Hogyan lettünk az elsőkből az utolsók?

Nemrégiben az Európai Központi Bank (EKB) 2006-os éves jelentését böngésztük, amely bemutatta a XXI. századba lépett kelet-közép-európai országok főbb gazdasági mutatóit. A négy visegrádi ország közül, de a balti államokat is megvizsgálva, Magyarországon a legkisebb a gazdasági növekedés: 2006-ban 3,9 százalék, míg a többieknél 5–12 százalék között szóródik. Ezzel szemben itt a legnagyobb az államháztartás hiánya: 2005-ben 7,8 a GDP-százalékban mért adat, s a 2006-os konvergenciaprogram szerint ez még nőtt is: 10,1 százalékra, míg az észtek több mint két százalék többletet értek el, s a többiek is csak 2,5–3,4 százalék közötti mínusszal zártak. Jóval kisebbel tehát, mint mi. Mivel a túlköltekezés már jó néhány éve tart, nincs mit csodálkozni azon, hogy az adósságállománnyal is vezetünk. Az EKB adatai szerint a 2006-os konvergenciaprogram szerinti adat 67 százalék volt a GDP-hez képest, szemben az észtek 3,4 százalékával vagy a csehek 30,6 százalékával. Legközelebb hozzánk a lengyelek vannak, de ők is fényévnyi távolságra: 42 százalék az adósságállományuk a GDP-hez képest. A litvánoké 18,4 százalék, a letteké 12,1 százalék. A szlovákok 33,1 százalékon állnak. Könnyű felvetni a kérdést: mi miért nem tartunk ott, ahol a többiek? S most mi a teendő: támogatni kell a változásokat, vagy ellenezni? És ha ellenezzük, akkor mi a teendő az ezt képviselő és hatalomban lévő politikusokkal? Egyáltalán: van-e teendő? Van-e cselekvési lehetőség?
Meggyőződésünk, hogy van, ha a civil társadalom nem süllyed teljes apátiába. Az alternatíva keresésekor fontos, hogy tisztában legyünk a tényekkel. A jelen hatalom kettős motivációtól vezérelt: az érdekek és a kényszerek által. A kényszerekkel takarózik, de az érdekek irányában mozdul el. Ettől azonban még a kényszerek kényszerek maradnak. Amivel mindenképpen szembe kell néznie egy mindenkori kormányzatnak. Két gondolatot vetnénk fel ezzel kapcsolatosan. Az egyik a múlttal, a másik a jövővel függ össze. Az a tény, hogy most Magyarországon az egyik legalacsonyabb aktivitás tapasztalható, tehát a munkaképes társadalmi rétegekből még az európai átlagnál is kevesebben dolgoznak – pedig az európai is elmarad az amerikai vagy ázsiai aktivitási szinttől –, annak az eredménye, hogy nincs hol dolgozniuk. Szerepe van ebben annak is, hogy a nagy ellátórendszerek erre nem is nagyon ösztönzik, hiszen szerény menedéket nyújtottak az előnyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok, munkanélküliek, szociális segélyből élők számára. Minden bizonnyal reform kell, ösztönzőbb rendszer kell.
Szükséges, hogy a polgárok keressék az aktivitás lehetőségét, ne nyugodjanak bele a kényszerű államra támaszkodásba. Mellesleg a sok kis kényszervállalkozó éppen ezt tette. A kényszervállalkozás azonban nem tartós megoldás – bár nincs tartósabb, mint az átmenet –, fontos lenne, hogy legyen hol dolgozniuk értelmesen, perspektívát kínálóan az embereknek. Nem az a probléma, hogy sok kisvállalkozó vált önfoglalkoztatóvá, hanem az, hogy ezek nem szervesen illeszkednek bele a gazdaságba, nem kötődnek kellően a nagy cégekhez, s így nem biztosított termékeik számára a piac. Ha a lakosságnak szolgáltatnak, súlyos versenyhátrányban vannak a tőkeerős, kiszorításra képes cégekkel szemben. Nem szolgáltatásuk minősége, hanem a versenytársak lobbiereje, átmeneti veszteségviselő képessége, tőkeereje miatt. Gyakran kényszerülnek olyan árversenyre, amely nem a normális piac eredménye, hanem erőfölénnyel visszaélő versenytársak magatartásának következménye, s amely elsorvadásukhoz vezet. És ami ellen a jogállam intézményei nem kellő öszszehangoltsággal lépnek fel.
A legfőbb gond, hogy nincs meg az a magyar reáltőke, amely a foglalkoztatás jelentős emeléséhez szükséges lenne. Nincs, hiszen rég eladtuk öröklött adósságaink rendezése érdekében. Van ugyan jelentős külföldi tőkebefektetés, de a kivont tőke akkor is hiányzik. (Nem is beszélve arról, hogy a külföldi tőke a hozadékot jelentős arányban kivonja!) A privatizáció, ami elkerülhetetlen velejárója bizonyos mértékig a piacgazdaságra való átmenetnek, nem eredményezett szabadon felhasználható tőkét a hazai gazdaság fellendítésére, hiszen adósságrendezésre fordítottuk. Nem csoda, ha jobban állnak azok a volt szocialista országok, ahol erre nem került sor. A lengyeleknek jelentős adósságelengedésben volt részük, a csehszlovák gazdaság annak idején nem vont be számottevő külföldi tőkét gazdasága finanszírozásába. A balti államok szerény kompenzációban részesültek az eltelt 40 évért azzal, hogy nem terhelték rájuk az orosz adósságok arányos hányadát. A román lakossággal is lenyelette a Ceausescu-rezsim az adósságok visszafizetését, akkor ugyan nyomorban éltek, de nem hozták magukkal a külföldi adósságszolgálat terheit az átmenet gazdaságába.
Ha tekintetünket nem a múltba, hanem a jövőbe vetjük, akkor viszont azt kell látnunk, hogy valóban elkerülhetetlen a nagy ellátórendszerek reformja. A demográfiai trendek olyan kedvezőtlenek, hogy a tb abban a formában, ahogy eddig, képtelen lesz az elöregedő lakosság nyugdíj- és egészségügyi terheit finanszírozni. Különösen, ha az aktivitási szint nem növekszik. Korántsem mondom azt, hogy a jelen reformlépések az üdvözítőek, sőt. Csupán azt szögezném le, hogy a demográfiai kihívással bármely kormányzatnak szembesülnie kell.
Nagyon alaposan mérlegelni kell, hogy mit lehet tennie az igencsak gúzsba kötött gazdaságpolitikánknak. Azt bizonyosan nem lesz célszerű meglépni, hogy további külföldi tulajdonlást teszünk lehetővé a nagy rendszerekben is. Mint ahogy azt sem, hogy minden eladhatót eladva, az adósságszolgálat teljesítésére fordítva, utat nyitunk egy jövőbeni eladósodásnak, kötelezettségvállalásnak, ami megint csak a magyar polgárok közvetett tulajdonának végleges elvesztését fogja eredményezni. Meg kell fontolni, milyen módszerekkel lehet „elmenekülni a halál elől”, kinőni az adósságokat. Vajon a bérarányos terhek radikális csökkentése valóban fellendítené-e úgy a gazdaságot, hogy közben nem eredményezne költségvetési kiesést? Vajon miért nem kockáztatja meg ezt a kormányzó koalíció? A szlovákoknál, úgy tűnik, eredményes volt – igaz, az adóreform kétségtelenül társadalmi feszültségekkel is járt. De nem lett kevesebb az adóbevétel, és nőtt a gazdaság. Miért nem kockáztat a kormányzat? Bár tisztában van azzal, hogy a bérarányos adójellegű elvonások drágítják nagyon a foglalkoztatást, mégsem mer e téren se csökkenteni. Vagy felmérték, hogy a korábbi pozitív példa a Fidesz-kormány alatt a járulékok csökkentésével is alapvetően azért volt sikeres, mert az egyébként nagy költségvetési áldozatokkal járó lakástámogatással építőipari foglalkoztatástöbbletet teremtettünk, s ez a piacbővülés hozott növekedést és foglalkoztatást? Önmagában persze a járulékcsökkentés kevés lenne. S valóban: a kiadási oldalon óriási terhet jelent az adósságszolgálat. A 2006-os statisztikai zsebkönyv adatai szerint ez a tétel 983 milliárd forintot tett ki. Az adott évben folyósított 2510 milliárd forint nyugdíj csaknem negyven százalékát! Az ország külföldiadósság-szolgálata – amelyben természetesen a magánszféra adósságai is benne vannak – évi 2279 milliárd forint terhet ró a magyar gazdaságra. Csaknem akkora jövedelem áramlik tehát ki a magyar gazdaságból, mint amennyiből a hárommillió magyar nyugdíjas él. Akár azt is mondhatnánk, hogy ha ez nem lenne, kétannyi nyugdíjast is eltudnánk tartani, esetleg kétszer akkora jövedelmet biztosíthatnánk nyugdíjasainknak. Vagy okosabban gondolkodva: felkészülhetnénk a jövő elöregedésére belőle.
Természetesen ez csak játék a számokkal. Akkor még volt erre esély, amikor a Horn-kormány mérlegelte, mit csináljon a privatizációs bevételekkel. Ne tessék mondani, hogy miért nem volt akkor senki ilyen okos. E cikk szerzői határozottan kifejtették a kormányzat kérdésére abbéli észrevételüket, hogy célszerű lenne a privatizációs bevételek egy részéből gazdaságfejlesztési alapot képezni. De ez a hajó már elment. Vajon a többit is mind utána kell küldeni? Az adósságszolgálat, ami kiáramlik az országból, valós teher. Hiányzik a gazdaság növekedéséből a múlt örökségének rendezésére fordított tőke. Persze, a nettó adósság nem lett volna jobb, ha a bevétel egy része megmarad, de a cselekvés manőverezési tere nagyobb lett volna. S talán a fennmaradó, menedzselt adósságszint nem csábított volna újabb eladósodásokra, mint ahogy ez bizony bekövetkezett. Politikusaink hosszú ideje nem óhajtottak szembenézni az eladósodás problémájával, s szavazatvásárlásra fordították a felvett hiteleket. Az államadósság jelentős része ugyanis külföldi adósság (ma már megint). És hogy a magánadósságok jelentős része is külföldi, az nagyrészt azzal magyarázható, hogy a kilencvenes évek végétől ismét igen kevés a hazai nettó megtakarításképződés az országban. Ugyan miből is lenne?

A szerzők közgazdászok