Hála Pálingernek és a lengyeleknek

Női kézilabda-válogatottunk tegnap éjszaka 28-26-ra verte Lengyelországot a világbajnokság dijoni középdöntőjének nyitányán, ennek köszönhetően visszakapaszkodhat arra az útra, amelyről már végleg letérni látszott. A játék árnyaltan fogalmazva nem volt sziporkázó, de jelen helyzetünkben luxus lenne ezen fanyalogni. Hisz aki komoly veszélyből menekült, az a menekülés minden módját becsülje meg.

Tegnap reggelre minden magyar lányhoz megjött a Mikulás, majd Pálinger Katalint köszöntötték a többiek születésnapja alkalmából. „Megkezdődött az ünnepségsorozat” – jegyezte meg valaki, és akaratlanul is azonnal azt kívántuk: csak kitartson valahogy estig! Mert tényleg igazán szeretetre méltó, kedves társaság ez, de a vb sajátossága, hogy meccseket is kell játszani. Méghozzá egyre nehezebbeket. Bár elsősorban nem is a lengyel csapattól féltünk, mert az úgy tiszteli a magyart, hogy az manapság, a fiatal, éhes farkasok korában egészen szokatlan. Csütörtök este például egy helyszínen edzett a két együttes, és amíg a mieink az utolsó játékosig ki nem vonultak a teremből, addig tegnapi ellenfeleink illedelmesen ácsorogtak az öltözőfolyosón. Mint az ifik, akik a nagyokra várnak. Pedig ha látták volna, hogy klasszisaink hány labdát ejtenek el vagy szórnak mellé, fölé, blokkba, valószínűleg nekibátorodnak valamelyest. Így azonban csak a tavalyi svédországi Eb vagy az idén augusztusi győri Pannon Kupa emléke élhet bennük, és mindkétszer alapos verést kaptak. Magyar részről mindenki egyetértett azzal, hogy e mentális fölényt már a mérkőzés első perceiben nyomatékosítani kell, és akkor régi helyére zökkenhet a világ.
E logikának ellentmondani látszott a dijoni középdöntő nyitómérkőzése, amelyen a koreaiak „harci sebességgel”, 10-4-gyel indultak a románok ellen, ők azonban szünetre felzárkóztak, a második félidő elején fordítottak, majd nyertek is 31-27-re. Németh András szövetségi kapitány még otthon többször fejtegette, hogy a franciákat, az oroszokat, a norvégokat, a németeket, a románokat és saját tanítványait sorolja a világ jelenlegi hat legjobbja közé, ám a Dijonban látottak alapján a koreaiakkal bővült a kör. Kissé szomorkásan fogadtuk, hogy a németek sok ziccerhibával és takaréklángon is elintézték a spanyolokat (30-25), kicsodálkoztuk magunkat azon, hogy a másik ágon, Metzben Angola 29-27-re verte a házigazda Franciaországot, de innentől már csak a magyar–lengyel létezett.
A fergeteges, a rivális illúzióit összeromboló rajt elmaradt, jöhetett a szokásos vb-módi, a Pálinger-bravúrok és a gürcölés. Védekezésünket ezúttal is kiállításokkal büntették a játékvezetők – a fair play verseny utolsó helyezettje a magyar válogatott –, de az elfogódott lengyelek kettős emberelőnyüket sem váltották gólra. A sors kegye, hogy tegnap őket rendelte vetélytársul, a középdöntő egyetlen – ökölvívónyelven szólva – felhozó típusú ellenfelét. Tóth Tímea az első félidő közepén bebombázott két átlövést, majd Mehlmann emlékeztetett pár pillanaton belül kétszer nem is olyan régi önmagára: remek gólt vágott, aztán mosolygott. Csakhogy sokáig nem volt min, mert 8-5-ről 8-8-ra csúfult az állás, sőt az első félidő már 13-11-es hátránnyal zárult.
Teljes görcsben indult a második felvonás, aztán ki tudja, hogy a „már minden mindegy” vagy éppen ellenkezőleg, a „most vagy soha” érzésének köszönhetően sikerült 12-15-ről 21-16-ra fordítani. Görbicz Anita 42 percen át egyetlen akciógólt sem szerzett, aztán húsz másodpercen belül kettőt is, ezzel az egész magyar tábor feléledt kispadostul, szurkolóstul. Lengyel barátaink derekasan küzdöttek, de behatárolt képességeikkel határtalan lehetőségeket villantottak meg a mieink előtt. Hiszen egy esetleges vereséggel valószínűleg semmivé foszlott volna a negyeddöntő, az olimpia, e 28-26-os győzelemmel ellenben még nem kell semmit sem temetni. Pálinger Katalint pedig övezze dicsőség, mert születésnapján mindenkit megajándékozott.