Szélesebb körben 1990-ben vált ismertté a neve, amikor Antall József miniszterelnök felkérte, hogy vállalja el a Kárpótlási Hivatal társadalmi kollégiumának elnöki tisztét. A hivatalhoz és utódszervezeteihez több mint hétszázezer kárpótlási kérelem érkezett a XX. század mindkét diktatúrájának életben maradt áldozataitól és a haza nem tértek utódaitól. Ez a feladat tehát nemcsak hatalmas felelősséget jelentett, hanem azt is, hogy újra átélje a maga és mások tragédiáit. Miközben sorstársait képviselte, személyes teendőit háttérbe szorította. A családjával is csak a rendszerváltozás után osztotta meg a gulágon átélt megpróbáltatások emlékét. Hogyan lehetett mindezt a tudat mélyére szorítani több évtizeden át?
– Úgy, hogy folyamatosan dolgoztam. Mint annyi más mély érzelmi állapotról, az „elfojtásról” nehéz akár beszélni, akár írni. De edzett memóriámnak köszönhetően a lényeget megőriztem. Azon kevesek köré, akik 1953-ban és 1955-ben viszontláthatták hazájukat, többszörösen felhúzták a hallgatás falát. És ma sem vagyok biztos benne, hogy ennek lebontása végleges. Ezért tartottam fontosnak, hogy személyes hangvételű könyvet írjak, bár igen jelentős forrásanyag, dokumentum és másfél évtized kutatómunkája áll mögöttem. Talán így a mai huszonévesek számára is jobban átélhető mindaz, aminek még ma is csak egy részét tartalmazzák a történelemkönyvek.
– Ezért olvashatók olykor mesélő, máskor az eseményekre rácsodálkozó, ugyanakkor helyszínekben, tényekben, dokumentumokban gazdag mondatok a könyvében?
– Hatvan, ötven, negyven év távlatából látom és láttatom a bolsevista diktatúrának azt az arcát, amelyet el akartak titkolni honfitársaink és az úgynevezett szabad világ elől. Sokáig sikerült is. E gondolkodás lényege nem változott, és szomorúan látom, hogy napjainkban visszaköszönnek bizonyos elemei. Az én értékrendem nem változott, keresztény hitem, hazaszeretetem sem, amelyet gyermekkoromban hintettek el bennem. Fontosnak láttam, hogy felidézzem, kik voltak a felmenőim, milyen szellemi útravalót kaptam az anyagi biztonság mellé. Hiszen ezt a nyitott, művelt középosztálybeli, polgári réteget akarták kiirtani minden eszközzel. Felidézem például, milyen drámai módon hatott szüleimre, amikor zsidó származású szomszédainknak, ismerőseinknek fel kellett tenniük a sárga csillagot, s hogy miképp igyekeztek rajtuk segíteni. Az én baráti körömben nem volt kirekesztés. A sporttelepen, az edzéseken ragaszkodtunk ahhoz, hogy azok a társaink, akiket megbélyegeztek, vegyék le a megkülönböztető jelzést.
– Azért az meglepett, hogy az Európában zajló háború nem fordította fel mindennapjaikat. Írja is, hogy úgy érezte, mindez nem befolyásolja a családok, a barátok és saját sorsát sem. Szükséget nem szenvedtek, az orvosi egyetemen, ahova járt, rendre letette vizsgáit, sportolt, zavartalanul folyt a társasági élet.
– Igen, így volt egy ideig. Fiatal voltam, teli tervekkel. Jó orvos szerettem volna lenni. És évek óta magas szinten atletizáltam. Nemcsak álmodoztam a sportkarrierről, hanem keményen dolgoztam is érte. A németek alig érdekeltek. Mindez a megszállás után változott meg. A társaimmal együtt gyűlöltük őket, a Szálasi-féle hatalomátvételt először fel sem fogtuk. Jellemző volt politikai tudatlanságomra, hogy azt sem tudtam, ki az a pojáca. Igaz, színre lépésétől kezdve torlódtak az események. Egyetemi társaimmal együtt katonai sorozásra kellett jelentkeznünk, ki így, ki úgy igyekezett egérutat nyerni. Én szintén próbálkoztam, de csak felemás megoldás sikeredett.
– Hova osztották be?
– Az úgynevezett kisegítő karhatalmi alakulatba, amelyet kiska néven emlegettünk. Egy ideig félig civil életet éltünk, s amikor hírét vettük egy barátommal, hogy mozgósításra készülnek, megléptünk.
– Hogyan gondolkodott a sorsáról ekkor?
– A hozzám hasonló gondolkodású fiatalok egyik megszálló hatalomtól sem vártak jót. A bolsevizmust éppúgy elutasították, mint a nácizmust. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
– Kőszegen egy hajszál választotta el attól, hogy katonaszökevényként kivégezzék. Ez volt az első szembesülése a halálos fenyegetettséggel. Hogyan menekült meg?
– A második kihallgatáson közölték, hogy az ítélet nem jogerős. Másodjára a következő „menekülési lehetőségeket” ajánlották: büntetőszázadba kerülünk, és azonnal visznek a frontra, vagy tízhetes különleges kiképzést kapunk speciális feladatokra. Az utóbbi mellett döntöttem, már az időnyerés okán is. A rádiózást kellett volna elsajátítanunk. De alighogy elkezdtük a tanfolyamot, szélnek eresztettek minket, mert közeledtek az oroszok. Két nap múlva már a szovjetek fogságában voltam egy Sorokpolány nevű helyen. Több ezer embert tereltek ide össze. Egy alkalommal észrevettem, hogy összeírják azokat a fiatalokat, akik nem voltak igazi katonák. Bemutattam a diákigazolványomat, másokkal együtt elengedtek. Nem is akárhogy. Egy magas rangú orosz tiszt bocsánatot kért, s közölte, mi nem vagyunk ellenségek. Még úti paszszust is kaptunk.
– Hazai földön ez volt az első és az utolsó találkozása a szovjet udvariassággal. Hisz néhány hét múlva – szó szerint – a senki földjén találta magát.
– Hazatértem Budapestre. Még nem kezdődött el az egyetem, de az atlétikai edzésekre szorgalmasan kijártam. Július végén anyám jelezte, hogy egy ismeretlen ember keresett. Lekísértem édesanyámat vásárolni, s az utca másik oldalán ott állt az illető. Majd két férfi vett közre, az egyik pisztolyt nyomott az oldalamhoz, és oroszul közölte, hogy le vagyok tartóztatva. Ekkor még nem sejtettem, hogy csaknem tízéves út előtt állok. Még kevésbé, hogy több mint tizenkét büntetőtábort, kényszermunkatelepet járok meg Harkovtól egészen a sarkkörön túli hírhedt Kolimáig.
– Negyvenöt nyarán még azt gondolhatta, ez tévedés, kikerül belőle, akár az előző éles helyzetekből.
– Az akkori Vilma királynő útjára vittek, egy villa pincéjébe löktek be. Itt székelt akkor a SZMERS, az a szovjet titkosszolgálati szervezet, amelynek egyaránt feladata volt a feltételezett ellenség felkutatása és az ingyenmunkaerő biztosítása. Érzékeltem, hogy nagy veszélyben vagyok, mert a kihallgatásokon azt kérdezték, ki dobott át a fronton, kinek továbbítottam titkos híreket. Kivégeznek, folytatódnak a kihallgatások, vagy hazaengednek – ezekre tudtam gondolni. A további kihallgatások Balatonfüreden folytatódtak. Itt már jóval keményebb eszközöket használtak.
– Bár a leírásokban kerüli a naturalizmust, egyértelműen kiderül, hogy az ottani többhetes fogva tartás során a begyűjtöttek teljes lelki, fizikai, szellemi tönkretételére törekedtek. A kihallgatók brutalitását fokozta, hogy a rossz orosz tolmácsolás miatt a kérdések érthetetlenek voltak. Mibe tudott kapaszkodni?
– Tudtam, hogy nem tehetek semmit ellenük. Imádkoztam. A verések alatt, félig tudatvesztésesen is.
– Sokak számára lesz döbbenetes a leírás, ahogyan visszaidézi a „tárgyalást”, amelyben önt, a fiatal medikust tízévi kényszermunkára ítélték. Egy-egy vádlott ügyét három-négy percbe sűrítette az orosz ezredes. Egy idős hölgy jelbeszéddel tolmácsolta az ítéleteket, amelyeket önök nem értettek. Később szembesültek azzal, hogy ha a homlokára bökött az ujjával, az főbelövést jelentett, s ahány számot mutatott, az annyi év börtönt. Fel tudja-e idézni, mit érzett akkor?
– Ráébredtem, hogy a jövőt csak az adott pillanat, a következő megélt óra jelenti. Tudatában voltam annak, hogy a győztesek diktálnak. Spirituális értelemben sorsomat a Jóisten akaratára bíztam. Örültem, hogy nem tébolyodtam meg, s túljutottam a fizikai kínzásokon.
– Harkovban, a több ezer fős gyűjtőtáborban viszont a lélekjelenléte mentette meg a pusztulástól…
– Igen, egy katonanő: felismertem, hogy orvos lehet. Németül kiabáltam, hogy medikus vagyok. Értem küldetett, kiemeltek a haldoklók tömegéből, kórházba vittek. Harminchat kiló voltam.
– Mennyire jelentett kiváltságot az, hogy orvosok mellett vagy orvosként dolgozott a különböző rabszolgatelepeken?
– Levizsgáztattak, tizennyolc személyből kettőnket fogadtak el. Kiváltságról szó sem volt, csak a gyakorta gyógyszer és kellő felszerelés nélküli gyógyításról. Olykor a lelki erősítésről, vagy hogy a kórházi részlegben való néhány napos ápolás, azaz pihenő életet menthetett. Megfogadtam, hogy amit csak tudok, megteszek a sorstestvéreimért. Jó érzéssel gondolok vissza azokra az időszakokra, amikor ennek eleget tudtam tenni. Ha már a kiváltságot kérdezte, a fehér köpeny nem tudott megvédeni attól, hogy személyes bosszúból még távolabbra űzzenek, s többször ugyanolyan fizikai munkát kellett végeznem, mint a többieknek.
– Fogságának csaknem a felét a rettegett Kolimán töltötte, ahonnan csak kevesek számára volt visszatérés. Mi táplálta a reményt, hogy sikerül hazatérnie?
– Alapvetően azok az értékek, amelyeket otthon belém plántáltak. Mindentől el voltunk zárva, levelet a politikaiak nem kaphattak. Nagy lelki támaszt jelentett, ha egy táborban honfitársra leltünk, Kolimán tizenegyen voltunk. Minden nációra érvényes volt, hogy összetartottak, erősítették a gyengébbet, vigyáztak egymásra. Akadtak emberséges tisztek is a parancsnokok között. És bármily furcsa, sem előttük, sem egymás előtt nem kellett lepleznünk, hogy gyűlöljük a bolsevizmust, elutasítjuk a rendszerüket. Az ilyen szavakért nem járt külön büntetés, hisz úgy tartottak nyilván minket, mint ellenségeket. Bármilyen groteszkül hangzik, ott ez jelentette a szabadságot. A személyzetet főképp az érdekelte, ki akar szökni, nem szegik-e meg a tábor rendjét a mínusz ötven fokban napi tíz-tizenkét órát dolgozó rabszolgák. Csöppet sem mellékesen pedig az, hogy kibányásszák-e az előírt mennyiségű uránt és más nemesfémet a föld mélyéből.
– Milyen jelekből érzékelték, hogy valami történt kint, amitől a sorsuk jobbra fordulhat?
– Sztálin halála után megváltozott az őrök viselkedése. A rabok többsége úgy vélte, a rendszer ettől nem változik. Mi, magyarok bizakodtunk. A munkások egy részét már nem vitték le a bányába. Kis idő múltán az államvédelmi tisztek megkérdezték, van-e panaszunk, bántalmaztak-e bennünket az elítélésünk után. Felhívták a figyelmünket arra, hogy ami ott történt, arról a későbbiekben nem beszélhetünk. Ezt írásba is kellett adnunk. Próbálkoztak a beszervezésünkkel is, hogy hazatérésünk után ügynöki feladatokat lássunk el. Tizenegy magyar volt Kolimán, senki nem vállalkozott rá.
– A hazafelé vezető út szintén hosszú ideig tartott hajóval, vonattal. Ez a félig szabad, félig fogoly státus is sok különleges helyzetet szült. Átutazta szinte az egész Szovjetuniót a Csukcs-foktól Vlagyivosztokig, Moszkváig. Az egyik városban még börtönorvosnak is alkalmazták. De lépésről lépésre közelebb került a hazai földhöz. Hogyan várták önöket?
– Hát nem virágesővel. Már magyar területen voltunk, egyik társunk kiment kezet mosni. Rémülten jött vissza. Megszólított egy őrt álló magyar katonát, aki ráordított, hogy kussoljon, és megfenyegette, hogy lelövi. Nyíregyháza-Sóstón egy kék váll-lapos őrnagy igazított el minket. Mondandójának lényege az volt, hogy pontosan tudják, kik vagyunk, és miért voltunk a Szovjetunióban. De mindenről hallgatni kell, mindössze azt mondhatjuk, hogy hadifoglyok voltunk. Csak erről kapunk igazolást, és az önéletrajzunkban is csupán ez szerepelhet. Ha nem tartjuk be ezt a szabályt, a következmények súlyosak lesznek. Az őrnagyot Ladvánszky Károlynak hívták, azt a hálózatot képviselte, amely az ÁVH utódja volt. Hosszú évekig figyeltek minket. Különben csak halovány sejtésünk volt arról, hova is érkeztünk „haza”. Emlékszem, vettem egy Szabad Népet, és egyszerűen nem értettem a nyelvezetét, azt sem, hogy miről írnak. Megváltoztak az utcanevek, a beszédstílus. Furcsa volt az a félelem, amelyet az emberek egymáshoz való viszonyában érzékeltem. Itthon nem éreztünk közvetlen életveszélyt, de az volt az érzésünk, cseberből vederbe estünk.
– Mihez fogott az első időkben?
– Szerettem volna folytatni az egyetemet, de ettől elzárkóztak. Muszáj volt talpra állni, minden fizikai munkát elvállaltam, ami adódott. A többiek is küszködtek. Egy alkalommal összejöttünk néhányan a csillaghegyi strandon, s nehéz helyzetünkről beszélgettünk oroszul. Valaki megszólalt mellettünk, szintén oroszul: „Elfelejtették, hogy ez tilos? Ha még egyszer előfordul, börtönben találják magukat!” Egyébként itt született az az ötlet, hogy levélben segítséget kérünk Rákositól. Érdekes dolog történt. Kis idő múltán mindenkinek volt munkája. Idővel minden sorstestvérem igyekezett kialakítani a maga itthoni túlélési, alkalmazkodási technikáit. A nehézségek ellenére csaknem minden régi elhurcoltnak, akit jobban ismerek, sok munkával ugyan, de sikerült elfogadható anyagi körülményeket teremtenie, a családjára összpontosítania. Jó érzés, hogy közülünk kevesen hódoltak be a Kádár-rezsimnek.
– Ez a magatartás önre is jellemző volt, hisz igen változatos munkaköröket töltött be. Dolgozott egészségügyi intézményekben, végzett az orvosi pályával összefüggő kutatásokat, volt szabadúszó fordító, idegenvezető, orosz nyelvi szinkrontolmács, konferenciákon, hivatalos utazásokon fordított. A statisztikai hivatalban is kreatív munkaköre volt. Eszerint nem akadályozták a boldogulását?
– Kisebb zökkenők voltak, de lényegében békén hagytak. A táborokban olyan területen dolgoztam, ahol a memóriának, az írásnak, a szóbeliségnek igen nagy szerepe volt. Az orosz nyelvet anyanyelvi szinten sajátítottam el. Volt olyan láger, ahol hozzá lehetett férni a klasszikus orosz irodalomhoz. Ennek nagy hasznát vettem. Egyébként a megfigyelésünk intenzív szakasza ismereteim szerint 1967-ig tartott, de még 1989-es dokumentumot is találtam erről. Nevetséges, egyben ijesztő is, hogy hány belügyi és egyéb egységet állítottak ránk. Ez annak a tükrében is érdekes, hogy engem bűncselekmény hiányában már 1960-ban felmentett a Szovjetunió legfelsőbb bírósága, s itt Budapesten ünnepélyesen megkövetett egy magas rangú szovjet tiszt.
– Kissé visszalépve az időben: hogyan érintették az 1956-os forradalom eseményei?
– A mai Andrássy út egyik épületében 1956. november elsején mintegy száz, Szovjetuniót megjárt volt politikai fogoly gyűlt össze. Azt terveztük, hogy még nagyobb léptékű gyűlést tartunk az Uránia Filmszínházban. De ehelyett jött november negyedike és minden, amit magával hozott. Így erre már nem kerülhetett sor.
– Látott-e esélyt arra, hogy győzhet a forradalom?
– Mint mindenkit, magával ragadott az eufória, a remény. Kétszer vettem részt a Petőfi Kör gyűlésein. Amikor a Sztálin-szobrot ledöntötték, és a tömeg a Himnuszt énekelte, olyan érzés fogott el, amelyet ma sem tudok kifejezni sem szóban, sem írásban. Mintha visszakaptam volna elrabolt éveimet. Akkoriban egy egészségügyi szakközépiskola vezetője voltam, és a kollégáim engem választottak meg a forradalmi bizottság elnökének. Azontúl, hogy a diákok biztonságára vigyáztam, nem vettem részt semmiben. Az igazság az, hogy a barátaimmal, akik szintén megtapasztalták a „nagy testvér” vendégszeretetét, megpróbáltuk higgadtan átgondolni, milyen esélye lehet az országnak. Semmilyen, gondoltuk, ha a nagyhatalmak kiegyeznek egymás között a kárunkra. Sajnos ami november negyedike után történt, igazolta az aggályainkat.
– Nem gondolt arra, hogy amíg lehet, elhagyja az országot?
– Eszem ágában sem volt! Eleget voltam távol a hazámtól. A kétezer társam közül, akik megmaradtak a negyvenezerből, mindössze nyolcvanan távoztak nyugatra. Főképp műszaki értelmiségiek és orvosok.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy a kádári megtorlások idején önt nem vették célba.
– Annyi történt, hogy egy bizottság három hónapig vizsgálta az „ellenforradalom” alatti viselkedésemet. Először kitettek az állásomból, majd ez áthelyezésre módosult. Szerencsére az 1956. november elsejei összejövetelünkről nem tudtak, mert hazavittem, elrejtettem a jelenléti ívet, amelyen a nevek, elérhetőségek szerepeltek. E lista több mint harminc évvel később igen jó szolgálatot tett, amikor már szabadon találkozhattunk, képviselhettük érdekeinket. Ma Szorakész néven ismerik a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét. Azokkal, akik még élnek, rendszeresen találkozunk, odafigyelünk egymásra. Most a könyvem bemutatójára huszonöten jöttek el közülük.
– Hogyan tekint vissza arra az időszakra, amelyet a kárpótlási ügyekkel töltött?
– Megvolt az a szabadságom, hogy magam választhattam meg a hivatal mellett működő társadalmi kollégium tagjait. Arra törekedtem, hogy minden érintett csoport képviseltesse magát. Volt közöttük sváb, zsidó, szlovák származású, nem egymás ellen, hanem a másikért dolgoztak. Megjegyezném, hogy ezért nem kaptak fizetést. Az én tiszteletdíjam havi húszezer forint volt.
– Az erkölcsi kárpótlás mellett egy időben nőttek az anyagi lehetőségek is, s ez az igénylések nagy számában is megnyilvánult. Mi okozta a legnagyobb nehézséget?
– Elsősorban a különböző típusú igazoló dokumentumok beszerzése, tömeges felkutatása, mert időközben elvesztek, illetve különböző irattárak mélyén hevertek. És persze számos esetben, ahogyan emberek ezrei tűntek el névtelenül, úgy az iratok sem voltak fellelhetőek. A vagyoni kárpótlás folyamatának visszásságai gyakorlati és morális értelemben is megviseltek. Hisz az elkobzott vagyont abban a formában, ahogyan elvették, visszaadni nem lehetett. Azt pedig különösen fájlaltam, ami az áthidaló megoldásként bevezetett kárpótlási jegyek egy részével történt. Jó szimatú emberek, bizonyos érdekkörök rögtön felismerték, miként lehet ezeket nyomott áron felvásárolni, manipulálni. Kihasználták az abban rejlő lehetőséget, hogy ily módon kárpótoltak idős, kiszolgáltatott, az üzleti életben járatlan embereket. Nehezen viseltem, hogy mindez a korrupció egyik melegágyává vált.
– Most mit visel nehezen?
– Először megszűnt a Kárpótlási Hivatal, majd az átszervezések során egyre jobban visszaszorították ezt a tevékenységet. A napokban újabb rossz hírt kaptam. A legjobban attól tartok, hogy eltűnik az a hatalmas iratanyag, amelynek hatvan százaléka a vagyoni, negyven pedig a személyi kárpótlást dokumentálja. Véleményem szerint – amelyet jeles történészek is osztanak – ezt az anyagot biztonságba kellene helyezni. Többek között azért, hogy a további kutatások alapjául szolgálhasson.
Ursula von der Leyen
Nincs új a nap alatt: Von der Leyen nem vállalja a felelősséget
