Köznapló

November 17., szombat
Van itt egy régi és egy minapi történet. Szereplői férfiak. Ritkuló típus. Ha így megy tovább, a szó a vörös könyvbe kerül. Oda szokták beírni a kihaló fajokat.
Az egyik neve ismert: Misima Jukió. Író, de tán mégis inkább harcos. A hatvanas évektől érdeklődése a japán hagyományok, a császárság felé fordul. Okkal. Egy zen buddhista szerzetes szerint Japán modernizációja a XIX. században felborította a régi értékrendet. Addig az erkölcsi és szellemi értékeket a szamurájok képviselték. Utánuk a földművesek következtek, aztán a kézművesek, végül a kereskedők. Ez a visszájára fordult. A kereskedő került legfelülre, utána az iparos, majd a földműves jön, és a sor végén kullognak az erkölcsi és szellemi értékek. Súlyos hanyatlás korát éljük, véli a szerzetes.
Misima a hanyatlás útjába akart állni, ezért hozta létre 1967-ben A Pajzs Társaságát. Elhatározta, hogy csapatával fölrázza a japán társadalmat. Ébredjen rá, hogy hűtlen régi szelleméhez. Pár nappal halála előtt arról beszélt egy újságírónak, hogy nemzete a „zöld kígyó átkától” szenved. Szemében ez volt a gonosz szimbóluma. És mondott még valamit: „Ha tudunk és nem cselekszünk, az olyan, mintha nem is tudnánk.”
Negyvenévesen a Nobel-díj jogos várományosának tartották. Nem kapta meg. Honfitársáé, Kavabatáé lett. De őt akkor már nem foglalkoztatták a díjak. Készült az önkéntes halálra.
Négy társával 1970. november 25-én a Keleti Hadsereg katonai bázisára indult. Bejelentkezett a tábornokhoz, és újságíró barátainak is üzent, mindenképpen jöjjenek el. Kard volt nála, tizenhetedik századi szamurájkard, ezzel az oldalán lépett be a tábornokhoz társaival. A kard felkeltette a parancsnok érdeklődését. Nézegette. Ők a háta mögé léptek, lekötözték, az ajtókat eltorlaszolták, de a tisztek észrevették, és betörtek. Öten húsz ellen, ám Misima kardjával rögtön levágott közülük hármat, majd odakiáltotta: „Ha nem távoztok, megölöm a tábornokot!” És előadta követeléseit.
Az erkélyről beszédet fog intézni a katonákhoz, de ehhez kilencven perc fegyverszünetre van szüksége. Figyelemre se méltatta, hogy kintről már hallani lehetett a rendőrautók szirénáit, és megjelentek a helikopterek is. A katonaság és a sajtó gépei köröztek a fejük felett.
Misima kilépett az erkélyre, és az óriási zűrzavarban beszélni kezdett.
„A nemzetnek nincs semmi szellemi alapja. Ezért nem értitek, mit akarok. Nem értitek Japánt… Nektek kell védelmeznetek az országot és a japán hagyományt. Történelmünket. Kultúránkat. A császárt… Egy férfi szól hozzátok. Egy férfi! Erre tettem fel az életemet. Ha nem lázadtok velem együtt, amerikai zsoldosok lesztek… Ha nem lázadtok, nem lesz jövőtök. Semmi nem menthet meg titeket! Miért nem ébredtek fel? Nem tesztek semmit Nipponért. Fellázadtok velem együtt?”
A katonák közbekiabáltak: „Őrült! Lője le valaki!”
Misima visszaüvöltött: „Értitek egyáltalán, mit jelent a kard? Mit jelent egy japánnak a kard? Titeket kérdezlek. Férfiak vagytok… De nem. Látom, nem vagytok azok. Nem fogtok fellázadni. Semmit sem fogtok tenni…”
Misima leugrott az erkély korlátjáról. Visszament a tábornok szobájába, komótosan levetette a zubbonyát, a nadrágját, majd a bakancsát. Csak az ágyékkötő maradt rajta. Tőrt vett elő, egyenes pengéjű, hosszú tőrt. Éltette a császárt, majd testébe döfte a tőrt. Két keresztirányú vágást tett. Kardja akkor már Morita kezében volt, akinek egy órája azt mondta: „Ne hagyj soká szenvedni!”, társa azonban elvétette az első vágást. A másodikat is. Misima még mindig élt. Ekkor lépett elő Furo-Koga, a gyakorlott kendós, és egyetlen csapással levágta Misima fejét.
Egész Japán felbolydult. A Nyugat ekkor döbbent rá, hogy abban a távoli országban nemcsak „finom” hagyományok élnek, a kard tradíciója is eleven.
Ugyanez a Nyugat most, harminchét évvel Misima önkéntes halála után újra értetlenül áll valami előtt. A moszkvai repülőtéren óriási tömeg ünnepelte a Svájcból érkező oszét családapát, Vitalij Kalojevet. Az ujjongás barbár hang volt a finomra hangolt európai füleknek. Embert ölt, mondták a fülek gazdái, az előzményekről viszont hallgattak, mint a sír. Pedig mély sír az, nagyon sokan fekszenek benne.
A baskír légitársaság chartergépe 2002. július 2-án éjjel a légi irányító hibája miatt egy teherszállító géppel ütközött. 71-en haltak meg, köztük 52 gyerek. (A nyugati lapok arról cikkeztek aljasul, hogy gazdag szülők gyermekei voltak – a magyar sajtó farizeus többsége persze átvette tőlük –, mintha a jómódú gyerek halála mérsékeltebb gyászt kívánna.) Peter Nielsennek hívták a légi irányítót. Ő és cége elutasította a felelősséget. Arra se voltak hajlandók, hogy bocsánatot kérjenek a hozzátartozóktól. Helyettük a svájci elnök tette meg, ő fejezte ki részvétét Putyinnak.
Kalojev diplomás építész, nem délolasz vendettahős, bocsánatkérést várt ő is. Másfél évig várt, majd Svájcba utazott, és csöngetett Nielsen ajtaján. Annyit kívánt, hogy a légi irányító ismerje el: vétkes. Képeket vett elő lezuhant feleségéről és két gyermekéről, de a másik nem hajlott a beismerésre. Kalojev ekkor kést rántott, és leszúrta. Nyolc évet kapott, de mert jól viselte magát, három év után szabadult. Moszkvában ujjongva fogadták.
A mi médiánk önbíráskodónak, gyilkosnak tartja. Mi volna, ha mindenki így tenne? – olvasom. A háborgók elfelejtik, hogy az európai bíróságok nem igazságot, csupán jogot szolgáltatnak. Az oszét férfi szerint ez kevés, és a helyében én is így volnék.
Itt volt a minap ez az Energol-per. A legnagyobb olajbotrányként emlegették. 1996-ban kezdődött, az állam kára a nyomozás szerint 6,7 milliárd forint. Mi lett a vége? A rangos tolvajok nagy részét fölmentették. Hiányos volt a vádirat, a visszaélés nagy része nem bizonyítható, ilyeneket mondtak.
Ez a nemzetközi joggyakorlat? Erre vártunk majd ötven évig? Erre.
Úgyhogy én nagyon is értem Misimát, és értem Kalojevet, és attól tartok, mostanra az igazi férfiaknak bealkonyult. Képernyőn ugráló majmoké lett a világ. Meg azoké, akik bort isznak és vizet prédikálnak. És persze a szemforgatóké, akik valami sosemvolt keresztény igazságra hivatkoznak, vagyis hazudnak, hiszen a hatalom és vele a jog mindig az erősek kezében volt.
Erősnek kell lenni. Férfinak, és megszerezni a hatalmat. Csak akkor lesz jobb világ rátok, sóhajtozó magyarok!

November 19., hétfő
Egy rég játszott videokazetta végén ráleltem Bach versenyművére. Kagan és Richter volt a darab két szólistája. Kinn már sötétedett. Feleségem levelet írt az asztalnál, lányunk a szőnyegen két fogkefét igazgatott a ceruzák közé. Én Richtert figyeltem a képernyőn.
Semmi hiúság nem volt benne. Kottából játszott, akkor már mindig abból. Szeretné pontosan visszaadni, amit a komponista képzelt, indokolta utóbb. Játéka egyszerű, mint egy Rembrandt-rézkarc: nem lehet se elvenni belőle, se hozzátenni – a tökéletességnek aligha van jobb meghatározása. Ekkor minden ok nélkül eszembe jutott: ugyan mit hoz számomra a jövő? És azon kaptam magam, hogy számolok.
Vágyaim szerények. Jó volna, ha évek múlva is elmondhatnám, amikor marosi házunkban rám köszön a hajnal, hogy „itt vagyok, mert itt az én helyem”. Szeretnék szegény emberként kószálni, ahová a kedvem tartja, és hazahozni egyfajta mediterrán derűt: legyenek színesek és vidámak családom mindennapjai. Legyen pár barátom, akik számíthatnak rám, és én is rájuk. Kertünkben nőjön sok virág, csobogjon kút, hasonlítson kicsit a mórokéra. Megírhassak néhány könyvet, amelyek közül egyet évtizedek múlva is szívesen vesz a kezébe egy diák. Egyszerűvé kell válnom, hogy elsajátíthassam a pentaton írásmódot, amelyhez már alig kellenek jelzők, bár lehet, hogy ez is kevés egy novellához arról, hogyan érkezik meg egy árva szibériai faluba utolsó koncertkörútján egy öreg zongorista.
A valóságos útról annyit tudni, hogy a hetvenegy éves Richter autóba ült – repülőn félt, New Yorkba is hajó vitte –, hogy kis falvakban játsszon Leningrádtól Vlagyivosztokig. Kilencvenegy koncertet adott felfoghatatlan körülmények között. Hol a zongora alá feküdt, mint egy autószerelő, mert lógott a pedál; hol a hamis pianínót reparálta meg. Ehhez jöttek a hideg kultúrtermek és a rossz utak. Nincs, aki hozzá fogható missziót vállalt.
Erről írni fennköltség nélkül. De nem. Erre valószínűleg csak Csehov lett volna képes.
Újabban orosz veszélyről írnak a lapok. Olajárról, zsarolásról. Biztos van ilyen. Csakhogy létezik egy másféle Oroszország is. Richteré. Csehové. De azt nem lehet megismerni úgy, hogy valaki együtt reggelizik Putyinnal egy ház teraszán, amelyet zsidóktól rekvirált egy ravasz kommunista. Az ilyen házakból negyvenötben kiszórták a könyveket, csak az „értékeket” hagyták meg. A szőnyegeket. A festményeket. A bútorokat…
De nem. Hagyjuk ezt. Richter zongorázik, Kagan hegedül – Bachot.

November 21., szerda
Van Adynak pár verse, hol a „svábokból jött magyarokon” vág velük, hol a zsidókon, időnként az oláhokon. Aztán ott vannak Móricz naplójegyzetei 1919-ből, és Márai is írt olyat, amiért 2007-ben Gyurcsányék elítélnék, és ha nem mutatna megbánást, börtönbe is csuknák. A kormány törvényt tervez a „gyűlöletbeszéd” ellen, s ez a törvény lakatot tenne a költők szájára. A talajt a kirekesztéstan bajnoka, Karsai László készítette elő. Főlényeskedő, gőgös opusában több tucat szerzőt „tett indexre” – visszamenőleg.
Ha a törvény hatályba lép, a magyar irodalom költözhet Erdélybe. Jobb világ épül ott. Tán még a magyaroknak is. Csakhogy akkor Gyurcsány és Karsai törvényt ülhetnének minden leírt és kimondott szó felett. Azt meg nem! Úgyhogy maradunk.