Alef

Volt régen egy barátom, meghalt már, elsodorták hóolvadást követő, jeges vizek, már arra sem emlékszem, igazi jó barát volt-e vagy csak cimbora, egy a sok közül, akikkel összehozott a játékos idő. Amikor találkoztunk, az apja rég a temetőben feküdt, nem ismertem, a nevét sem hallottam addig, ami nem az ő szégyene volt, hanem az enyém, vagy még inkább ama letűnt rendszer kultúrpolitikusaié. A valaha élt legnagyobb magyar szobrászok egyike volt. Nem tudtam. Talán nem is érdekelt volna akkoriban, amikor együtt lógtunk a fiával, meg még pár csaj és a haverok, amolyan eltünedező, majd ki tudja, honnan és mikor előkavarodó, kétes értékű cimborák. Épp mint magunk. Bújtuk a könyvtárakat és a kocsmákat, semmi pénzért rohadt melókat vállaltunk, szállodamonstrumok „fekete konyháiban” mosogattunk, liftaknában függtünk a hegymászó kötélen, karácsony előtt diót pucoltunk mázsaszám. Az Ódryt szerettük, a színiiskola színpadát. Szép hetek voltak, mennyi báj, mennyi ordináré kellem ott a színfalak mögött! Díszletet szereltünk, adogattuk a kellékeket, hurcoltuk a király trónusát: „Lordok, kaparjátok el valahol / János királyt!” Mondom, gyönyörű időszak volt, de méltatlanul rövid: túl hevesen szerettük a bort és a lányokat. Később szelesebb idők jöttek, hajnalig tartó tivornyák, amikor a másnap a harmadnapba, az meg ismét az elsőbe ér, ismeretlen helyeken, ismeretlen emberek közt magányos ébredés. Hosszú, ráérős verekedések az akkor még egyetlen Duna-parti szálloda háta mögött, a Pipacs vörös kirakatainál, ahol reszketeg neonfények úgy ömlöttek el a hajnali macskakövek domborodó halpikkelyein, akár a vér.
Arra ébredtem egyszer, hogy meg kéne néznem az apja szobrait. Elindultam, felballagtam a várba, hétköznap délelőtt volt, emlékszem jól, velem tartott egy másnaposan is mandarinillatot árasztó szőke lány. A galériába mentünk, gyalog sétáltunk át a Lánchídon, sikló még nem volt, a bokrok közt szarka cserregett. Egyetlen vitrin, éppen a kupola alatt: benne az apja szobraival. Volt régen egy barátom, igazi jó barát, nem olyan bitang, sehonnai. Meghalt már, de akkor még nagyon is élt: mesélhetne róla a balkáni nagykövet kikapós asszonya, aki szép combját a Vízivárosban egy fekete zongorán tárta szét, vagy a képernyő letűnt tündére, a babaarcú, enyveskezű bemondónő, mesélhetne Emma, akiből egy emír első hölgye lett, vagy Kitti a Páva utcából. A hajdani Háry muzsikusai sem felejtették el őt, húzták a fülébe sok véget nem érő hajnalon, míg egyszer fizetés helyett, az ajtóból fordultunk vissza, nekifutott, hasast ugrott a húrokba: ma is hallom a cimbalom mély zöndülését, egy bálna utolsó sóhaja, aztán a lassú, ijesztő reccsenést. Volt régen egy barátom, álmodoztunk, csellengtünk téli éjszakákon, midőn sűrű köd fojtja el a cipő kopogását, és a kocsmazaj tompán dereng a kerthelyiségek havas rácsai és bukszusai közt. Nem tudom, hogy halt meg. Eltűnt, és a halálhíre is csak évtized múltán szállingózott vissza, bizonytalanul. Valakik beszéltek valakikkel, akik látták a sírját valahol. Amikor megismerkedtem az apával, a fiúról rég nem hallottam már. De a kiállításra, az apa kiállítására nem ezért mentem el. Valami kerek évforduló lehetett? Nem emlékszem, nem is lényeges. Tartozást leróni megyek?, kérdeztem magamtól a kisföldalatti sikoltozó kocsijában, délelőtt lehetett vagy kora délután, utas alig, a lányom mégis kétségbeesetten szorította a kezemet. Mivel tartoznék egy halottnak, akit sosem ismertem? A kíváncsiság visz? Az elveszett barát hiánya? Nem tudtam a választ. Akkor még nem. Rajtunk kívül nem volt látogató, a két kis terem mégis zsúfoltnak tűnt, annyira teli volt tárgyakkal. Hajtogatott lemezek, alumínium, pléh, papundekli formák. Félig kifordított gömbök, libegő, önmagukon átbújó slejfnik, megmerevedett hullámok, csalóka taréjok és görbületek, egyélű síkok, nem létező dimenziókkal ámító felületek. Fénytelen, reves, vakult lemezek és poros, szakadozott papírtárgyak. Bronzok, sárga, vörös és dohánybarna fémek. Kicsik és nagyok, félbehagyottan is egészek és befejezetten is talányosak. Szanaszét hevertek a földön, sarkokban tornyozódtak, festékfoltos, fakó állványokon, kopott fali polcokon, öreg asztalokon és vitrinekben sokasodtak. A mennyezetről pálcikából, drótból, megsárgult papirosból ragasztott, varrt, tűzött és hajtogatott repülő alkotmányok lógtak, forogtak némán a lassú huzatban, madarak és őshüllők fából faragott csontvázai libegtek, sárkányok fémesen csillogó pikkelytaréj szárnyai csapkodtak hangtalanul. Nem is kiállítás volt, inkább valami tárház. Tárháza a tudásnak és a kíváncsiságnak. Megelevenedett enciklopédia, amilyeneket még apám hagyott ránk, s amiknek metszetekkel teli, gót betűs köteteit esténként, elalvás előtt lapozgattuk a lányaimmal az ágyban. Lenyűgözve álltunk magunkban, a felnőtt férfi és a hatéves kislány, mintha a kísérletezés és a játékos kedv gigászi altamirai barlangjába csöppentünk volna, hitetlenkedve, óvatosan megérintettük a gyűrött és töredezett tárgyakat, a tér, a fantázia káprázatos, képtelen alkotásait. Forgolódtunk, botorkáltunk külön-külön, majd ismét egymás mellett, és suttogva mutattuk: „Látod ezt? Hát ezt?” Mintha egy alkimista műhelyébe, Leonardo műtermébe keveredtünk volna, Paracelsus kamrájába, az égi ködöket fürkésző Regiomontanus padlásszobájába, Dávid Ferenc kolozsvári cellájába, ahol az éji gyertya rebegő fényénél együtt görnyed az árkus fölé Jacobus Palaeologus, a Kiosz szigeti görög és a soknevű csavargó, Matthias Vehe-Glirius. A két kis terem kitágult, a tárgyiasult gondolatok, a játszó elme labirintusává szélesedett, és mi lelkendezve bolyongtunk benne állványtól állványig, egyik polctól a másikig, lassan elkomolyodtunk, a gyerekkéz ismét megkereste, szorította a felnőttét, és kéz a kézben csoszogtunk tovább, jártunk körbe-körbe, mégis mindig új és új utakon, mert a kiállítás bejárhatatlan, megismerhetetlen és megunhatatlan volt, fogva tartott, rejtvényeivel újabb és újabb ösvényekre csalogatott. Minden tárgy, ami előtt megálltunk, megmozdult, életre kelt, megnyílt vagy kitágult, ablakot, folyosót nyitott az anyag, az űr mélységeibe és magasságaiba, a tér egyszerre szűk és tág világába. Láttam, amit Möbius, a lipcsei csillagász láthatott, értettem, amit értett a két Bolyai. Régi asztalosműhelyek enyv- és fűrészporszaga csapott az orromba, egy szál dróton pucéran himbálózó Tungsram-izzók forró lehelete sütött a tarkómon, visszarepültem a gyerekkoromba, és még távolabb, valaha élt kíváncsi, nyughatatlan emberek gyerekkorába, a gyerekem jövőjébe, ő pedig az én múltamba, mert azok a poros, szakadozott, oxidálódott tárgyak kulcsok voltak, melyek egyenként és együtt is ugyanoda nyitottak ajtót. Megilletődötten és szédülten botorkáltunk, talán meg is ijedtem, mert rájöttem, hogy megtaláltuk azt, amit Borges a kabbala nyomán Alefnek nevezett, és amelyet megtévesztésül kristályként, üveggömbként, tükörként írt le – pedig tisztában kellett lennie vele, hogy az anyagnak semmi jelentősége –, és rájöttem arra is, hogy ezek a pillanatok, amikor felfedezzük, megismerjük és megtapasztaljuk a multum in parvo, a minden az egyben valóságát, ezek a pillanatok magyarázzák és igazolják a hajdani barátságot is, melyben ennek az ősi tehetségnek a nyomait kerestem, amely szüntelenül ostromolta, ezért a közelébe férkőzhetett valaminek, amit nevezhetnék csodának, teremtésnek, állandóságnak, Istennek is. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert ha mindent egyszerre látsz, értesz és érzel, akkor az idő öszszezsugorodik és kitágul, nem tudom, hogyan botorkáltunk tovább kéz a kézben a lányommal, nem emlékszem, karomba vettem-e, csak arra, hogy láttam a walesi komponista polihisztort, Philip Heseltinét, Bartók csodálóját, amint lángra lobbantja a gázt, és véget vet életének, melyet már elviselhetetlenül boldognak és sűrűnek érez, láttam a berber vezért és hétezer lovasát Herkules oszlopánál partra szállni, és elindulni Córdoba felé, láttam az éleai íjászt, aki unalmában céltáblába lődözött, láttam anyámat és apámat gyerekként, láttam a gyermekem gyermekét, vörös-fekete kockás csergével letakart ágyon ült, a mágikus kockát tekerte elmélyülten, és visszapillantott ránk, az anyjára és a nagyapjára, láttam a vadkant, mely a költő sarkában csörtetett, láttam siralmas vétkeim végtelen sorát, Attila temetését és Homérosz bánatát, mindent egyszerre láttam, ükunokám ősz szakállát és bársonyos popsiját, a fényt hátulról és szemből is, láttam a láthatatlan semmit, és ahogy rémülten elkaptam a fejem, óvó köpenyével a felejtés nyomban betakart. Láttam a vak könyvtárost, aki látott engem. Emlékszem, láttam a barátom sírját is. Nem tudom, hol, pipacsok vöröslenek rajta.