Európa határai

Jócskán kinőtt már a kamaszkorból Európa, mégis állandó növésben van. Ennek semmi köze a táguló világegyetemhez, sem más természettudományos elmélethez, a szóban forgó gyarapodáshoz elegendő a politikai akarat. A napokban Mihail Gorbacsov tolta el – persze csak szóban – jó ötezer kilométerrel keletre Európa határát, mintegy hozzáigazítva a transzszibériai fapados útvonalához. Gorbacsov a Világpolitikai Fórum budapesti tanácskozásán jelentette be, hogy Európa ma már Vlagyivosztokig tart, hiszen arrafelé is demokratikus folyamatok zajlanak. Jó tudni, hogy Moszkvától, átszállás nélkül, röpke egy hét alatt elérhetjük az öreg kontinens határát, s közben mindvégig dúl a demokrácia. Eddig úgy tudtuk, hogy Európa keleti határa az Ural lábánál húzódik, de Gorbacsovval udvariatlanság volna vitatkoznunk. Ki tudja? – megeshet, hogy a „Gorbi”-féle Vlagyivosztok-változatot is alátámasztja valami tradicionális tudás. Nem árt figyelembe venni azt sem, ha történetesen Európa Vlagyivosztoknál ér véget, akkor onnan nézve ott is kezdődik, márpedig ez alaposan felforgathatja az öreg kontinensről kialakult hagyományos képünket. Ami természetesen szerteágazó és sokszínű, de a vlagyivosztoki ájer szükségszerűen hiányzik belőle. Orosz barátainknak sem tanácsolnánk, hogy Európa megismerését a távol-keleti területeken kezdjék, mert téves következtetésekre jutnának, ami egyik félnek sem használna. Amúgy is, masszív előítéletek nehezítik az oroszok és különböző európai népek kapcsolatait, e téren mi, magyarok nem állunk egyedül.
„Bízni kell Oroszországban” – jelentette ki Gorbacsov, utalva arra, nem szűnt meg a kölcsönös bizalmatlanság hazája és az unió viszonyában. Nem véletlenül. Mi, magyarok még mindig kihallunk belőle némi fensőbbséges figyelmeztetést. Igaz, húsz évvel ezelőtt egy ilyen baráti felhívás fenyegetésként hatott volna, hatvan éve meg háborús uszításnak. Persze ez azt is jelzi, hogy oldódott valamennyit az oroszokkal szembeni bizalmatlanságunk, ám az sem elhanyagolható kérdés, vajon az oroszok bíznak-e bennünk, bíznak-e Európában. Hiszen amióta Bölcs Jaroszláv kiűzte birodalmából az utolsó nyugati hittérítőt is, és a kijevi pátriárka, a nagy szkizma nyomán egyértelműen Konstantinápoly mellett kötelezte el magát, Oroszország szellemi-lelki vezetői mindent elkövettek, hogy meggátolják, lassítsák, ellensúlyozzák az európai eszmék, erkölcsök, szokások begyűrűzését és elterjedését, hogy megóvják az ártatlan és tiszta orosz népet a romboló hatásoktól. S így ment ez majd hét évszázadon át, Nagy Péter koráig. Hogy a hosszú elzárkózás és a kései nyitás miféle hatással volt az orosz szellemtörténetre, könyvtárnyi szakirodalom világítja meg, miként közhelyszámba megy, hogy maradandó nyomokat hagyott a sokat emlegetett „nagy orosz lélekben” is. Történelmi tapasztalatok szerint él az oroszokban némi könnyen mozgósítható utálat, ellenszenv, távolságtartás, szorongás, lenézés Európa iránt. Ám az öreg kontinens is kétkedve és gyanakodva tekint a misztikus, titokzatos, sokszor megfejthetetlen országra, amelyet inkább csak földrajzilag (az Urálig és nem Vlagyivosztokig!) érez saját részének, míg népét tétova rácsodálkozással kezeli. (Ez a jobbik eset, mert volt, amikor pánikszerűen rettegett tőle.)
„Bízni kell Oroszországban” – mondja Gorbacsov, mert az egykori pártfőtitkárt nyugtalanítja, hogy sokak vélekednek úgy, Oroszország képtelen a teljes értékű demokrácia kiépítésére. Megértjük Gorbacsov nyugtalanságát, de osztoznunk kell a szkeptikusok fenntartásaiban is. Keserű, nemegyszer tragikus tapasztalatok tanították meg nekünk és a világ jó részének, hogy az, amit az oroszok eddig demokrácia néven előállítottak s főleg exportáltak, cseppet sem vált az emberiség javára, illetve az orosz nép dicsőségére. Nem lesz könnyű a kölcsönös bizalmat megteremteni, hiszen a fejlődésben lévő orosz demokrácia állapota nem túl biztató. S félő, hogy Gorbacsov minden tiszteletre méltó jó szándéka, nemzetközi tekintélye ellenére elenyészően kevés befolyással bír az oroszországi demokrácia alakulására. Egyébként pedig gyakran úgy beszél, mintha Putyin elnök utazó nagykövete volna. Még békekereső szavai mögött is felsejlik olykor a birodalom álma.
Előző látogatásakor, Horn Gyula születésnapján azt találta mondani, hogy 1956-ban szükségszerű volt a magyar forradalom oroszok általi leverése és az ország megszállása. Ezt a tételt a szocialista párti hallgatóság roppant rossz néven vette, még meg is sértődött rajta, ami azért érdekes, mert Horn Gyula forradalmat gyalázó kitételeit egyenesen kitüntetésre érdemesnek találta. Gorbacsov önkéntelenül is a magyar szocialisták (hatalomgyakorló baloldaliak) fájó pontjára tapintott. Természetesen nem az bántotta őket, hogy a magyar forradalmat nem kezelte kellő tisztelettel, hiszen az ilyesmi nagy többségük egyetértésével találkozik. Viszont Gorbacsov megint kimondta a kényesen titkolt, erőszakkal elhallgatott igazságot, miszerint a magyar szocialisták az egész kontraszelektált baloldallal, az összes „haladó szelleművel” együtt impotens társaság, amelyik külföldi pátyolgatás nélkül, a saját erejéből képtelen megszerezni és megtartani a hatalmat, akárcsak átmenetileg is vezetni, irányban tartani az országot.
Idézzük fel Gorbacsovnak egy régebbi, kevésbé ismert, pedig nagyon érdekes beszédét, amelyet a törökországi amerikai egyetem szemináriumán mondott el 2000 augusztusában. „Egész életem célja a kommunizmusnak, ennek az emberek számára elviselhetetlen diktatúrának a megsemmisítése volt. (…) Igen, ez volt a cél, amelynek érdekében a párton és az országon belül elfoglalt helyzetemet felhasználtam. (…) A megvalósításhoz azonban az SZKP és a Szovjetunió teljes vezetését, valamint a szocialista országok teljes vezetését is le kellett cserélnem. Akkoriban az én ideálom a szociáldemokrata út volt. A tervgazdaság nem engedte, hogy a szocialista országok népei a bennük rejlő potenciált realizálhassák. Csak a piacgazdaságra történő áttérés tette lehetővé, hogy országaink dinamikusan fejlődjenek.”
Olcsó és ízléstelen eljárás lenne azon ironizálni, hogy mi is volt valójában az SZKP egykori főtitkárának, a Szovjetunió elnökének, a világ egyhatoda teljhatalmú uralkodójának egész életét meghatározó célja – egy csöppnyi empátiával pontosan értjük, mire gondolt Gorbacsov. Viszont kivételesen izgalmas az az állítása, hogy egykettőre lecserélte a „testvéri országok” teljes vezetését, értelemszerűen a miénket is. Ami szóról szóra azt jelenti, hogy a magyar politikai vezetést 1990-ig Moszkvában nevezték ki, s hazánk a „felszabadulás” és a „rendszerváltozás” közötti negyvenöt évben csak egy árva „tizenként napos pillanatra” volt önálló, szabad, autonóm állam. S akik ma oly nagy öntudattal verik a mellüket, hogy előkészítették, megalapozták, levezényelték az egész rendszerváltást, a Horn-, Medgyessy-, Lendvai Ildikó-, Kovács László- s persze Gyurcsány-félékről kiderül, nem voltak egyebek, mint a szovjet hatalmi mechanizmus kreatúrái, szánalmas, önálló gondolat és akarat nélküli bábok.
Nem kell bizonygatnunk, ennél azért összetettebb és bonyolultabb folyamatok játszódtak le a rendszerváltozás idején, nemcsak arról volt szó, hogy Gorbacsov kijelölte az utat, s kinevezte a megfelelő embereket, de azt is el kell ismernünk, nélküle nem ment volna végbe a demokratikus átalakulás. Miként az is egyértelművé vált, hogy az általa protezsáltak piacgazdasági viszonyok között sem képesek hozzájárulni az ország nemhogy dinamikus, de minimális fejlődéséhez sem. Ám ezt ne rójuk fel Gorbacsov hibájaként. Ahogy Európa Vlagyivosztokig tart, úgy az igazi rendszerváltás csak ezután kezdődik. Reméljük, valamivel előbb, mint ahogy Vlagyivosztok Európa szívévé válik.