai társadalom nem lesz elég erős, hogy megszervezze önmagát.