Köznapló

November 21., szerda
Jártam Magyar Ilonka néninél, bár ez így aligha érthető. Úgy tán jobban, hogy ő ma az utolsó élő Bicsérdy-tanítvány. Hogy kit takar ez a név? A nyers koszt apostolát a két háború között. Követőit fűevőknek csúfolták. Kecskéknek. Gúnyrajzokkal vágtak rajtuk, és ezt a gúnyt az újságírók, orvosok, hentesek és patikusok kacagó kórusa kísérte. Mostanában csendesebb a kórus.
Csőstül jönnek a bajok, s nagy részükért a koszt felelős. Nem tagadható, mérgeznek bennünket. Az élelmiszerláncok százszámra kínálnak olyan „ennivalót”, amelybe a gyártó tudatosan mérget kever. Próbál ártatlannak látszani, azt állítja, hogy csak ízfokozó, színezőanyag és állagjavító van bennük, de arról egy hang sincs, mi lesz velünk, ha megesszük őket.
Bicsérdy idejében nem ismertek ilyet. A tej tej volt, a húst nem festették vörösre, az almát nem permetezték olyan lével, amelytől rájön az emberre a „fürge”. Az erdélyi ember mégis hirdette: aki húst eszik, idő előtt meghal, és semmit érő táplálék a főzéssel tönkretett zöldség és gyümölcs is.
Ez a háború máig tart, és addig nem ér véget, amíg az ételek mérgeiről – miként a dohány ártalmáról – meg nem jelenik a csomagoláson a kis címke: „Fogyasztása halált okozhat.” Addig jogosan beronthat bárki egy főzőműsor stúdiójába, lesöpörheti botrányt okozva a szép edényeket, és indokként elmondhatja, hogy a műsorvezetők alapvető ismeretekkel sem látják el a nézőt. Hallgatnak arról, hogy az emésztést nehezíti, szinte gátolja, ha egy étkezésen belül tejes és zsíros ételek keverednek. Arról se szólnak, hogy rosszul hasznosul az ebéd, ha a zöldségfogást gyümölcs követi. Semmi baj a szakácsművészettel, mindig is a kultúra része volt, ám ennek a – szociálisan aljas – főzőcskézésnek ára van: elsalakosodik a vér, Bicsérdy pedig már hatvan-hetven éve közzétette, és az orvosok se cáfolták, hogy a vér állapota meghatározó.
Bicsérdyt sokan követték. Pestszenterzsébeti házában éppúgy vendég volt Kodály, mint rengeteg civil. Naponta ötven-hatvan levelet kapott.
Ki mire jut a nyers koszttal, arra nem csak a 91 éves Magyar Ilonka életkedve és egészsége a példa. Dobák Júliának harmincévesen tüdőbaja, májdaganata, hólyagrákja volt – az orvosok lemondtak róla. Vigye haza, meg fog halni, mondták a férjének. Járt arra egy Bicsérdy-tanítvány, s kérdezte az asszonyt, meg akar-e gyógyulni. Meg. Elvitte neki a „mester” könyvét a koplalókúráról, a beöntésről, és azt mondta, ha betartja, ami abban áll, hat hónap múlva úgy fut, mint a nyúl. Három hónap alatt megszűntek a fájdalmai, hat hónap múlva kigyógyult mind az öt betegségéből.
Orvosa elismerte, hogy ez szép eredmény, de térjen vissza mielőbb a húsevéshez, mert állati fehérje nélkül elpusztul az ember. „Aranyos volt a doktor, van már harminc éve, hogy meghalt” – mondta a néni utóbb. Ő viszont 88 évesen is megcsinálta az egyik legnehezebb jógagyakorlatot, a majurászanát. Magyarul pávakakasállásnak hívják, jógakönyvekből ki lehet keresni: egy harmincévesnek is csak több hónapi gyakorlás után sikerül. (Dobák nénit 97 évesen állítólag baleset érte, s az vitte el.)
A patikusok és az orvosok persze háborogtak Bicsérdy tanai ellen. Naná. Sértette a szakmát, és a nyers koszt igehirdetőit gyanakodva méricskélik mindmáig. Arra is hivatkoznak, hogy a fogarasi izomember (fekve 188 kilót nyomott, nagy teljesítmény ma is) azt jövendölte, módszerével kétszáz évig élhet bárki, és lám, kiesett egy vonatból Németországban, utána eltűnt Amerikában, szóval nincs az élők sorában – miért baj hát, ha valaki birkapörköltet vagy csabai kolbászt pakol az asztalra?
Ó, igen… Az ilyen kérdések gazdái csúfoskodtak, amikor Bicsérdy 1926-ban hajóval Pestre érkezett. A Vigadó téren nagy tömeg fogadta, de egy csapat hentes elrontotta az örömét. Kórusban nyerítettek és mekegtek. Nekik az atyaisten se bizonyíthatta volna be, hogy az élet minőségét nem colstokkal mérik, hanem fenntartható egészséggel. Bicsérdy talált erre egy szép kifejezést: létharmónia. Aki elsajátította, nem nyerít. Hallgat és mosolyog.
Magyar Ilonka lakása falán keretben nagy olajkép idézi a „mestert” (így emlegeti mindig), a szekrény is tele Bicsérdy könyveivel. A madárcsontú asszony adja ki őket újra meg újra. Terjeszteni akarja, hogy az egészség legjobb őre a nyers koszt, és a beteg is gyógyító erőt remélhet tőle.
Kezembe nyomott három almát, amikor eljöttem.

November 22., csütörtök
Az igazi férfibarátság hintája úgy jár föl s alá, mint a libikóka: hol lent érzi magát az ember, hol fenn, és ez a ritmus tartja az érzéseket elevenen, bármily régiek is. Ezt a témát ma gyanakvóan szokták szagolgatni, s aki lapos közhelyeknél többet mond a férfibarátságról, szűkebbre húzott szemmel méricskélik: nocsak…
Belenevetek az ilyen szemekbe, s azzal folytatom, hogy vannak másféle barátságok. Ezeket inkább élteti a rajongás, és nagy részük tényleg úgy kezdődik, hogy van a mester, mellette a tanítvány, s ennek a viszonynak az alárendeltsége utóbb mellérendelt barátsággá nemesül.
Valahogy így voltam én Maurice Béjart-ral. Meszsziről persze, hisz soha nem találkoztam vele, táncosait is csak képernyőn láttam, nevéhez fűződő élményem annyi, amit egy operaházi balettvizsga nyújthat: a tehetséges Solti Csaba táncolta Béjart koreográfiája szerint a Bhaktit. Ahogy néztem, megcsapott a szele annak a Keletnek, amely nem filozófia, nem ezotéria, nem szerelem, nem konyha, és mégis bűverővel hat, mert rituáléja ősi, talán nincs is ősibb, ez pedig a tánc.
Régi történet: néhány hármas miatt szüleim kivettek a tánciskolából. Hogy emiatt nem lettem a parkett ördöge, és nézem vágyódva máig – jó ritmusérzékkel! – a mások táncát, nem tudom, de nyilván része van abban, hogy miután könyvét elolvastam, Béjart híve lettem.
A könyv elárulja, hogy a köpcös marseille-i zsidó gyerek gyönge táncos volt. Apja tisztviselő egy francia gyarmaton, a dédanyja szenegáli néger, ez utóbbi lehetett az oka, hogy nem adta fel, amikor rárivallt a kikötőnegyed tánciskolájában az olasz tanárnő: „Nem lábszár ez, hanem töltött tök.” Béjart hitte, hogy Afrika nem hagyta megfutamodni. No meg az, amit a tanárnő vágott utána az óra végén: „Dolgozz! Lusta!”
Nekem senki nem mondott ilyet, csak Béjart. Amikor könyvében ehhez a részhez értem, megálltam, és hangosan elismételtem: Dolgozz, lusta! Felkaptam a fejem, mert nem az én hangom volt. Egy idegené, s utóbb, egy portréfilmben kétségkívül ráismertem, hogy az övé. Béjart-é.
Könyvét salátára olvastam, vizsgázó egyetemistáké ilyen. Ceruzával és filctollal húzgáltam alá, ha valamiről úgy éreztem, fontos.
Béjart könyve győzött meg leginkább, korunk miért felháborító. Nem a hazug politikusok miatt. A világ elvesztette a hagyomány iránti érzékét, ezért. De éppúgy elvesztette kockázat iránti érzékét. „Unalmas lapályon haladunk”, kesereg, ami háborgás egyben.
Hatására kezdtem visszafelé araszolni az időben, s ráleltem azokra, akik egy-egy útelágazásnál álltak. Például Frithjof Schuonra. Szerinte minden vallás Istentől származik, s bár külső formájuk elválaszt, belső valóságuk egyesít. Egy másik útcsősz szerint nem kell mindenáron forradalmárnak lenni, néha elég csak megtisztítani, ami poros.
Az már Béjart tanácsa, hogy az alkotó ember sűrítse munkáját a létező legnehezebb kereszteződési pontba, oda, ahol az erotika és a miszticizmus találkozik. Nemcsak ajánlotta, bizonyította is. Olyan izgalmassá fokozta táncait, hogy izzott bennük minden mozdulat, és tüzük sokakat meg is égetett.
A testi-lelki távolságokat néha úgy mérem, hány kézfogásra kerültem közel valakihez. Tavaly váltottam néhány szót Markó Ivánnal, aki egy ideig Béjart csapatához tartozott. A búcsúzásnál kezet fogtunk. Enynyire volt.
Maurice Béjart, a XX. század táncművészetének megújítója ma hunyt el 81 évesen. Mégse gyászolom.
Ma este vagy holnap előveszem a kazettákat, végignézem a táncokat, az interjúkat – tovább figyelem Béjart-t. Még mindig szeretnék ellesni tőle valamit. Önzés? Az. De főhajtás is. Merci, Monsieur!

November 27., kedd
A színvonalról… A Tv 2 Mokka című reggeli magazinjában a dzsigoló viselkedésű Árpa Attila így mutatta be a nézőknek Alex Brodyt: „Olykor értelmes vendégeink is vannak.” Tudom, ez kereskedelmi csatorna, de a közszolgálatinál is ez megy. Vasárnap Talmácsi Gábor ünnepléséből lett katasztrófa az M 1-en egy Harsányi nevű magamutogató miatt. Kik ezek? És honnan szalasztották őket? Csak Tahóországból jöhettek.

November 28., szerda
A függöny mögött nagy a mozgás. Orbán hosszan tárgyalt Amerikában Tom Lantossal. A haraszt azt zörgi, hogy Suchman Tamás lemondásra szólította fel a kormányfőt. Itt járt a Zsidó Világkongresszus küldöttsége, beszélt a még hivatalban lévő Gyurcsánnyal, valamint Medgyessyvel, aki három éve bukott. Ronald Lauder állítólag a Magyar Gárda miatt jött. Aggódik. Dajkamese. Pár tucat lajbis emberért sose repüli át az óceánt egy nagy hatalmú milliárdos. Másról van szó.
Valami készülődik. A közös nevezőt sejteni, de mi lehet a számlálóban? Magyarországon béke van, de kezd hadműveleti, legalábbis felvonulási területhez hasonlítani. A kormány intézkedései nyomán minden másként történik nálunk, mint az unió országaiban, Brüsszel mégsem háborog.
Mostantól a kisebb hírekre kell figyelni, mert a címlapra úgyis csak Horváth Ágnes gömbölyű mosolya meg persze Gaskó sztrájkfelhívásai kerülnek majd.