Megváltóra várva

Az iraki család egy Keleti pályaudvar melletti lakásban él. Keresztények. Fiuk elrablása után döntöttek úgy, hogy otthagyják az emberiség bölcsőjének hívott valamikori Mezopotámiát, ahol karácsonykor is kellemes meleg van, csak éppen élni nem lehet az állandósult erőszak miatt.

Sosem voltam Irakban. Salam, az egyik legjobb barátom viszont ott nőtt fel. Anyja magyar, apja filmrendezőként és vágóként dolgozhatott a Szaddám Huszein zsarnoksága alatti Irakban. Nem is akárhogy, azóta filmdíjat neveztek el róla. Az apa 1994-ben meghalt. Fia a temetésén nem lehetett ott, mert 1991-ben hazajött szülővárosába, Budapestre. Három testvére szintén elmenekült a háború elől. Salam jól megtanult magyarul. A menekültügyi hivatalban találkozott Fájz Haddaddal, a feleségével, Mészával és a három gyermekükkel, akik szintén a háború elől kerestek menedéket. Tolmácsolt nekik, és rábeszélte a családot erre a találkozóra.
Haddadék Pesten, a Keletinél bérelnek egy kétszobás lakást egy régi bérház első emeletén. A nagyobbik szobában egy díványra ültetnek. A bútorok a hatvanas éveket idézik, politúrosak. A falak csupaszok, bár egyiken a gyerekek osztályképei láthatók. A srácok a Dob utcai iskolába járnak, ahol magyar és angol nyelven kommunikálhatnak. A kicsi hetedikes, a középső kilencedikes. A legnagyobb, a tizedikes lány beszélgetésünk alatt végig a másik szobában van, paplan alá gyürkőzik, a fényképezéshez sem jön elő. Testvérei végül lerántják róla a takarót.
Kérdem, jó-e itt nekik, mert a fotók, amelyeket a kezembe nyomnak, egy gazdag élet mindennapjait idézik. A bőségét, a pompáét és a jókedvét. Mint később elmondják, békeidőben az asszony otthon volt a gyerekekkel, a férj fizetése eltartotta őket. Később Mésza dolgozott volna, a háború alatt azonban már az utcára is veszélyes volt egyedül kimennie egy nőnek.
Ha Mésza autóval vitte a fiúkat, többször előfordult, hogy lőttek rájuk. Csak úgy. Az atrocitások egyre elviselhetetlenebbé tették a mindennapokat. Az utolsó lökést, hogy elhagyják az országukat, a legkisebb gyermekük elrablása adta. A tizenkét éves fiút a házuk elől vitték el az emberrablók. Akkoriban már autóbusszal szállították a gyerekeket az iskolába, akár egy megálló távolságra is, anynyira nem volt biztonságos a környékük Bagdadban.
Egyik délután hiába várták haza a gyereket, nem jött. A kétségbeesés már nem volt fokozható Haddadék házában, amikor bekopogott az egyik szomszéd, aki látta, hogy két férfi berángatta egy dzsipbe a gyereket. A szomszéd azt javasolta, hogy írják ki a kerítésre a telefonszámukat, mert az emberrablók így fel fogják hívni őket. Kiírták, csörgött is a telefon. Húszezer dollárt kértek váltságdíjként.
Az iraki emberrablások között vannak politikailag motiváltak, de az esetek több mint felében a bűnözők egyszerűen pénzt akarnak. Az elrabolt embereket egymás között is cserélik. Az áldozatok egy legutóbbi felmérés szerint harminchárom országból származnak, körülbelül felük kamionsofőr vagy technikus.
Mésza varrónőnek tanult, Fájz gépész, az utolsó időben az amerikaiaknak dolgozott. Az emberrablók pontosan tudták, hogy az amerikaiak megfizetik a munkásaikat. Fájz Haddadnak is volt miből előteremtenie a pénzt. Tizenhét nap múlva visszakapták a gyereket, majdnem épségben, csak a fülénél vérzett a fiú. Úgy ütötték meg többször is, hogy a dobhártyája beszakadt. A seb nem akart gyógyulni, Debrecenben, amikor a család már a menekülttáborban élt, megműtötték.
Haddadék nem szóltak a rendőrségnek. Fölösleges lett volna, mondják, a korrupció miatt.
– Amikor a váltságdíjat adtuk át, autók köröztek mellettünk. Volt ott egy rendőrjárőr is – mesélik.
A szomszéd, aki látta a fiú elrablását, muzulmán. Az utcában csak ők voltak keresztények, ennek ellenére békeidőben senkivel nem volt bajuk.
– Jól megvoltunk a szunnitákkal és a síitákkal is – mondja a férfi.
A húszmilliós Irakban egymillióan vallják magukat kereszténynek. Fájz Haddad és felesége katolikusok, Irakban a kaldeus közösséghez tartoztak (e közösségről szól keretes írásunk), Budapesten azonban kopt templomba járnak, mivel a mise nyelve itt arab. Fájz Ninivében született, családját – büszkén – az asszír birodalomig vezeti vissza, amelynek története a Krisztus előtti III. évezredben kezdődött, és amely Mezopotámiában terült el a mai Irak és Szíria területén.
– Nagyot csalódtunk Európában – mondja Mésza. – Azt hittük, hogy itt jobb lesz, mint otthon, mert itt mindenki keresztény. Nem így lett. Itt alig látogatják egymást az emberek, Irakban valahogy nyitottabbak voltak az otthonok. Többször átkopogtunk egymáshoz, ha valami bajunk volt. Volt íze az ünnepnek, amit akkor nem is éreztem, csak most, utólag.
Tavaly a karácsonyt nem Budapesten, hanem Svédországban, a rokonaiknál töltötték. Akkor láttak először havat. Az idén annyira elszegényedtek, hogy még ruhákat sem tudnak venni, nemhogy utazni.
– Nincs pénzünk, így nem tudunk tervezni – mondja a férfi.
Az asszony bizakodóbb.
– Bízom az Istenben, és abban, hogy jóra fordul minden. Szeretnénk, ha az életünk újra normális lenne – sóhajt.
A család fenntartása sokba kerül. Ennivaló azért lesz, Mésza sorolja is kedvenc karácsonyi étkeiket, a töltött padlizsánt és a datolyából készített édességet, majd egy köretet említ, amelyben rizs, krumpli, mazsola és sáfrány van.
Budapesten egyelőre kölcsönökből élnek, Fájznak még nincs munkája, bár naponta megfordul a munkaközvetítőnél, gyakran jár állásinterjúkra. Keresi azt a lehetőséget, amellyel eltarthatja ötfős családját.
Haddadék egyébként nem Magyarországra készültek, Svédországba szerettek volna menni, Szíria érintésével érkeztek Európába. Döbbenten tapasztalták, hogy Szíriában semmi nem jár a menekülteknek, csupán egy darab papír, amely legálissá teszi ott-tartózkodásukat. Hat hónapig éltek az országban saját költségükön, amikor végre találtak egy férfit, aki vállalta, hogy budapesti átszállással Svédországba viszi őket. Jó pénzért, illegálisan. Ferihegynél tovább azonban nem jutottak: amikor elcsípték őket, Haddad és családja menekültstátust kért. Meg is kapták, így kerültek a debreceni menekülttáborba tizenöt hónapra. Áprilisban jöttek el a táborból, lakást béreltek a városban, közben pénzük igencsak megfogyatkozott. November óta élnek Pesten, a Keleti melletti lakást már kölcsönökből tartják fenn. Magánemberek segítik őket, akiket a kopt miséken ismertek meg.
Amíg beszélgetünk, teával kínálnak, hozzá édes sütemény dukál. Valószínűleg az édesség ritka mostanában az asztalon, mert a fiúk gyorsan lecsapnak rá. Nem fér hozzá kétség: otthon lenni jobb volt, azt nemcsak Mésza érzi. Azonban jelenleg nincs „haza”.
Hol kellene tehát élniük? Válasz nincs. Talán egy olyan országban, ahol – Hammurápi törvénykönyve szerint – az erős nem nyomhatja el a gyöngét.