Fordulópont: a baloldal történelmi veresége

December 17-én a baloldali–liberális többségű parlament – a nyilvánvaló társadalmi tiltakozás ellenére – végül megszavazta az egészségügy privatizációjáról szóló törvényt. Győzelem? De akkor kinek a győzelme? A tőke győzelme a szolidaritás bástyái felett? A neoliberalizmus győzelme egy valójában soha meg nem született szociális piacgazdaság romjain? A kormány győzelme a szakszervezeti érdekérvényesítés felett? A piac győzelme a költséghatékonyság kontra társadalmi érdek küzdelemben?
Bármelyik, tetszés szerint. Győzelemnek azonban sovány és felemás, ha a csatazaj elültével a vezér hátrafordul és látja: már nem áll mögötte senki. 2007 decemberére a parlamenti pártok támogatottsága a legtöbb közvélemény-kutató által vártnál nagyobb mértékben rendeződött át. Az országgyűlési választásokat követő kormányzati lejtmenet mélypontja a várakozásokkal ellentétben nem 2006 őszén, de még csak nem is a megszorítások hatásának átgyűrűzése idején (ez év kora tavaszán) állt elő, hanem 2007 legvégén.
A bázis kétharmada elveszett
Ilyen értelemben a kormánypárti korrupciós botrány és az egészségügy „reformja” lett a két utolsó szög a szocialista–szabad demokrata koalíció népszerűségének (ma már népszerűtlenségének) koporsójában. A teljes lakosságot bázisnak tekintve, a legnagyobb kormánypárt támogatottsága jelenleg 13-15 százalékon áll. Ez azt is jelenti, hogy az MSZP mára gyakorlatilag elveszítette 2006. tavaszi bázisának több mint felét, csaknem kétharmadát. Medgyessy bukása idején a párt 20-22 százalék körül stagnált a négy legnagyobb kutatóintézet mérései szerint. A szakértők és a szocialista politikusok egyfajta hallgatólagos stratégiai minimumnak tekintették ezt az értéket. Azt feltételezték ugyanis, hogy ilyen népszerűségvesztés mellett a kormányzás utolsó másfél évében még van esély a leszakadt választók visszacsábítására, ahogy „Gyurcsánynak egyszer már sikerült”.
Jelenleg azonban a legnagyobb kormánypárt helyzete nem erre az időszakra, hanem az MDF-kormány bukásának éveire emlékeztet. Azaz megkezdődött a kis-középpárttá zsugorodás folyamata. Mi okozta a megszorítások nyilvánvaló tényén túl a kormánypártok történelmi mélyrepülését? Mi az oka annak, hogy mára a hagyományos bázisnak számító budapesti vagy időskorú csoportok körében is jelentős elpártolás figyelhető meg?
Paradoxonnak tűnhet, hogy a megszorítások önmagukban nem magyarázzák ezt a rendkívüli népszerűségvesztést (szemben mondjuk az 1995–97-es időszakkal). Más felmérésekből ugyanis az derül ki, hogy csak a megkérdezettek 25-30 százaléka érzi súlyosnak önmagára vagy családjára nézve a megszorítások következményeit. Ez sem kevés, de a többség ezek szerint ma még átvészelhetőnek tartja az elkövetkező időszakot. Ez utóbbi jelenség szociológiai magyarázatát a magyar társadalom több évtizedes passzív ellenállási és érdekérvényesítési formáiban kell keresnünk. Ilyen „önvédelmi mechanizmus” lett a fekete-/szürkegazdaságban való részvétel, az adóelkerülés vagy a láthatatlan megtakarítások. Ezek az össztársadalmi értelemben rendkívül káros eszközök az államhatalommal szemben ideig-óráig védik a szűkös anyagi helyzetben élőket az átgyűrűző kormányzati válságok idején. Azt is észre kell azonban vennünk, hogy e folyamatokat rendkívüli méretű privát eladósodás kíséri: azaz a feketegazdaság mellett a magánhitelek jelentik a védekezés második irracionális pillérét. Mindkettő törékeny támasz. Ez lehet az oka annak, hogy miközben a megszorítások fennálló mértékét ugyan „még túlélhetőnek” érzik, komoly mértékben nőtt a leszakadástól, az elszegényedéstől való félelem a lakosság körében. A szociális válság, a lecsúszás kockázat, amely a legtöbb család életét újra beárnyékolja.
Az MSZP az elmúlt másfél év politikájának köszönhetően többet veszített, mint vezető politikusainak népszerűségét (ilyen már sokszor előfordult): elveszítette szociális érzékenységét, amely Medgyessynek még hatalmas sikereket hozott. A baloldaliság itthon soha nem ideológia volt, bármit is gondol erről a hivatásos értelmiség. Amikor a magyar választó arra utalt, hogy ez a kormány baloldali érzelmű, nem a korszerű szociáldemokrácia eszméje lebegett a szeme előtt, hanem valami más. Egy alku. Méghozzá egy konszolidációs politikai alku. A baloldal bukásának alapja tehát nem önmagában a megszorítás (hiszen az, ha csak egy-két évig tartana, nem vágná földhöz a lakosságot).
A rendszerváltás előtt, a késő szocialista berendezkedésben a gazdaság a politika szinte totális irányítása alatt működött, erőforrásait a politikai elit kontroll nélkül használhatta a hatalom stabilitásának megőrzésére. Kádár nagy ötlete – a gulyáskommunizmus, a Ladák és hűtőgépek szocializmusa – nem volt más, mint egy konszolidációs mechanizmus, amely a szociális transzfereket és a szocialista „jólétet” az ország eladósodásának rovására működtette. Mellette engedte az úgynevezett második gazdaság keretei között a piac korlátozott érvényesülését is. Terror helyett panellakás és gmk.
A második gazdaságban szerzett vagyonok nem lettek a polgárosodás alapjai, mint ezt ma már jól látjuk. Ellenben az 1990-es strukturális átalakulást (politika és gazdaság formális és intézményes szétválását) hamar követte egy új szocialista irányítású időszak, amely a piacgazdaság keretei között, újabb kelet-európai bravúrként életre keltette a Kádár-korszak hatalmi mechanizmusainak és konszolidációs technikáinak egy részét. A privatizációs folyamatban előkészítették a duális gazdaságszerkezet egy újabb formáját: ahol a külföldre termelő multikkal szemben a legyengült és polgárosodni képtelen kis- és középvállalkozások tömege áll. A duális gazdaságra egy keleti típusú, duális társadalomszerkezet épül: szociális transzferektől és az állam kegyeitől függők tömege, kiváltságosok, és persze egy igazán megszületni nem képes középosztály.
Ez a régi-új szocialista elit hatalmon maradását ugyanúgy a gazdaság rovására (eladósodással) finanszírozza. Paktumot ajánl a társadalomnak: korai nyugdíjazást, a nyugdíjba menekülés lehetőségét és persze a mutyizást, a fusit a ma már feketegazdaságnak hívott második gazdaságban. Horn Gyula hatalomtechnikai szempontból két fontos hallgatólagos társadalmi megállapodást hozott tető alá: az elsőt a leváltók és a leváltottak között (MSZP–SZDSZ-koalíció), a másodikat a már említett szociális értelemben. Így jött létre az új magyar baloldal történelmi konglomerátuma és a „szociális érzékenység” mítosza.
Gyurcsány azonban úgy rúgta fel a választói paktumot, hogy nem kínált helyette semmit. A ’68-as reformértelmiség dühével próbál új mechanizmust létrehozni a saját maga által keltette romokon. Ezért látszik totális rombolásnak, amit tesz volt választói körében is. Egyszerűen túl messzire ment. Hatalmi ambícióiban soha nem látott mértékben élte fel az ország erőforrásait, most pedig megpróbálja benyújtani azoknak a számlát, akik korábban a vállukra emelték. Gyurcsány Ferenc előszeretettel helyezi magát történelmi kontextusba, „reformjait” és „új Magyarországát” hasonlíthatná akár Róma fénykorához (ha már eleve nem tette meg). Pedig nem több, mint egy kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő, vidéki Néró, aki felégeti maga mögött saját szülőföldjét.
A jobboldal történelmi esélye
Ha a politikáról van szó, nem idegen a közbeszédtől a győzelmek/vereségek szemantikája. A választásokat, népszavazásokat, parlamenti szócsatákat megnyerik és elveszítik. E győzelmek vagy éppen vereségek fontosak, sorsdöntők is lehetnek, de többnyire rövid távú céloknak tekintjük őket. A politikai győzelem azonban nemcsak az egyes voksolások, hanem a történelem tágabb perspektívájából is szemlélhető. Ebben az esetben egy politikai oldal győzelme nem pusztán választási sikereket jelent, hanem olyan esélyt, amellyel érdemben beleszólhat a gazdaság- és társadalomszervezés alapvonalaiba, új fejlődési utakat jelölhet ki, politikai értelemben innoválhat.
A Fidesz számára a stabil jobboldali bázis építése-bővítése jelentette mindig is a kulcskérdést. A cél racionális, de sokak szerint nem kifizetődő, hiszen taktikai szövetségekkel egy daraboltabb, nem ennyire tömbös politikai mezőben gyorsabb sikereket lehetett volna elérni. Valóban, ha ez lett volna a cél. Más perspektívából azonban jól látható, hogy a Fidesz számára gyenge középpártként soha nem nyílna lehetőség történelmi értelemben vett alternatívát nyújtani a baloldali politikai-társadalmi konglomerátummal szemben.
A szociális többlet igénye
1998 és 2002 között, a lényegében sikeres kormányzás ellenére a magyar társadalom szociológiailag, lélektanilag nem volt érett egy tartós jobbközép időszakra. A posztkádári paktumon álló baloldali hatalmi tömb és a sokak körében ható szocialista legendák (jóléti rendszerváltás, modernizációs legenda stb.) más irányba terelték az országot. A választók a korabeli felmérések tanúsága szerint elégedettek voltak a Fidesz-kormány teljesítményével, de „többet akartak”. Medgyessy ezt a „többet”, a szociális többlet igényét testesítette meg. Ez a modell azonban életképtelen, mára a jóléti rendszerváltás helyén neoliberális restaurálás folyik, hosszú távú célok és politikai értékek (például társadalom- és gazdaságpolitika) nélkül, egy lényegében antimodern hatalmi konglomerátum túlélési küzdelmeként.
A Fidesz ma erősebb, mint kormányzása idején volt. Ez az erő egy kitartó és tudatos építkezés eredménye, amely ha tetszik, ha nem, a párt elnökének személyéhez köthető. Az Orbán Viktor vezette párt célja: eredményes és tartós (több cikluson át kormányzó) történelmi tényezővé tenni a szervezetet és a mögötte álló szövetséget. Paradox módon egy 2006-os kormányzati megbízás ezt a célt nem szolgálhatta volna. Hiszen a Fideszre csapódott volna a szocialista kormány rombolásának következménye, a jobboldal 2010-ben nagyon nagy eséllyel úgy veszítette volna el a kormányrudat, hogy belátható időn belül biztosan nem kezdhette volna el saját társadalmi alternatívájának kibontakoztatását. Azaz ciklusokra kiszorulhatott volna a kormányzás lehetőségéből. Ma nem ez a helyzet áll fenn, hiszen azok szembesülnek tetteik következményeivel, akik felelősek érte. A Fidesz történelmi esélyét 2008-ban egy olyan erős politikai és kormányzati alternatíva adja, amely szemléletében és gyakorlatában képes véglegesen túllépni a posztszocialista társadalomszervezés keretein.

A szerző szociológus