Köznapló

December 13., csütörtök
Régóta keresem a magyarázatot, miért tart ott Kína, ahol tart, és miért nem jut oda Magyarország, ahová eljuthatott volna, ha…
Kínában, ugyebár, kommunisták vezetik az országot. Ha ünnep van, vörös zászlók takarják el az eget és a földet, olyankor még tán a kukacok is vörösök a föld alatt. Magyarország más. Itt demokrácia van. Ünnepen piros-fehér-zöldbe borul minden, a nemzet himnuszát szívre tett kézzel hallgatja kormányfő, de szép is ez, istenem, de szép! Viszont messze van a lényegtől, ez még csak a fölvezetés.
A folytatáshoz el kell jutnunk a kínai Jünnan tartomány Tibettel határos csücskébe. Van ebben az északnyugati csücsökben egy vidék, Cung-tiennek hívták évszázadokig, egy ideje azonban Shangri-la. Mármost miért változtattak szokott nevén a helyiek?
Talán azért, mert az elvtársak nemcsak zászlót lengetnek, olvasnak is. Kezükbe került James Hilton könyve, a Lost Horizon – Elvesztett horizont – (bár az is lehet, hogy a belőle készült filmet látták), és úgy érezték: az ő vidékük az a Shangri-la, amelyről Hilton írt. Tibeti nyelven ez a szó mennyországot jelent, másik jelentése pedig: a föld, ahol senki nem öregszik meg…
Aligha vacakoltak az engedélykéréssel, a Pekingbe utazással, az okiratátadás ceremóniáival. A mi vidékünk földi mennyország, mondták. Így látjuk, eszerint élünk, hátha így lesz az arcokon több mosoly. Akinek nem tetszik, menjen panaszra Pekingbe. Senki se ment. Peking messze van, másrészt sokasodtak a mosolygó arcok.
Magyarországon szó sincs már kommunizmusról.
A komcsikat elűzték, hivatalaikat kitakarították, minden szobát befújtak antikommunista légfrissítővel, hogy jöhessenek a tisztakezű szocialisták. Jöttek, láttak, győztek is – viszont…
Ahhoz, hogy felmutassuk a magyar demokrácia lényegét, legjobb lesz, ha összevetjük a gonosz kommunisták fondorlataival. Nálunk nincs már az ilyesminek se nyoma, se szaga (lásd: légfrissítés), másként van ez, mint Kínában. Ott még mindig léteznek szektás módszerek, csorbítják az emberi jogokat, irtóztatóan hajszolják a fejlődést, és a népbüfékben változatlanul böfögnek, amikor leteszik az evőpálcikákat, ami bizonyítja, hogy a tudat messze elmaradt a sanghaji felhőkarcolók magasságától, Kína pedig a mi fejlett magyar hazánktól.
Vannak nyomós példák erre, de előbb fölteszünk egy kérdést Pekingnek címezve. Létezik-e olyan Kínában, hogy egybegyűjtik az összes kisebbség aprónépeit, a fővárosba viszik, s a parlamentben karácsonyi ünnepséget rendeznek nekik? És hozzá milyen tapintatos ünnepséget! A rendezők szerint nem lett volna helyes, ha a gyerekek szembesülnének a nehéz kisebbségi sorssal az ország házában is. Az istálló, a jászol felidézné otthoni nyomorúságukat, a szegényszagot, legyen inkább a kisebbségi karácsony egyedüli és központi figurája a Télapó.
És az lett. Zengett a dal. Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó! Micsoda? Hogy ez épp olyan, mint Rákosiék fénykorában volt? Gaz és gonosz állítás! Ma Magyarországon demokrácia van, a többségi népek ünnepelhetnek Jézussal, Máriával, háromféle királlyal, nem üldözzük őket ezért, nézzék csak meg az arcokat: csupa mosoly lesz mind, és Magyarországból mi, tisztakezű szocialisták földi paradicsomot teremtünk. Igen.
Rendben. Akkor le a kommunistákkal! Éljen a demokrácia!

December 14., péntek
Tegnap jutott tudomásomra a Shangri-la-história, s az is, hogy a szó nemcsak Hilton könyvében olvasható. (Magyar címe: A Kék Hold völgye.) Egy festő is tett azért, hogy a földi mennyországot ismerje a világ, Nicolas Roerich. (Soros-szellemű lexikonunkban: Röhrich…) Orosz volt. Születését a pap Nyikolaj Konsztantinovics Rjorih néven jegyezte be az anyakönyvbe 1874. október 9-én. Apja úgy vélte, a művészet vékony kenyér, előbb tanuljon jogot. Tanult, de ez szándékában nem térítette el. Festő lett, nem is akármilyen. Gyagilev és Sztanyiszlavszkij rendezéseihez ő készített díszletet és jelmezeket.
Igen ám, de jött Lenin, és elkergette a törvényes kormányt. Rjorih mester rögtön látta, ez több kettőnél, és meg sem állt Párizsig, majd New York következett, de ha csak ennyi történt volna, egy szót se pazarolnék rá. A bolsevik forradalom után Párizsban több orosz festő volt, mint patkolókovács. Ám Roerich nem kávéházban akart üldögélni, hogy Picasso és más hangos bohém kezén koptassa az övét. 1924-ben fölpakolt, és Indiába ment. Amit látott, megváltoztatta az életét. Következő ázsiai útján ecsetjét már a keleti filozófiák ideái vezették.
Világhálón látható képei szinte sokkoltak. És nem csak a képek.
Ráébredtem, hogy nevével december 13-án, vagyis épp azon a napon találkoztam, amikor a Kulu közeli Nagarban – India északi részén – 1947-ben megtért Istenéhez. Utolsó éveit szinte megszakítás nélkül a Himalájában töltötte – hamvait is ott szórták szét, mert így kívánta. Hetvenhárom évesen halt meg, mégis azt hiszem, fiatalon. Miért? Mert Shangri-la, amelyről könyvet írt, olyan tartomány, ahol nem öregszenek az emberek. És ő ott élt.
Életének mások számára is van tanulsága. Az pedig, hogy akinek van önbecsülése, találja meg a maga Shangri-láját. Élete ott lesz teljes élet.

December 16., vasárnap
Készült egy film Kodályról. Afféle dokumentumfilm. Azért „afféle”, mert a Lajtától nyugatra ezt nem neveznék annak. Mármint a hozzáértők. A filmet ma vetítették az M 1-en. Ebéd után, tehát nem főműsoridőben. Az ugyanis egy magyar sorozatborzalomra kellett. Rendőrök hősködik tele… Az M 2-n is adtak Kodály-filmet, szinte ugyanakkor. Az utóbbit ismertem, mégis megdöbbentett a kettő kontrasztja. Az M 1-en vetített film az idén készült, a másik öt éve, a Századfordító magyarok sorozat részeként, de mintha nem ugyanarról a Kodályról szólt volna. Enynyit változott 2002 óta Kodály megítélése?
Ennyit. Illetve: ilyennek képzelik Kodályt a műkedvelők. (Egy pillanatra megkísértett, hogy összevetem a produkciót Gaál István Bartók-filmjével, de szó sem lehet ilyenről. Megbolygatnánk a korszakos filmrendező friss sírját. Szó se lehet róla.)
Az M 1-en sugárzott Kodály-filmet Czigány Zoltán rendezte. Slamposan, hanyagul és hézagosan – mint ahogy az egész Kodály-évet kezelte a közszolgálati tévé. Furcsállja az ember, végtére a rendező édesapja, Czigány György ugyanott, a Magyar Televíziónál volt zenei főszerkesztő, ahol a filmet jegyző rendező ma művészeti főszerkesztő. Az ember hajlik arra, hogy az egyenes ág előnnyel jár. Nem jár.
A Magyar Televíziónak a Kodály-jubileum okán le kellett tennie valamit az asztalra, és Czigány Zoltán letette. Ahogy a vizsgát egy közepes diák. Kísértetiesen hasonlított a síremlékavatásra a József Attila-év végén. Az is megkésve, elkapkodva, hibás elképzelésekkel került a helyére.
A film hibái ordítóak. Kodály feleségét hol Liesinger (?) hol Schlesinger (?) Emmaként említik, holott a zenei életben Sándor Emmaként szerepelt. Egy helyütt Balázs Bélát említi a narrátor, bevágták hozzá báró Hatvany képmását. Nincs szó benne a Kodály-módszerről, amely sok országban a zenei nevelés alapja lett. Nem említik Békéstarhost, ahol Kodály égisze alatt nyílt az ország első ének-zenei általános iskolája, és hogy 1967-ben már 110 általános iskolában tartottak naponta énekórát. (Ma hányban?)
Nem említi a film Kodályt, a hegyek szerelmesét, se a közéleti embert. Hang sem esik arról, hogy ő menti meg a Himnuszt, Rákosiék eltörölték volna, de arról se, hogy 1956 novemberétől a hamar betiltott Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának ő az elnöke.
A Balázs Béla-szövegre írott Cinka Pannáról is hallgat a film. A szöveget az ideológia védelmezői kártékonynak ítélték, és 1948-ben a darabot két előadás után letiltották az Opera színpadáról. Nem mutatták be azóta se, pedig eltelt hatvan év! A darabban felhangzik az újjáírt Rákóczi-induló; hitelesebb, mint a folyton játszott Berlioz-változat. De hát kit érdekel egy magyar hangszerelésű Rákóczi-nóta Magyarországon? Kolbásztöltő verseny Békéscsabán – az igen! Az jöhet!
Hol volt a szív, az alkotóké? És hol a befogadóké? Mert az is kell. Kéne.

December 17., hétfő
Magyarország lelkiismeretét ma este harminc ember képviselte: akik a parlament előtti téren tüntettek. A többi ült a tévé előtt, és nézte, hogyan verik át a szocialisták az úgynevezett egészségügyi törvényt. Illetve: mint veszik el a pénzét hamarosan a bankok. Forintjait, amelyeket azért fizetett be a társadalombiztosítás kasszájába, hogy ha beteg lesz, jogosult legyen a gyógyításra. Egyformán jogosult. Ennek vége. A szavazás után a sztrájkot befejezték, az ellenzék maszatol: demokratikusan szeretne kormányt buktatni. Mikor? Amikor már végképp kifosztották az országot?

December 19., szerda
Riadozva jártam Pestet. Hangszórók üvöltik a Stille Nachtot. Tömeg, kiabálás, hitelre vett dobozok, bennük a mulandóság tárgyai. Ugyan tudják-e a dobozok gazdái, miféle ünnep a karácsony? Egyre inkább hiszem, már csak a szegények tudják. Az ő megváltójuk a kisded, ők látják az égi fényt, amely a jászolhoz vezet, és ők éneklik tiszta szívvel Gárdonyi versét: „Fel nagy örömre! ma született…”
Boldog karácsonyt a tiszta szívűeknek! És az elbitangoltaknak is. Hátha.