Méltóságos egészségügy

Asszonyom, én a férje életét mentettem meg, ön 50 tojást ígért nekem, s azt sem teljesítette. Az ötvenes években ilyen levelet kényszerült aláírásával „hitelesíteni” Pető Ernő szombathelyi főorvos, az orvosi etika Grál-lovagja, aki régebben soha nem fogadott el hálapénzt, s a „mivel tartozom?” kérdésre miatyánkot, üdvözlégyet és hiszekegyet mondatott el a beteggel. Az epizód bonyolult problémára mutat rá, hangsúlyozza az ugyancsak patinás orvosi múlttal rendelkező Széll Kálmán Fehérköpenyes óriások című könyvében: ha az orvos anyagilag szilárd, független helyzetben van, megengedheti magának, hogy ne fogadjon el paraszolvenciát. Sőt el is várható, hogy önzetlenül etikus legyen. Ám amikor éhbérből kell eltartania családját, megalázó helyzetekbe sodródik: koldul. A vasi nemesi családban született Széll doktor Németh László bölcs gondolatával érvel: „Azért kell az orvost megfizetni, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania.” Úgy gondoljuk, a szakma ellenkezése dacára fenekestül felforgatott, tengődő egészségügyi rendszerünkben e kérdés időszerűbb, mint valaha.
A Magyar Nyugat Könyvkiadó napokban megjelent kiadványában öt olyan kiváló XX. századi orvosról olvashatunk tanulmányt, aki Vas megyében jutott pályája zenitjére. A szerző, a Vas megyei Markusovszky-kórház sebésze, majd aneszteziológus osztályvezető főorvosa néggyel maga is együtt dolgozott az öt óriás közül, így a kortárs hitelességével ábrázolhat. Batthyány-Strattmann Lászlóban a keresztény, humanista orvost és a mecénást, Pető Ernőben a kiváló sebészt és vezetőt, az önzetlen közéleti embert látja, Remetei Filep Ferencnél a kivételes sebészi képességek mellett tartását, sokoldalú műveltségét emeli ki. Smidt Lajos nemcsak orvos, hanem tehetséges énekes, műgyűjtő, lokálpatrióta mecénás és Érsekújváry Lajos néven költő is volt. Szabolcs Zoltánt interdiszciplinárisan gondolkodó sebésznek és hiteles embernek tartja. Az orvos- és helytörténeti munka – a néhány hónapja elhunyt István Lajos professzor ajánlásával – azért kiemelkedő jelentőségű, mert orvos írója utat szándékozik mutatni a válságban levő, pénz- és humándeficites egészségügynek. Példaképeket sorakoztat, nagyon is aktuális bajokra összpontosít – minduntalan leszögezve: csak jó ember lehet jó orvos. Portréi közül kettőt emelünk ki.
Az 1870-ben született Batthyány-Strattmann László herceg emberszeretete istenszeretetéből táplálkozott: az orvos-beteg kapcsolatba belevitte Istent. Ma a harmadik szereplő az istentelen pénz! „Míg napjainkban, sajnos, nemritkán a pénz uralja és motiválja az orvos-beteg kapcsolatot, nála a szeretet, az alázat, az önzetlen segíteni akarás, a testvéri emberkapcsolat volt a meghatározó, melynek kapcsán pénzt nem kapott, hanem legtöbbször adott” – olvashatjuk. A nincsteleneket ugyanis nemcsak ingyen ápolta, hanem gyógyszer- és útiköltségüket is átvállalta. Páciensei főként egyszerű napszámosok, erdei és mezei munkások, cselédek, parasztok, szolgálók, iparosok voltak. Nemzetiségi, vallási hovatartozásuk sem számított: mindenkivel egyenlően bánt. Köpcsényi (ma Kittsee) magánkórházában magyar, horvát, szlovák és német ajkú betegeivel anyanyelvükön (akár tájszólásukban) beszélt. A szegények orvosa orvos volt a hercegek között, és herceg volt az orvosok között. Vállalkozását nem főúri passziónak, hanem szolgálatnak tekintette.
S mi lett a sorsa annak a családnak, amelyik büszke volt magyarságára, s amelyik vagyonából a bécsi és budapesti klinikákkal vetekedő intézményt hozott létre? A történelmi família államférfiakat, hadvezéreket, püspököket, művészeket, sőt vértanúkat adott a hazának, de gyermekeinek a kommunista diktatúra alatt el kellett hagyniuk az országot; utoljára, 1956-ban a herceg orvos fia, Ferenc menekült el, miután tíz táborban tizenegy évet töltött a gulágon! Az 1931-ben meghalt Batthyány László szerencsére már nem láthatta ezt a gyalázatot. Némi elégtétel, hogy az életében is szentként tisztelt gyógyítót (több évtizedes kanonizációs procedúra után) 2003-ban II. János Pál pápa boldoggá avatta. Széll Kálmán szimbolikus jelentőségűnek érzi, hogy az egyház éppen egy orvost emelt oltárra akkor, amikor az orvosi etika sok tekintetben világszerte megrendülni látszik. „Ahhoz, hogy követhessük, mindenekelőtt vissza kellene állítani az orvosi hivatás önzetlenségét, érdeknélküliségét és etikai értékeit. Az nyilván nem várható el, hogy az orvos saját vagyonából áldozzon, de az igen, hogy őt a beteg baksisaitól függetlenítsük. Más szóval az orvost ma is tisztességesen meg kellene fizetni, hogy viszonzásul elvárhassuk tőle azt, hogy a felelősségteljes munkájáért jogosan elvárt jövedelmét … ne a bajba jutott betegtől várja” – fogalmaz a főorvos. Ugyanakkor fontosnak tartja annak felismerését is, hogy felemelő dolog jónak lenni, és a szeretet önmagában is örömöt, önbecsülést és értéket jelent.
A már említett Pető Ernőt a szombathelyi Markusovszky-kórház megteremtőjeként tartjuk számon: irányításával 1926 és 1929 között ezerágyas intézmény épült a városban, ötasztalos műtőblokkal. Létrejöttéhez anyagilag is hozzájárult: többek között a család birtokainak szinte egyévi termését s a felesége gyémántdiadémjából befolyt összeget nyelte el a kórház. Az igazgató az ápolási díjakból gazdálkodva gyarapítani is tudta az intézményt. Lehetővé tette, hogy amerikai orvosok (kurzisták) itt szerezzék meg a szakképesítésükhöz szükséges gyakorlatot, műtéti számot, ami jelentős többletbevételt hozott. Betegei háláját (ekkor még!) szerényen, tréfával ütötte el. A Vatikántól megkapta a Nagy Szent Gergely-rend lovagja kitüntetést, a kormányzó egészségügyi főtanácsossá nevezte ki, így jogosult lett a méltóságos címre. Társait mégis így tanította: „Mindenki csak annyi tekintélyt szerezhet magának, amekkorára embertársai becsülik, ezt pedig csak szolgálatkész előzékenységgel lehet biztosítani.” Szava orákulum volt, a betegeknek és a hozzátartozóknak szinte áldást intett – rajzolja meg portréját Széll Kálmán. A történelem azonban őt is megsanyargatta: a nyilas időszakban bujdosnia kellett származása miatt (ha kimerészkedett, birkapásztornak öltözött; „jelmezét” élete végéig őrizte). Felesége vagyonát államosították. De a pártállami diktatúrának a villájára is fájt a foga, ezért a személyi kultusz évei alatt eltávolították az általa alapított kórházból, megfenyegették: ha nem vállalja a sárvári áthelyezést, internálják. Sárváron már elemi anyagi gondokkal küzdött: arcpirítóan alacsony nyugdíjat állapítottak meg számára, amelyet átmentett tárgyai eladogatásából egészített ki. Az őt ért igazságtalanság kimondására, rehabilitálására is húsz évet kellett várnunk!
A könyv szerzője újabb aktuális problémákra világít rá, amikor – a múlttal szembeállítva – a munkahelyhez és munkatársakhoz kötődés hiányáról elmélkedik, valamint a csőd szélén egyensúlyozó, adminisztratív szerepre kárhoztatott, minisztérium és dolgozók között őrlődő, kiskapuk keresésével lefoglalt főigazgatói tisztről szól. Pető korában kórházigazgatónak lenni még hatalmat, lehetőséget és tekintélyt jelentett. A sokkal kisebb létszám miatt a dolgozók zöme személyes ügyének tekintette a gyógyítást. A példák mindennél többet mondanak: Sándor és Jóska bácsi testvérek voltak, az egyik röntgenasszisztens, a másik műtős, mindkettő 0-s vércsoportú, ezért ők voltak a kórház állandóan „ügyeletes” véradói. Hutás Imre főorvos pedig nyugdíjaskorában is valahányszor elment a kórház előtt, megemelte a kalapját – emlékezik Széll. Kijelenti, a hivatás orvosát a hivatalnok orvos váltotta fel. Míg régen a fehér köpeny mellett a fehér asztal is összekötötte a gyógyítókat, addig ma alig ismerik egymást. A megalomán kórházösszevonások idején ne felejtsük Pető Ernő intelmeit: „Bármily hatalmasak legyenek is közkórházunk célszerűen megépített téglavárai, és bármily tökéletesek és mintaszerűek annak technikai berendezései, orvosi lelkünk soha nem lehet elég alázatos és szolgálatkész ahhoz, hogy az intézmény létesülése szellemében mindig méltó maradhasson a szenvedő emberiség bizalmára.” A kórház nagyüzemmé vált, ahol háttérbe szorul a dolgozó személyisége, és nem divat a munkahelyet szeretni. Az egymástól elszigetelt egészségügyiek a munkahelyben és a kórházi vezetésben pusztán szerződő felet, az őket kellően meg nem fizető ellenséget látják – állapítja meg a diagnózist a neves főorvos. És megint eljutunk a nyitó gondolatokhoz: Pető fénykorában ismeretlen volt a hálapénz, de tisztességes fizetést kaptak az orvosok, míg ma a hálapénz az egyik olyan tényező, amely a súlyos sebektől vérző egészségügyet még úgy-ahogy összetartja, ám az abból való részesedés mérhetetlenül igazságtalan!
„Csak az a nemzedék boldog, amely megérti a nagy elődök szavát, és követi őket” – zárja kötetét Széll Kálmán. Ajánljuk gondolatait a méltóságuktól megfosztott betegeknek és egészségügyi dolgozóknak, de legfőképpen az egészségügy „méltóságos” irányítóinak. Mert ha így folytatják, ismét időszerű lehet a Monarchia gyenge katonaorvosi ellátását kifigurázó hajdani vicc: az egészségügyi őrmester alázatosan jelenti a törzsorvosnak, hogy megint meghalt egy szimuláns.