Jogerős vereség

A rendőrség nyilvánvalóan politikai utasításra és nyomásra hajtott végre brutális akciókat tavaly október 23-án. Így nyilatkozott februárban az egyik kereskedelmi televíziónak Orbán Viktor, a Fidesz elnöke. Most már jogerős ítélet szól róla: a nyilatkozat helytálló volt. A Fővárosi Ítélőtábla ugyanis a héten jogerőre emelte a Fővárosi Bíróság elsőfokú ítéletét, a döntés tehát végérvényes.
A vélemény szabad. Ennek az egyszerű ténynek a rögzítésében, felemlítésében nincs semmi rendkívüli. A szólásszabadság – a gyülekezés, az egyesülés és a sajtó szabadságával együtt – az alapvető politikai szabadságjogok közé tartozik. Úgy látszik azonban, hogy az igazságügyi és rendészeti tárca számára ez februárban sem volt magától értetődő, s jelenleg sem az. A rendőrség felett szakmai-politikai felügyeletet gyakorló minisztérium korábbi vezetője, Petrétei József másként nem indította volna meg a személyiségvédelmi pert, s utódja, Takács Albert nem ragaszkodott volna az eljárás végigviteléhez. Azonban ragaszkodott hozzá. A buzgalom természetesen nem saját elhatározásukból fakadt; a hazug kormányfő igazságérzete diktálta azt, hogy a tárca bocsánatkérésre szólítsa fel a Fidesz elnökét. Amikor pedig a kívánsága nem teljesült, az igazságügyi főhatóság bírósághoz fordult, kérve: Orbán Viktor adjon elégtételt, és fizessen kártérítést, mert megsértette a rendőrség jó hírnevét. Az igazságszolgáltatás első és másodfokon egyaránt azt állapította meg, hogy a pártelnök a véleménynyilvánítás szabadságával élt, amikor úgy nyilatkozott, hogy tavaly október 23-án a rendőrség nyilvánvalóan politikai utasításra és nyomásra cselekedett. A nyilatkozó politikus nem lépte túl a szólásszabadság kereteit, hiszen bár élesen fogalmazott, közlése nem tekinthető indokolatlanul túlzónak, lealacsonyítónak, megalázónak.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy a bírói tanácsok új irányt szabtak volna az ítélkezésnek. Az igazságszolgáltatás az Alkotmánybíróság korábbi határozatai óta folyamatosan így dönt a hasonló ügyekben. Ugyanígy ítéli meg a szólásszabadságot az Emberi Jogok Európai Bírósága is. A strasbourgi ítélkező fórum az emberi jogok egyetemes egyezségokmányára alapozza állásfoglalásait. A magyar Alkotmánybíróság is ebből a forrásból merítette hasonló tárgyú döntéseinek alapelveit. Az egyetemes emberi jogokkal is szembemenetelt tehát az igazságbeszédéről Európa-szerte jól ismert magyar miniszterelnök, amikor Petréteivel megindíttatta, Takács Alberttel pedig végigvitette a pert a rendőrség „jó hírnevének” védelmében.
Nem kell azonban túl sokat elemezgetnünk: Gyurcsány és miniszterei voltaképpen nem a mundér becsületét, a rendőrség jó hírét védték, hanem saját presztízsüket, tekintélyüket. Azt igyekeztek bebeszélni, hogy ők voltaképpen nem adtak utasítást a rendőrségnek tavaly októberben. Nyomást sem gyakoroltak rá, a rendőrség magától volt olyan brutális, amilyennek azokban a napokban tapasztalhattuk. A fegyveres testület öntevékenyen cselekedett, amikor a nemzeti ünnep hajnalán kiebrudalta a Kossuth térről a tiltakozókat, a nap folyamán pedig nem akadályozta meg, hogy a folyamatos karhatalmi beavatkozásokkal felbőszített, viszonylag kis csoport az Astoria felé hátráljon, és ott összekeveredjék a Fidesz ünnepi nagygyűléséről távozó emberekkel. Tehát az egésznek aztán tömegoszlatással, kardlapozással, lovas rohammal, könnygázzal, vízágyúval és vadászpuskából kilőtt gumilövedékkel kelljen véget vetni. A kormányfőnek és minisztereinek nem sikerült bírósági ítéletet kieszközölniük ahhoz, hogy lemossák magukról ennek a napnak a gyalázatát. Sőt diktatórikus fellépésük visszaütött. Jogerős ítéletük van róla, hogy a rendőrség politikai utasításra és nyomásra cselekedett, amikor tavaly október 23-án brutálisan lépett fel a polgárok ellen. Nem feledhetjük ugyanakkor, hogy az igazságügyi kormányzat a perlésen túl is mindent megtett, hogy tisztázza magát. Ezt szolgálta (volna) a Gönczöl-bizottság is. A társaság tagjai nem csekély részben eleve a minisztérium alkalmazottai voltak. Ennél is beszédesebb azonban, hogy jelentésük nem keresett felelőst, ha mégis, akkor azt a sajtó munkatársaiban és a köztársasági elnök személyében találta meg. Az elhárító hadművelet folytatódott, amikor Takács Albert – nem sokkal hivatalba lépése után – két alkalommal is megrótta az államfőt az október 23-i rendőri intézkedések kapcsán tett kijelentései miatt. A miniszter nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az elnök valótlan nyilatkozatokat tett. Takács szerint a rendőrség vezetői és más munkatársai mindenben segítették az ügyészséget a rendőri bűncselekmények nyomozásakor. Nem felelt meg a miniszter szerint a tényeknek az sem, hogy az ügyészség az azonosító jelvények hiánya miatt a hivatali jogsértéseknek csak a töredékét tudta feltárni.
Az ügyészség adataiból és tájékoztatóiból ugyanakkor kiderült, hogy az ügyek kétharmadában a rendőri tettes ismeretlen maradt, s tényként rögzíthetjük, hogy a középszintű parancsnokok nem teljesítették együttműködési kötelezettségüket. Szomorú, hogy a büntető igazságszolgáltatás mindezek miatt nem tudott mit kezdeni azzal az alkotmánysértő ténnyel, hogy a rendőröket azonosító nélkül vezették rohamra Budapest belvárosában. Hogy erre konkrétan adott-e bárki utasítást az akkori budapesti és országos főkapitánynak, nem tudhatjuk. Ez majd csak akkor derülhet ki, ha egy másik koalíció kerül kormányzati pozícióba. Azt azonban politikai véleményként el kell fogadnunk, hogy a rendőrség politikai utasításra és nyomásra cselekedett, amikor tavaly október 23-án brutálisan lépett fel a polgárokkal szemben.
Amíg nem sikerül tényszerűen tisztázni, hogy konkrétan kit milyen felelősség terhel a tavaly őszi rendőri fellépés miatt, addig sem a kormány, sem a rendőrség működését nem lehet új alapokra helyezni. A kormány hiteltelen, s a rendőrség is elvesztette a bizalmat. A napokban beindított reklámkampány is meddő próbálkozásnak tűnik. Bencze József egymást érő rádiónyilatkozatai fizetett hirdetésként hangzanak. A főkapitány részben kitér a kérdések elől, részben pedig mesél, mint a messziről jött ember. Ám hiába érkezett ő a rendőrségi berkeken kívülről, a vám- és pénzügyőrségtől, közlése nem győz meg. Annál kevésbé, mert számos olyan fejlemény történt az elmúlt napokban is, amelyek megkérdőjelezik a főparancsnok eltökéltségét. Első fokon elvesztette például a rendőrség azt a pert, amellyel 10 millió forint kártérítéshez szeretett volna hozzájutni a televízió székházának ostroma kapcsán. A bíróság nem fogadta el azt a naiv állítását, hogy az ügy alperese felelős a mások által okozott kárért, mert ő vitte át a kigyúrt, randalírozó figurákat a Kossuth térről a Szabadság térre. A kártérítési perrel a rendőrség abból a több mint 20 millió forintból próbált valamit visszaszerezni, amit a Gesztenyés kerti tüntetés résztvevőinek fizet ki, mert 2003. december 1-jén jogellenesen oszlatta fel a budai öszszejövetelt. A pozitív nyilatkozatokat cáfolja emellett az, hogy nemrégiben a Batthyány-örökmécsesnél békés demonstrálók találkozóját oszlatták fel, és újságírókat is előállítottak. Az egész eljárás ellentétes az emberi jogok egyetemes nyilatkozatával és a strasbourgi bíróság minket is kötelező gyakorlatával.
Elmondhatjuk tehát, hogy a tavaly október 23-i fellépés kirívó eset volt ugyan, de nem előzmény nélküli, s nem egyedülálló. A balliberális kormányok 2002 óta sorozatosan és súlyosan megsértik az alkotmányos alapjogokat: a sajtó, a szólás és a gyülekezés szabadságát. A most lezárult per ennek csupán egyik bizonyítéka.