Ha tehetik, próbáljanak éjjel megérkezni Delhi Indira Gandhiról elnevezett nemzetközi repülőterére. Akkor viszonylag csend van és nyugalom, a város fölé telepedett szmog sem látszik a gép ablakából. Nappal érkezve már kétezer méter körüli magasságban beleereszkedünk abba a piszkosszürke ködbe, amelytől Delhiben jó ideje nincs valódi napsütés, csak valami sárgán derengő folt a nap helyén. A gépből kilépve aztán mellbe vág a meleg és az elképzelhetetlen illatok kavalkádja, hogy a kijáratnál ránk rohanjon ezer riksás és taxis, háromfelé szaladva el a bőröndünkkel.
A szmogra visszatérve: bár a fővárosban a tömegközlekedés járműveit – a taxikat is beleértve – gázüzeműre cserélték, és nem engednek be harminc évnél régebbi személygépkocsit (forgalmi engedély híján a rendőr ránézésre állapítja meg az autó korát), a füst mégis elviselhetetlen. A turisták kedvenc utcájához, a Main Bazarhoz érve megértjük az okokat: a gyakori áramszünet miatt minden bolt előtt áramfejlesztő generátor pöfög, ráokádva a füstöt a sétálókra.
Amit mindjárt az elején meg kell szokni, különben rémálom lesz az egész kirándulásból: gyakorlatilag soha nem leszünk egyedül. Még a legnyugodtabb, legintimebb pillanatban is történhet valami: kimászik egy patkány vagy egy gyík a pottyantós vécéből, alvás közben belopódzik a majom a szobaablakon, és elviszi a legcsillogóbb tárgyat, mondjuk a mobilunkat vagy a szemüvegünket (majomtámadásban halt meg pár hete Delhi alpolgármestere, és több parlamenti képviselő felszólalt amiatt, hogy a majmok zaklatják a lakosságot). Az állatok mellett ott az elképzelhetetlenül sok ember, akik mindenáron beszélgetni akarnak velünk (és eladni valamit), pénzt koldulnak úgy, hogy megsimogatnak a fekélyes kezükkel, hátba vernek barátságosan, vagy arcunktól öt centire ordítoznak egymásnak, összeveszve azon, hogy Magyarország Európában van-e vagy valahol másutt. Az ország elképesztően zsúfolt: jelenleg egymilliárd-százharmincmillióan élnek itt, és húsz-harminc éven belül többen lesznek, mint a kínaiak.
Egyik nap elindultunk Dharmszalába A Blue Line társaság „super delux sleeping bus” járművével, vagyis hálófülkés autóbusszal. A fotón jól mutató jármű kevéssé vonzó a valóságban, és az sem volt egyértelmű, hogy az ötszáz kilométert miért kellene fekve megtenni – de engedtünk az unszolásnak, és megváltottuk a jegyet. Aztán kiderült, hogy a távot tizenöt óra alatt teszi meg a busz, így első látásra az tűnt nyerőnek, aki a huszonnégy fekhely valamelyikét foglalta el, és nem az alsó sor ülőhelyeit. De az autópályát elhagyva kiderült, hogy a fekvők többet töltenek a levegőben, mint az ágyon – a teherautók laprugóira szerelt karosszéria szó szerint pattogott az úton a kevés utassal. És nem zártak az ablakok sem, így a hegyekbe érve csontig ható hideg szél süvített végig a hálófülkéken.
Kora este indulunk, de kivirrad, mire megérkezünk a célállomásra. A busz fújtatva kapaszkodik fel a szerpentineken, katonai bázist és tisztgyerekeket iskolába szállító járműveket kerülgetve. A kétezer méteres tengerszint feletti magasságban levő Dharmszalát a Delhiben élő angolok építtették. Előbb katonai célokra használták, majd a gyarmat urai nyáron ide menekültek a meleg elől. Aztán 1905-ben egy földrengés földig rombolta a nyári paradicsomot: húszezren haltak meg, és ebből tanulva a túlélők elmenekültek a törészónából. Ma már a tibeti menekültekről nevezetes: bár a nyolcadik század óta itt élnek buddhisták, a világ figyelmének homlokterébe 1959 óta, a dalai láma idemenekülése után került. Azóta Little Lhasának, kis fővárosnak is hívják, hiszen a kínaiak megszállta Tibetből emigráltak nagy része vagy itt lakik, vagy pár hónapos itt-tartózkodás után innen indul el új hazájába. Bár őszentsége keveset tartózkodik Dharmszalában, mégis kedvelt turistacélpont a város – a külföldiek számára tucatnyi olcsó szálloda és európai ételeket is kínáló étterem nyílt, és minden sarkon „rusht” (szintetikus bódítószert), marihuánát és hasist próbálnak rátukmálni az idegenre. Az étlapokat lapozgatva azonban mást is találunk a tibeti, indiai, nepáli és európai ételkülönlegességek között: a Miss Tibet szépségverseny idei öt döntősének fotóit, amint a hegyi patakokban állva meghökkentő ruhákban belemosolyognak a lencsébe. A válogatást 2002 óta szervezik meg a menekültek között, de minden évben van valami botrány. Az idei győztes például azért nem indult a Miss Turizmus Királynő versenyen Malajziában, mert pekingi nyomásra Miss Tibet–Kína néven akarták jelölni.
Pár nap után visszautazunk a fővárosba. Néhány kilométerrel az indulás után leáll az autóbusz motorja a nyaktörő szerpentinen. Nyomás híján megszűnik a légfék, a sofőr megizzad, míg lefogja a lefelé guruló buszt. Csakhamar kiderül, elfogyott a gázolaj: a tizenkét órás útnak úgy indult neki, hogy elfelejtett tankolni. Fél óra múlva hoznak egy vödörrel, újra elindulunk. Az első hegyi faluban elmegyünk egy kút mellett, de a tankolás legcsekélyebb szándéka sem látszik a sofőrön. Nem vagyok biztos benne, hogy a logikai lánc mentén eljutott addig, hogy egy vödör üzemanyag nem lesz elég a hátralévő több száz kilométerre. A második kútnál a buszon ülő európaiak lázadására megállunk tankolni.
A késést a higiéniai szünetek kárára próbáljuk behozni, de ez lehetetlen gondolat Indiában: ha ül húsz európai egy autóbuszon, közülük legalább ötnek hasmenése van. Érdekes megfigyelni, ahogy lehull a jólneveltség álarca az egyre szorultabb helyzetben levő utasokról: egy szőke skandináv lány előbb szerényen próbálkozik, hogy talán félreállhatnánk alkalmas helyen, végül üvöltve követeli, hogy azonnal álljunk meg. Ha sikerül kicsikarnia egy szünetet, abban sincs sok köszönet, mert néhány perc után dudál a sofőr, és a kürtszó után húsz másodperccel már indul is. Mivel a vezető nem számolja, hogy van-e összhang a leszállók és felszállók száma között, képzeljük el azt a Kelet-bolond finn lányt, aki letolt nadrággal tudomásul veszi, hogy a busz elment útlevelével, csomagjával és minden pénzével együtt, és ő ott maradt az éjszakában a semmi közepén. Különben éjszaka a legjobb utazni – kevesebben vannak az utakon, és azt sem látjuk, milyen kockázatokat vállalnak a fékezést dudálással helyettesítő sofőrök. Mi különösen szerencsésen jártunk, hiszen két nappal a fővárosba való visszaérkezésünk után a Hindu Times címoldalon hozta, hogy megint ölt a Blue Line: biciklis kislányt gázolt el, másutt pedig belehajtott a busz egy iskoláscsoportba.
A fővárosi olcsó szállodánk tetején érdekes italt fedezünk fel a nepáliak által üzemeltetett étteremben. A Magic Lassi mintegy százhatvan forintba kerül, és amikor benézek a konyhába kiegészíteni a rendelést, azt látom, hogy a szakács hasist kanalaz a joghurtba. Alkoholt azonban nem lehet venni, csaknem háromhetes indiai tartózkodásunk alatt sehol nem láttunk olcsó kocsmát (a turistáknak épült drága szállodák bárjai természetesen árulnak külföldön palackozott italokat), és részeg emberrel sem találkoztunk. Az ország különben döbbenetesen olcsó, a főváros háromvonalú, összesen hatvankét kilométer hosszú metróhálózatán a legolcsóbb jegy hat rúpia (25 forint), de az utazás újabb tapasztalatokkal gazdagít az indiai mentalitásról. Amikor ugyanis beérkezik a modern szerelvény az állomásra, a beszállásra váró utazók megrohanják a kinyíló ajtókat, és a leszállni igyekvőket visszapréselik a járműbe. Amikor mindenki beszáll, a leszállók megpróbálják átverekedni magukat a tömegen, így aztán kínosan hosszú ideig kénytelen állni a szerelvény minden állomáson, fokozva a tumultust. Ha még nem elég az élményből, beülhetünk moziba egy igazi, sokórás bollywoodi alkotásra. Ez valódi társadalmi esemény: a nézők esznek közben (ételt nem lehet bevinni, de a mozgóárusok meglepően sokféle élelmet árulnak), hangosan megbeszélik a film eseményeit, tapsolnak, és ha tetszik nekik a tízpercenként érkező dalos betét, még táncra is perdülnek. Van szünet is, hogy kibírjuk a sokórás produkciót, és mindenkitől elveszik a kamerás mobilt, nehogy rögzíteni tudja a sikerfilmet.
Delhiből átrepülünk Katmanduba az Air India menetrend szerinti járatával. A majd kétórás út alig száztíz dollárba kerül (pedig néhány nappal az út előtt váltottuk meg a jegyet), és olyan ellátást adnak a fedélzeten, mint amilyet az európai légitársaságok évekkel ezelőtt, a méregdrága jegyek korában biztosítottak. Lélegzetelállító látvány, ahogy a gép a nyolcezres csúcsok közül gyakorlatilag zuhanórepülésben esik be a nepáli fővárosnak helyet adó, ezerháromszáz méter magasan fekvő fennsíkra.
A Visnumati partján fekvő városból a világ legszebb panorámáját csodálhatjuk meg. Ha jó helyen választunk szállodát, tiszta időben odalátszik a Himalája tizenkét, hétezer méternél magasabb csúcsa, de a külföldiek zöme nem csak ezért utazik oda. Katmandu a világ egyik legjobb és legolcsóbb bulihelye nyugati hippik számára. Indiával ellentétben mindenütt (és olcsón) kapni sört, valamint égetett szeszeket, a kábítószerek feleannyiba kerülnek, mint Delhiben (és huszadába a nyugat-európai áraknak). A főváros két negyede is valódi turistaparadicsom: a Thamel szűk utcáiban kizárólag szállodák (tetejükön élő zenés éttermekkel, bárokkal), masszázsszalonok és szuvenírboltok várják a szórakozni vágyókat, míg a Durbar Square környékén tucatnyi templom, boltok garmadája és éttermek csalogatják a visszafogottabb kikapcsolódás kedvelőit.
Az esti bulikon elbeszélgetve a résztvevőkkel (igyekezni kell, mert az első fél óra után beszívnak vagy megrészegednek) a leggyakoribb történet az, hogy világ (vagy legalábbis Ázsia) körüli útra indultak, de már hónapok óta itt ragadtak Katmanduban. Nem ritka az sem, hogy nyugat-európai vagy amerikai kezdő zenekarok települnek át. Az otthoni egy hónapos stúdióbérlet árába itt fél évre belefér a szálloda, a kellő mennyiségű és minőségű tudatmódosítás, az olcsó lányok, és még hálás közönséget is kapnak az esti örömzenélésekhez. Nosztalgiázásra is van lehetőség az otthoni ízek után: német pékárú, olasz étel és valódi presszókávé is kapható. Ne feledkezzünk meg a nagy hegyek szerelmeseiről sem: Nepál értelemszerűen a hegymászók paradicsoma, ám a nyolcezres csúcsok kedvelői a fővárosban többnyire csak átszállnak egy Pokharába induló kisrepülőre vagy terepjáróra. Aki azonban professzionális felszerelést szeretne venni, az jó helyen jár, hiszen a hazai árak ötödéért lehet venni csúcsminőségű, lélegző anyagokból készült téli és túraruhákat, cipőket, kiegészítőket.
A huszonkilencmillió lakosú ország az egyetlen hivatalosan hindunak nevezett állam annak ellenére, hogy tízszázaléknyi buddhista és ugyanennyi más vallású ember él itt. Parlamentáris demokrácia van 2006 májusától, a király ugyanis önként – de nem függetlenül a maoisták harcaitól – lemondott abszolút hatalmáról. A maoisták most is mindenhol jelen vannak. A főváros külső kerületében, már a hegyek között forgattunk egy buddhista templomban, és a professzionális kamera láttán félrehívott egy ember.
– Látom, önök külföldi újságírók – mondta –, volna egy fontos mondanivalóm. Ne ijedjen meg, nem vagyunk terroristák, igaz ügyért küzdünk. Holnap reggel hatkor kivégzünk öt kormánykatonát, jöjjenek el, és filmezzék le.
Meghökkenek. Először provokációra gondolok, de a férfi megmutatja vörös alapon fekete csavarhúzóval és franciakulccsal díszített pártkönyvét. Aztán eszembe jut a boszniai háborúról szóló Eső előtt című film, amelyben a nyugati fotóriporter kedvéért végeztek ki hadifoglyokat. Ködös ígérettel válok el tőle, hogy talán, ha úgy alakul, benézünk a megjelölt helyre, aztán elfelejtem a találkozást. Két nap múlva olvasom és látom a helyi angol nyelvű sajtóban, hogy maoisták kivégeztek öt kormánykatonát, és megdöbbenek. Talán akadt kolléga, aki vállalta a feladatot?
Maoistákkal leggyakrabban az utakon lehet találkozni, a legváratlanabb helyeken állítanak sorompót, és szednek útdíjat az „igaz ügy” támogatására. Szerencsére nem tesznek különbséget helyiek és külföldiek között – mindenkinek egyformán tíz nepáli rúpia (kb. harminc forint) a tarifa. Ha valaki nem akar fizetni, nem engedik tovább, és ha sokat erősködik, betörik a szélvédőjét, vagy jól elverik. Gyakran látni az út közepén használt autógumiból tüzet gyújtó csoportokat is, akik fehér lepedőre írják jelszavaikat, követeléseiket, és a csavarhúzós-franciakulcsos zászlóval adnak nekik nyomatékot. Tőlük nem messze rendőrök, katonák végzik napi teendőiket – az embernek az az érzése, hogy megállapodás van közöttük arról, nem zavarják fölöslegesen egymás köreit.
Az országba látogató hippik és virággyerekek jó része közúton hagyja el az országot. Először nem értettem, miért vállalják a nyaktörő, tizenkét órás hegyi utat a főváros és az indiai határtelepülés, Szunauli között, de aztán egy angol fiatal kacsintva felvilágosított az okról. Ott ugyanis nincs csomagellenőrzés, így a hátizsákba a fölösleges kacatok (ruhák, személyes tárgyak) helyett hasznos teher kerül: hasis, marihuána, egyéb könnyű drog. Az áru az indiai Goára utazik, ahol még több európai, amerikai és izraeli fogyasztó van, és az árrés akkora, hogy fél évig lehet belőle ott bulizni. Aztán száz dollárért visszarepülnek Katmanduba, ott is buliznak keveset, majd az újabb transzporttal visszamennek Goára.
(A riport az ukrán légitársaság, az AeroSvit támogatásával készült. Folytatását december 29-i számunkban olvashatják.)
origo.hu
Megrázó vallomást tett a súlyos beteg magyar politikus: teljesen összeomlott
