Csak egy Komárom létezik

Jókai Mór, Klapka György és Lehár Ferenc városa, Komárom igazi ünnepet élt meg: ismét egy településsé vált, még ha északi és déli része két különböző államhoz tartozik is. Az Európai Unióban ismét összenőtt a város, a szlovákiai Észak- és a magyarországi Dél-Komárom között december 21-től úgy lehet átgyalogolni az ódon Duna-hídon, mint a pesti Belvárosból a budai oldalra. A nagy folyam menti polisz és a környező települések polgárai fesztelen hangulatú civil ünnepséget celebráltak, amely a határ jelképessé válásának pillanatában, pénteken nulla órakor hágott a tetőfokára.

Dél-Komárom december 20-án, délután adventi hangulatban nyüzsög, és csak a Monarchia korában épült Duna-hídon magyar, szlovák, helyi és uniós zászlókat tűzögető munkások emlékeztetik az erre tévedt vándorokat: a Megváltó születése mellett más ünnep is lesz a Jókai-hős Aranyember szűkebb pátriájában.
– A sorompókat délelőttre leszedtük, erre a pár órára már nincs rájuk szükség – halljuk a magyar és a szlovák határőröktől már a túlparti „vámon”. A felvidéki Észak-Komáromban, ahol a történelmi városmag található, a főtéren fabódékban kínálják a karácsonyi portékákat. A hős szabadságharcos hadvezér szobrára rálátni a róla elnevezett Klapka Vigadóból, amely polgári atmoszférájú kisvendéglő. – A mai és a holnapi nap örökké emlékezetes marad a számomra, mivel éjféltől teljesen szabadon átsétálhatnak a komáromiak egymáshoz. Remeg minden tagom, ha arra gondolok: hat-hét éves koromban vitt át édesapám először a magyar oldalra, ami akkor még nem volt olyan egyszerű menet – mondja Hajabács Szabó Mária főnök asszony, aki kéri, tolmácsoljuk háláját mindazoknak, akiknek a határ jelképessé válását köszönhetjük.
Azért van abban valami hamisítatlanul közép-európai, hogy a két városrész baloldali kötődésű polgármesterei nem a tényleges határnyitás pillanataihoz igazították a központi ünnepségeiket, hanem csupán december 21. délutánjára s az azt követő éjszakára. De sebaj, a civilek és néhány helyi politikus azért időben kapcsoltak.
Petheő Attila felvidéki történelemtanár, aki az észak-komáromi képviselő-testületet a Magyar Koalíció Pártja (MKP) színeiben erősíti, emlékeztet minket arra, hogy pártja felső köreiből kiszivárgott: Gyurcsány Ferenc jelezte, szívesen részt venne a komáromi „schengeni” ünnepségeken. Ám Petheő és dél-komáromi elvbarátja, Molnár Attila fideszes városi képviselő úgy érezték, hogy 2004. december 5-én voltak jócskán olyan emberek Magyarországon, akik a határon túli nemzettársaikat megtagadták.
– Hogy ilyen személyek képmutató módon ide kívánnak jönni velünk parolázni, és megünnepelni a határok légiesedését, ezt bizony gusztustalannak tartottuk számos komáromival együtt. Meg is próbáltuk egy kisebb sajtókampánnyal megakadályozni, s úgy tűnik, sikerrel – szögezi le az észak-komáromi képviselő, aki fontosnak tartja, hogy az általuk celebrált ünnepség a tényleges határnyitás perceiben érhet a csúcsára. Petheő és Molnár beelőzték tehát a városi hatalmasságokat: polgári beállítottságú elvbarátaikkal december 20-án éjfélre a komáromi Erzsébet hídra szervezték az „Írjunk együtt történelmet!” címet viselő rendezvényüket, várván minden helyi polgárt, aki részese kíván lenni a schengeni övezethez való csatlakozásnak.
Éjfél előtt néhány perccel már sok száz ember özönlik az addigra teljesen kiürített határőrbódék mellett, egyenesen fel a hídra. A határ semmivé foszlásának pillanatában több tucat pezsgős üveg dugója repül az ég felé, és megszólal Himnuszunk. Határozottan szól nemzeti imádságunk, de néha-néha megcsuklik a hang. Az összegyűlt felvidékiek és anyaországiak könnyes szemmel mosolyognak, koccintanak, és nézik a vén Dunát, amelynek mentén az elmúlt kilenc évtizedben kevés ilyen kegyelmi pillanat honolt. A dél-komáromi Kovács János rettentően örül, hogy eljött a történelmi óra, amelyet fontosabbnak tart még a három és fél évvel ezelőtti uniós csatlakozásunknál is, hiszen „végre tényleg egyek lehetünk a szomszédainkkal”. A lassan ötvenéves férfi felidézi: összeszorult gyomorral érkezett évtizedeken keresztül a határhoz, s erre végre már nem lesz oka.
„Európába, de mindahányan!” – idézi meg a fájdalmasan korán elhunyt Csengey Dénest az egyik szónok, amikor arról beszél, hogy az uniós előnyökből egy jó időre kimaradó kárpátaljai és délvidéki magyarokra is kell, hogy vessük vigyázó szemünket. Aztán jó értelemben vett fékevesztett mulatozás veszi kezdetét, még az önálló testületüktől és szolgálati helyüktől megfosztott szomorkás magyar határőrök is együtt dalolnak felvidéki magyar és nyelvünket jól beszélő szlovák kollégáikkal. „Giling-galang, szól a harang, boldogságom határtalan” – szól a mulatós nóta, és most ez szó szerint igaz is.
– Magunk sem számítottunk arra, hogy ekkora tömeg lesz, hiszen több mint félezer ember eljött. És ami a legörömtelibb, hogy a Nyitra melletti Zoboraljáról, Dunaszerdahelyről és a környező falvakból is érkeztek ünneplő polgárok – von mérleget Petheő Attila. A fiatal politikus úgy vélekedik: tudatosítani kell, hogy a határ ugyan megmaradt, de 1919–20 óta először van lehetőségünk arra, hogy egy viszonylag békés Európában hivatalosan is egy Komáromról beszéljünk. – Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a következő lépés csak az autonómia lehet a felvidéki magyarság számára – hangsúlyozza az MKP-s városatya. Még egy felemelő program azért marad 21-én délre is: a két városrész diákjai élőláncot alkotnak a vén hídon.
– Ennek a megható akciónak a Rákóczi Szövetség az ötletgazdája – hallhatjuk Miklós Mónikától, a felvidéki észak-komáromi Marianum egyházi gimnázium tanárnőjétől. – Fantasztikus érzés egymás kezét megszorítva végigállni a hidat, a gyerekek is nagyon élvezik. A két városrész biztosan újraegyesült, és bízunk benne, hogy országainkkal is ez történik az unión belül.