Frontország

Libanonnak egy hete nincs elnöke. Ez a kisebbik baj, de jelenleg még az esélye sincs meg annak, hogy a közeljövőben a kormánytöbbség és az ellenzék találjon olyan személyt, aki mindkét félnek elfogadható. Általános gyanakvás uralja a közel-keleti országot.

Hatalmas gépágyú pásztázza a terepet a bejrúti törvényhozás épülete előtt. Igencsak szokatlan kép ez egy parlamenti demokráciában. A négymillió lakosú Libanonban az utóbbi két évtizedben sohasem volt ennyire mély a politikai válság. Ilyen kiélezett állapotokra azonban senki sem számított: az immár elnök nélküli kicsiny, de annál szebb országban – amelyben vagy egy tucat nemzetiség és negyven vallási felekezet él – odaveszett a konszenzus.
Megfigyelők szerint épp az elmúlt hónapokban tetőzött a válság, amely három éve kínozza Libanont. A cédrusok országának történelmét szinte mindig a környező és a távolabbi hatalmak írták, felhasználva befolyásuk érvényesítésére a libanoni társadalom ilyen vagy olyan rétegét. A jelenlegi helyzetre is igaz ez a megállapítás: a parlamentben csekély többséget maga mögött tudó (127 helyből 68-cal rendelkező) kormánykoalíció a Nyugat és főként az Egyesült Államok támogatását élvezi. Két vezetője a szunnita Szaad Hariri, a 2005 februárjában felrobbantott volt miniszterelnök, Rafik Hariri fia és Velid Dzsumblatt, a drúz közösség első embere. Az ellenzék, amelynek két vezető ereje a síita Hezbollah és a maronita keresztény párt, jórészt Szíria és Irán támogatásának eredményeként tud létezni.
A Közel-Keleten, de tágabb értelemben a világon sem szeretik túlzottan egymást a libanoni többség és kisebbség támogatói. Így – áttételesen – Libanon frontország, amelyben nap nap után folyik az ellenfél feltartóztatása. Az amerikaiak védelmezni akarják a térségben lévő csekély demokráciát, míg a közelmúltban Libanonból (katonailag) kivonult Szíria, valamint Irán, amely atomtervei miatt most is a nyugatiak célkeresztjében áll, ott tesz be az Egyesült Államoknak, ahol tud. A „mérsékelt” arab államok – így Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia – a libanoni kormány pártján állnak. Egyetlen lépést sem hátrálunk! – adták ki a jelszót a támogatók, akikre igencsak hallgatnak a libanoni híveik. Mindkét szemben álló fél számára ezért lett rendkívül fontos, hogy az ő támogatottjai közül kerüljön ki a Libanont korlátozott jogkörökkel vezető következő elnök.
De a helyzet még ennél is bonyolultabb. A tizenöt éves libanoni polgárháborút 1989-ben lezáró taifi egyezmény felosztotta a hatalmat a különböző népcsoportok és felekezetek között. A parlament vezetője síita, a kormányfő szunnita, az elnök maronita keresztény. A konszenzus kulcs a libanoni politikai élet működéséhez. Eddig mindig sikerült megtalálni a megfelelő személyt, aki elfogadható volt a többiek számára is, így a nehezen összetákolt rendszer működött. Most viszont nemcsak homokszem került, hanem egyszerre egy egész homokhegy zúdult be a gépezetbe.
A köztudottan Szíria-barát Emil Lahud államfő egy év óta, amikor is a síita miniszterek – egy előrehozott választást kierőszakolandó – kiváltak a kormányból, nem tekinti törvényesnek a Fuád Szinióra vezette kabinetet, mivel az alkotmány előírja, hogy minden népcsoportnak a számarányával arányosan kell képviseltetnie magát a kormányban. Lahudnak a múlt hét pénteken járt le a mandátuma, szeptember végétől kezdődően a parlament öt alkalommal próbálta meg megválasztani utódját, sikertelenül. Az országot még három évvel ezelőtt is megszállva tartó „nagy testvérrel”, Szíriával kiváló kapcsolatokat ápolt a volt elnök. A libanoni alkotmány kimondja, amíg a parlament új államfőt nem választ, addig a kormányfő veszi át az elnöki jogköröket. Ám Lahud – mivel illegitimnek tartja a Szinióra-kormányt – a káosz elkerülésére inkább a hadsereg vezetőjét, az 59 éves Michel Szulajmant bízta meg az ország biztonságának védelmével. A leköszönő elnök – minden bizonnyal szándékosan – ezzel csak tovább tágította a válságot, bevonva az utóbbi években valóban pártatlanul működő hadsereget is. A maronita keresztény Szulajman személye nem felel meg a két félnek, az egyik korábbi Szíria-barátságát emlegeti fel, míg a másik túlzott „semlegességét” – fejtette ki a hadsereg vezetőjéről a többséghez közeli sajtóorgánum, az An Nahar.
A libanoni miniszterelnök egyszerűen semmisnek ítélte a volt államfő utolsó rendelkezését, mondván, nem állt volna jogában ilyen lépést megtenni. A másik oldal viszont újabb érvet kapott annak bizonyítására, hogy Szinióra csapatának távoznia kell. A múlt héten a két tábor között volt egy sikertelen egyeztető találkozó, amellyel inkább csak azt akarták példázni az egyre aggódóbb libanoni társadalomnak, hogy nincs ok a pánikra, minden kötél még nem szakadt el, még mindig van esély a megegyezésre. Michel Aun, a maronita keresztény párt, a Szabad Hazafias Mozgalom vezetője nagyon ajánlkozott átmeneti államfőnek, mondván, csak 2009-ig töltené be a megbízatást. Ilyen tisztséget a libanoni alkotmány nem ismer – válaszolták a kormánykörök, pedig Aun maronita, tehát az egyik kiválasztási elv már teljesült volna, de hogy szövetséget kötött a Hezbollahhal, az a másik tábor szemében megbocsáthatatlan bűn.
Bármelyik pillanatban eldördülhet az első lövés. De ha éppen nem erőszakos úton, akkor is veszélybe kerülhet Libanon egysége. Például úgy, hogy az ellenzék nem fogadja el a kormány egyetlen elnökjelöltjét sem. Addig vár, amíg a kabinet maga nem lép a rendkívüli választások ügyében, amelyeket ha most rendeznének meg, akkor a közvélemény-kutatók szerint az ellenzék győzne. Épp ezért nem rendezik meg. A kormánykoalíció soraiból sokan azt javasolják, hogy ne kössék az elnökválasztást a teljes parlament megjelenéséhez, legyen elég a jelenlevők kétharmadának szavazata is. Ám ezzel a lépéssel a többség lépné át az alkotmány által rögzített kereteket. Az ellenzék mindezt valóságos puccsnak tekintené.
Félelem hatja át a fővárost. Káosztól tartanak, amelyből a polgárháborús években az idősebbeknek jutott bőven. A családok igyekeznek a vegyes lakosságú kerületekből a saját körzeteikben lakó rokonaikhoz költözni. Sokan előveszik, kitisztítják a rég a szekrény mélyére rakott kalasnyikovjaikat. Az emberek nemcsak a politikusok tehetetlenségétől tartanak, egyesek szerint csodához hasonlatos dolog lenne az elnök személyéről szóló megállapodás, hanem a romló gazdaság hatásait is a bőrükön érzik – írta az As Safir ellenzékhez közel álló napilap.
Washingtonon kívül az Európai Unió „trojkája” – a francia, a spanyol és az olasz külügyminiszter –, valamint az ENSZ illetékesei, az Arab Liga hivatalnokai mindeddig hiába próbálták jobb belátásra bírni a szemben álló libanoni politikai feleket. Több ezer katona ügyel jelenleg is a libanoni demokráciára, a járőrök egymást érik az utcákon, a főutak kereszteződésében ellenőrző pontokat létesítettek. A parlamenthez vezető utcákat mindenhol a katonaság felügyeli. S ne feledjük, ha valaki mégis eljutna a törvényhozás épületéig, annak a félelmetes gépágyúval kell szembenéznie.