Köznapló

December 6., csütörtök
Amerikáról olvastam nem túl ismert, vagyis őszinte lapokban. Időnként levegő után kapkodtam. Megtudtam például, hogy a jelenlegi elnök nagyapja, Prescott Bush részt vett a hitleri Németországgal folytatott ügyletekben, mi több, sürgette Amerika részvételét a nácik eugenetikai kísérleteiben. (Az eugenetika – a szótár szerint – magasabb rendű emberi fajokról és ezek kitenyészthetőségéről szóló, erőszakos emberirtásra is igazolást nyújtó elmélet.) Ezenkívül kiderült, hogy mint a jelenlegi elnök és annak apja, ő is tagja volt a Yale Egyetemen működő Skull & Bones (Koponya és Csontok) nevű szabadkőműves-páholynak.
Olvasom azt is, hogy a világ negyven nagy olajmezőjéből 26 a Perzsa-öböl térségében található. A régió országai alatt húzódó olajtartalékok és a kitermelés éves mértéke közti arány Szaúd-Arábiában és Iránban 55:1-hez, Kuvaitban 110:1-hez, az Egyesült Arab Emírségekben 75:1-hez. De – és ez mindent megmagyaráz Amerika ottlétéről – Irak esetében az arány 525:1-hez!

December 7., péntek
Anyámnál a padláson találtam a Tolnai Világlexikon első kötetét. A többit nem, mert sose volt Tolnai lexikonunk, nem is tudom, hogy került oda. Néhány szócikkét összevetettem a Magyar nagylexikonnal. Először az akrobatát. A Tolnai megírja, hogy a szó lábujjhegyen járót jelent, a régi görögök nevezték így a kötéltáncosokat, később az egyensúlyozókat, nyújtótornászokat, ugróművészeket, súlyemelőket. Indiából, Perzsiából és Egyiptomból kerültek ki a leghíresebbek, újabb időben az olaszok a legügyesebb akrobaták. A kötéltáncosok között világhírre tett szert Charles Blondin, aki többször átment kifeszített kötélen a Niagara-zuhatag fölött.
Mit ír róluk a mai lexikon? Semmit. Akrobata nincs, helyette akrobatika van, folyik az elszemélytelenedés. Az akrobatika körébe erőművészek, légtornászok, egyensúlyozók, „gumiemberek”, késdobálók tartoznak, és megtudható, hogy a versenysportok felhasználják a cirkuszi akrobatika elemeit. Amúgy se indiaiak, se olaszok, se Charles Blondin.
Rossz világ jár a cirkuszra. Cirkusz ma máshol folyik, és egyensúlyozásról a jövőben a politika címszó alatt keressük a részleteket. Ott szerepelnek majd a „gumiemberek” és a késdobálók is. Ja, és a nagy hazudozók.

December 8., szombat
Írt egy olvasó, levelében volt egy fénykép is. A verőcei betlehemet látni rajta. Ötödik éve állítják fel advent idején, a 12-es út mellett, a katolikus kápolna kertjében. Az ötlet Bethlen Farkasé volt, a polgármesteré. Egyik helyi vállalkozó tervezte, helyi ácsok dolgozták egybe az istállót meg a jászlat. Helyiek varrták az életnagyságú bábuk ruháját, és ők festették az arcokat is. Örültem a verőcei Szent Családnak. Sajátos okom volt rá.
Advent idején évek óta izgalomban tart, hány lapot hoz a posta a háromkirályokkal. Nem vagyok gyűjtő típus, egy ideje mégis megtartom őket, sőt egy könyvkötővel albumot is csináltattam nekik. Ilyenkor ütöm fel Gilbert könyvét: a Napkeleti bölcseket, nézegetem a lexikonban Dürer képét és Pisano reliefjét a pisai dómban. Ha befejezem a nézegetést, elolvasom fennhangon Ady és József Attila karácsonyi verseit, és mert sokat voltam úton, elégedetten nyugtázom, hogy az utasok, a vándorok patrónusa a három király: Gáspár, Menyhért és Boldizsár.
Az advent a lélek lehetősége. A Megváltó születése fénnyel közelít, s ilyenkor jó elfordulni a való világ műfényeitől. Pár hétig az ember a maga gyermekségébe vágyik vissza. Én például úgy, hogy bizakodom: egyszer mégiscsak belebotlom a három napkeleti bölcsbe. Ha felénk nem, akkor keleten. Illően köszöntjük egymást, letelepszünk, eszünk és iszunk, ám sokkal fontosabb, ami azután következik. A történetek. Hajnalig fogjuk hallgatni egymást.
Ez a remény hajt, ezért járjuk körbe minden évben a környék templomait. Az idén már a kicsi lány is örülni tud a betlehemnek, bár a tehenek, a bárányok és a szamár inkább érdeklik majd, de jól van így. Látni fogja, hogy minden együvé tartozik, és idővel megtudja, hogy minden Istené.

December 10., hétfő
A Népszabadság fórum rovatában egyik levélíró aljasnak mondja Aczél Endrét. Aczél a készülő sztrájk előtt a vasutasok ellen próbálta hangolni az olvasót. Ezért.
Baj lehet a lapnál. Érezni, hogy idegesek. Persze. Látják, hogy a ló, amire tettek, lemaradt, és elveszti a versenyt. Hangulatkeltésük egyre inkább hisztériakeltés. Tatárszentgyörgyről is így írtak.
A Pest megyei faluban trappra vonult a jelmezes szervezet, a Magyar Gárda. Főemberük szerint fel akarták hívni a figyelmet a cigány bűnözésre, és a leghatásosabbnak a vonulás látszott. A balliberális sajtó úgy tett, mintha ettől és csak ettől kéne félnünk.
A mai Népszabadság másfél oldalon foglalkozik az üggyel. Túlzás, mert a terjedelem nem arányos a minőséggel. Szakmailag dilettáns módon tálalták az eseményt, politikailag pedig ártottak a kirakatuk fő helyén lévő ügynek. A cigánykérdésnek.
Címoldalon így kezdi anyagát egy lap, amely komoly orgánumnak hirdeti magát: „Állítólag egyetlen ellopott disznó – ez volt az oka annak, hogy a Magyar Gárda tagjai felvonuljanak…” A fogalmazás magyartalansága ne terelje el figyelmünket a lényegtől. Attól, hogy a Lajtától nyugatra ilyen kezdőmondatot olvasva a lapgazda úgy vágja ki a szerzőt meg a napos szerkesztőt, hogy elfelejtik a nevüket is, ha volt nekik egyáltalán.
Mi az, hogy „állítólag”? Nem ismerték az előzményeket? Nem járt ott egy riporter, aki otthonosan mozog ilyen közegben? Aki másként közelít a helyiekhez, mint a Soroksárnál már honvágyat érző „fővárosi hírlapírók”? Vagy félt, aki ott járt? A gyáva riporter nem riporter, és a lusta sem az.
Az én véleményem viszont, hogy a beteg kezdőmondat szándékos. A célt, a hisztériakeltést ez szolgálta leginkább.
Bizonyítja a fotó is az első oldalon. Vonul a jelmezes gárda, az út szélén meg tapsol a „magyar” aszszony, vele a „fehér” kamasz lány. E kép nélkül Kolompár Orbán beszéde szertefoszlana a levegőben. (A templomban beszélt, ugyan miért?) A lap idézi, miket mondott: „A gyilkos náci eszme ma jelen van Magyarországon, és jelen van Tatárszentgyörgy utcáin, ezért össze kell fognunk.” Már nincs szó disznóról, megvan a bizonyító erejű fotó, jöhet, aki fölfesti az eszmei hátteret. Jön is. A lap harmadik oldalán Czene Gábor bizonyítja szellemi erejét.
Íme az általa előadott szóelemzés a cigány bűnözésről: „A kifejezés olyan mögöttes tartalmat hordoz ugyanis, amely feltételezi, hogy az etnikai hovatartozás és a bűnözés között összefüggés – mi több, ok és okozati kapcsolat – fedezhető fel. Innen csupán egyetlen apró lépés, és máris a fajelméletnél járunk. Lehet, hogy lépni se kell: ez már maga a fajelmélet.”
Lendületben van a publicista! Visz, sodor, alig néhány mondat, már kinn vagyunk a harcmezőn. Én persze lassítanék, és ajánlanám, olvassa fel a szerző ezt egy cigány embernek is. Nem Horváth Aladárra gondoltam, aki megpucolt a helyszínről – egy faluszéli ötvenesre. Nincs munkája, se ruhája, amelyben megjelenhetne, ha felvétel van egy közeli cégnél. Kevés a tüzelője, kevés az ennivalója. Tessék odaállni elé, és szépen felolvasni az írást. Utána majd megkérdezzük tőle: értette-e, kérem, miről szól, amit a szerkesztő úr olvasott?
Ha az ötvenes cigány ember képtelen megmondani (ami valószínű, mert én se nagyon értem, pedig jól olvasom a balliberális „hablatyot”, hogy Czene szavát idézzem), akkor ennek a két mondatnak, akár a többinek, semmi köze a cigányokhoz. Azért íródtak, hogy még zavarosabb legyen a többség és a kisebbség viszonya. Vagyis épp az ilyen Czene-féle írások döbbentik rá az embert, hogy a fajelmélet a heccelést szolgálja, és Czene bizony felelős a foglalkozás körében elkövetett izgatás következményeiért.
Mindez azért szomorú, mert Czene okos ember. Tudja jól, aki ma „cigánykérdésről” beszél, a szóhasználata is elárulja, hogy hazudik-e, hogy csupán a sokadik politikai bőrt akarja-e lenyúzni a nyomorultakról. Másként kéne. Egyszerűen. Tisztességesen. Ahogyan Engels búcsúztatta Marxot a temetésén 1883-ban: „Az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással foglalkozhatnak.”
Fejléce szerint a Népszabadság hatvanöt éve létezik. Vagyis vállalja, hogy múltjának szerves része a Szabad Nép, majd 1956 után a Szabó László nevéhez köthető félelemkeltés korszaka. Feltételezem, az idő tájt a munkatársak gyakran idéztek Marx és Engels műveiből. Nincs azokból a könyvekből már egy sem? És ha szegény emberről van szó, immár Gyurcsány és Kóka a mértékadó? Ők, akik megduplázták a nincstelenek számát? Nincs ez rendjén, urak!
Ennyire nem kéne elárulni a cigányokat, hiszen mégis inkább szegények, és csak másodsorban kisebbségiek. Fajelméletről írni felelősség nélkül és könnyű tollal: aljas dolog. Szavakkal ugyanis, kedves Czene, ölni lehet. Beteggé tenni. Tudom én, ma nem nagy bolt Marxot olvasni, de mi volna, ha megpróbálná a keletieket. Most ők vannak divatban. Itt van például Gandhi. Ez tőle való: „A sajtó nagy hatalom, de miként a gátjait átszakító vízáradat, amely egész vidékeket dúl fel, és tönkreteszi a termést, a megzabolázatlan toll is csak a rombolást szolgálja.”
Jó adventi zabolázást kívánok a Népszabadság munkatársainak!