Egy örökifjú születésnapjára

Ma lenne kilencvenhét éves Varga László, a Kereszténydemokrata Néppárt egykori elnöke, a magyar Országgyűlés volt korelnöke. Varga Laci bátyánk esetében nem túlzás a „ma lenne a születésnapja” kitétel, hiszen 2003. májusi balesetéig, tragikus haláláig szinte a biológia törvényszerűségeit megcáfolóan energikusan, fiatalosan vett részt a közéletben. Nem szerette a szóvirágokkal teli laudációkat, sem a papírízű szónoklatokat, így akkor vagyunk méltók az emlékezetéhez, ha mi sem az imponáló adatokat soroljuk életpályájának leírásakor. Nemcsak kiváló szónok, hanem az emigrációban több mint másfél évtizeden keresztül a Szabad Európa Rádió egyik vezető munkatársa volt New Yorkban. Olyan élvezetes stílusban tudta előadni érveit, hogy aki hallgathatta, nemigen felejthette el. A mindig kedves, készséges Varga Laci bátyánk azonban sok mindent nem szeretett. Legelőször is azt, ha bácsizták. Még egészen fiatal újságírók is csak per Laci bátyámként szólíthatták, s ha valaki eltévesztette a titulust, öniróniával feddte meg az „elkövetőt”. És való igaz, igen kevés „bácsis” vonás volt benne még kilencvenedik életévén túl is, oly vehemensen és bőséges argumentációval tudott síkra szállni a védendő értékekért.
Varga László nem szerette a diktatórikus törekvéseket, függetlenül attól, milyen történelmi korszakban érte meg azokat. Vele kapcsolatban tényleg lehet mondani: élő történelem volt. 1944. november 30-án az ő budapesti lakásán alakult meg a Demokrata Néppárt a Galamb utcában, amelynek születésénél ügyvédként bábáskodott. A szegény néprétegek és az emberi jogok, a keresztény értékek elkötelezett védelmezője volt már fiatalon is. Az embertelen korban hamar kivívta a német megszállók és hazaáruló quislingjeik haragját: december 4-én letartóztatják, s „ellenállási tevékenység” miatt a nyilas, úgynevezett számon kérő szék elé állítják. Korán kitűnt tehát, hogy nem csupán Varga László nem szereti a totalitárius rendszereket, de azok sem őt.
1947-ben, amikor a Barankovics István nevével fémjelzett Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője lett, a szovjet megszállók által támogatott „új rend” célkeresztjébe is bekerült. A kékcédulás választások után a tömeges csalással a parlamentbe jutott kommunista képviselők a visszaemlékezések szerint „fasiszták!” kiáltással próbálták a Demokrata Néppárt sok képviselőjébe belefojtani a szót. 1948-ban aztán – megelőzendő a letartóztatását – Varga László emigrálni kényszerült. Elhagyta az országot, de soha nem hagyta el a kereszténydemokrácia, az emberi jogok és a magyarság ügyét. A legkülönbözőbb nemzetközi emberi jogi szervezetek, az amerikai ügyvédi kamara tagjaként küzdött a távolból is hazánk szabadságáért. Bár a pártállami nagykövetek többször is megpróbálták rávenni, látogasson Magyarországra, s ezzel is legitimálja a Kádár-rendszert, ő nem volt hajlandó erre. Csak akkor tért haza, amikor az idegen csapatok távozásával az ország visszanyerte szuverenitását.
1994-től lett ismét országgyűlési képviselő a KDNP, illetve a Fidesz színeiben. Legendás volt humora, amit ellenfelei nem mindig díjaztak. A magát egyre többször szociáldemokrataként reklámozó MSZP-ről például egyszer találóan megjegyezte: ők inkább „szoci áldemokraták”. Varga Laci bátyánk ugyanis – az utódpártiakkal ellentétben – mindig nagyra becsülte a történelmi szociáldemokrata hagyományokat, s az emigrációban is jó kapcsolatokat ápolt Kéthly Annáékkal.
Fő hirdetője volt a polgári összefogás gondolatának. Úgy fogalmazott: nincs polgári Magyarország kereszténydemokrácia és az elesett néprétegek szociális felemelése nélkül. 2002-ben, a jelenlegi koalíció hatalomra kerülése után pontosan látta, hogy nincs új a nap alatt a hazai álbaloldalon, s az utódpártiak ismét utcai politizálással, a szélsőséges kártyával fogják támadni a polgári erőket. Ezért is szorgalmazta a széles körű társadalmi összefogást a középosztálytól az álbaloldal által kisemmizett emberekig. Szimbolikus, hogy politikusi hivatásának teljesítése közben érte a végzetes baleset. Ha még testi valóságában is köztünk lenne, biztató szavaival elűzné a jobboldalon fel-felbukkanó, indokolatlan peszszimizmust, kishitűséget.