Megalapozatlan a jövő évi költségvetés

A számok beszédesek. Sok mindent megmutatnak, de sok mindent el is fednek. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy amiről van adatunk (amit tudunk), azt fontosnak vegyük, amiről nincs egzakt tudásunk, arról viszont elfelejtkezünk. Mintha nem is lenne. Pedig néha éppen ez a jelenség az igazán fontos – annak ellenére, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk tisztán, pontosan látni és kiszámolni.
Szerte a világon beruházási és spekulációs pénzpiaci lépések százmilliárdjai (akár dollárban is) mozoghatnak egy-egy hír függvényében. Ezek az adatok sok mindenről beszámolhatnak: gazdasági növekedésről, inflációról, lakossági fogyasztásról vagy akár egy kormányzati csomag meghirdetéséről. De már a szándékok, a valószínűségek is befolyással vannak a piacokra, a profitokra, a beruházásokra, a munkahelyekre. A spekulánsok be is árazzák ezeket.
Magyarország sajnálatos módon az utóbbi években jószerével csak a negatív hírek miatt szerepelt a világsajtóban, állt az érdeklődés középpontjában. A tragikus és felháborító tavalyi október 23-i rendőri brutalitás, valamint az államháztartási adatok köztudomású manipulációja óta leginkább a konvergenciaprogram aktuális változatai váltottak ki komolyabb érdeklődést a nemzetközi közvéleményből.
Mielőtt azonban a konvergenciaprogramba belemélyednénk, fontos tisztázni, hogy vajon milyen célt szolgál ez a program. Formailag a négy feltételnek, a maastrichti kritériumok teljesítésének való megfelelést, annak időbeni ütemezését és eszközrendszerét. Ez minden uniós ország számára szabadon vállalt kötelezettség ahhoz, hogy tagja legyen az áhított euróövezetnek. Igazából azonban a reálkonvergencia lenne a fontos, azazhogy az ország (jelesül Magyarország) a gazdaság területén minél inkább a fejlett európai államok szintjéhez közelítsen. A konvergencia magyarul felzárkózást jelent. A program egyik legfontosabb jellegzetessége pedig a hosszú távú tervezés fontossága. Ezzel együtt az egymásra épülő, szisztematikus kormányzati gazdaságpolitikai lépések megfogalmazása és kikényszerítése lenne a célja.
Ám mindenekelőtt fel kell tenni az alapkérdést: vajon Magyarország számára hosszú távban gondolkodva a konvergenciaprogram nevezhető-e a legfontosabb társadalmi-gazdasági célnak, illetve programnak? Vajon évtizedekre előretekintve nem inkább fontosabb ennél demográfiai válsághelyzetünk, a rohamosan öregedő és fogyó magyarság vagy az Európában egyedülállóan alacsony aktivitási ráta, esetleg a mindkét problémával rokon, rossz egészségi és mentális állapotunk? Vagy netalán érdemes elgondolkodni azon, hogy hosszabb távon nem lehet az sem közömbös, hogy a magyar gazdaság szerkezete milyen lesz az elkövetkezendő időben? Azaz a hazai kis- és középvállalkozások végre stabilan erősek lesznek, vagy pedig jelentőségüket vesztve tovább satnyulnak az elkövetkezendő évtizedekben.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása kapcsán visszautalhatunk a bevezetőben említett gondolatokhoz: mi a fontos, s mit akarunk mérni, illetve szem előtt tartani. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak egy évtizedekben gondolkodó, hosszú távú gazdasági-társadalmi program fő céljaiból és azt érvényre juttató stratégiából lehet majd deriválni (származtatni) egy igazán jó, a pénzügyi folyamatok tekintetében az egész ország tényleges felemelkedését szolgáló konvergenciaprogramot. Olyan programot, amely már a jövőbeli történésekre és elmozdulásokra is figyelemmel fogalmaz meg stratégiai választ-válaszokat, nem utolsósorban a speciális magyarországi adottságokra építve.
Kell tehát konvergenciaprogram, de az sokkal inkább eszköz, mint cél. A hosszú távú célokat kell először világosan megfogalmazni, s ezzel egyidejűleg kijelölni a prioritásokat. A konvergenciaprogramnak is szolgálnia kell, nem pedig irányítani. Manapság viszont ott tartunk, hogy valójában nincs se hosszú távú program, se iránytűként működő kormányprogram, helyette csupán egy konvergenciaprogramunk van. Eközben már az előbb is láttuk, hogy az uniónak benyújtott dokumentum csupán egy részterület (kétségtelenül fontos részterület) középtávú s nem hosszú távú dokumentuma.
Európába, de mindahányan! – szólt Csengey Dénes legendás mondata. Ezt a mondatot jelen esetben úgy is értelmezhetjük, hogy nemcsak a pénzügyeknek, hanem az egészségügynek, az oktatásnak, a társadalom szociológiai adottságainak is európaiaknak kell lenniük az igazi felzárkózáshoz. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy ez a kormány, miközben szentírásnak tekinti a szűk konvergenciaprogramot, az elmúlt években folyamatosan manipulálta az abban szereplő hivatalos adatokat. S a mai deklarációkkal szemben nemhogy a konvergencia, hanem a divergencia kormánya volt. Azaz távolabb vagyunk az eurózónától 2007-ben, mint 2002-ben voltunk. (Akkor még egy kritériumot – az adósságszintet – ténylegesen teljesítettünk, miközben a másik háromban is jobban álltunk!)
Mi a helyzet a jövő évi költségvetéssel, illetve államháztartással? – tehetjük fel jogosan a kérdést. Ugyanis mind ez idáig a hitelességünket legjobban romboló gyakorlat az volt, hogy a kormány a saját maga által vállalt célokat sem teljesítette. A költségvetési folyamatok rendre máshogyan alakultak, mint ahogy azt tervezték. S bár még csak decembert írunk, de a jövő évi költségvetés kapcsán már ma is látható, hogy azok az alapok, amelyek meghatározzák, illetve befolyásolják a bevételeket és a kiadásokat, most sem stimmelnek, most sem tűnnek reálisnak.
A jövő évi költségvetés ugyanis 4,5 százalék inflációval számolt, miközben az új konvergenciaprogramban már 4,8 százalék van. Eközben a pénzügyi folyamatokat leginkább figyelő Magyar Nemzeti Bank 5 százalékkal számol, s a piaci elemzők ennél is magasabb, akár 5,5 százalékos szintet is valószínűsítenek. Ekkor pedig a bérből és fizetésből élők már jó eséllyel rosszabbul járnak, a közszféra rögzített bérviszonyai közepette dolgozók pedig egyértelműen vesztesei lesznek a nagyobb áremelkedésnek, de az önkormányzatok tömeges csődhelyzete is tovább romlik. A magasabb infláció pedig nagyobb bevételt s elvonási szintet eredményez majd. Európában az elvonásokat tekintve az igencsak bő állami szolgáltatásokat nyújtó Svédország és Franciaország van csupán előttünk, miközben nálunk ráadásul az állami szolgáltatások folyamatosan leépülnek.
A közeljövő legfőbb gazdasági kérdése az – s a szakemberek szinte egyöntetűen ezt hiányolják –, hogy nem látni, vajon a súlyos megszorítások után mitől fog újra beindulni a gazdasági növekedés? Erre az évre a kormány 2,2 százalékot remélt, s lesz belőle 1,6-1,7 százalék. (Ezek az MNB, illetve az új konvergenciaprogram számai.) A 2007. évi harmadik negyedéves GDP-adat pedig mindössze 0,9 százalék! Jövőre a Magyar Nemzeti Bank csaknem fél százalékkal, 2009-re pedig hozzávetőlegesen egy százalékkal alacsonyabb növekedést prognosztizál, mint a kormány. Ez pedig, amennyiben megvalósul, szintén borítja a következő évek költségvetéseit.
A megszorításoknak legalább három területen is súlyos ára volt. A tudományos közéletben ismert tipikus „problem shift” jelenséggel állunk szemben. Az egyik probléma „kezelve lett” (az államháztartási hiányon lényegesen sikerült csökkenteni – bár még mindig sokkal magasabb szinten van, mint a polgári kormányzás utolsó évében, 2001-ben), de ezzel új gondok születtek. A Gyurcsány-féle megoldásnak súlyos ára volt: az infláció megugrásában (ebben az évben közel 2 százalékkal magasabb a pénzromlás mértéke, mint ahogy azt tervezték), a gazdasági növekedés előbb jelzett drasztikus visszaesésében s az emberek életkörülményeit jól mutató reálbérek jelentős, 2007-ben várhatóan mintegy 6 százalékos visszaesésében. S negyediknek lehet azt a nemkívánatos jelenséget is említeni, hogy drámaian megnőtt a csődök, a felszámolások, illetve a körbetartozások száma. S nem mellesleg, részben Gyurcsány Ferenc biztatására, mintegy tízezer magyar vállalkozás tette át a székhelyét Szlovákiába. Ez azzal a következménnyel is együtt jár, hogy ott fizetik az adót is.
Az új konvergenciaprogram azt is bizonyítja, szemben a korábbi kormányzati állításokkal, hogy a hiánycsökkentés, ha kivesszük az egyszeri tételek torzító hatását, dominánsan a bevételek növeléséből származott. Az adóemelésekből, amelyek a leginkább felelősek a gazdasági növekedés ilyen durva mértékű visszaeséséért s az infláció megugrásáért. Nem csoda, hogy már a közgazdászszakma sem hisz a Gyurcsány-kormánynak, az MSZP–SZDSZ-koalíció által remélt számoknak. Ez is tipikus „problem shift”: az államháztartási és a kormányzati hitelességi válság menetközben gazdasági és társadalmi válsággá alakult át. Megfelelő hosszú távú nemzeti stratégia és szisztematikus kormányzati lépések nélkül ugyanis nem megy. Manapság a kapkodás, a kormányzás folyamatosságának teljes hiánya a jellemző. Ehhez még hozzáadódik, hogy egyáltalán nincs semmilyen nemzeti stratégiánk. Ezt még a leggazdagabb és legszerencsésebb nemzetek sem engedhetnék meg maguknak. Mi pedig köztudottan nem tartozunk ebbe a körbe.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)