(mi a szoc. érzékenység)

Én nem tudom, hogy az a viszony, ami Dzsibiszihez, a Barát utca környékén élő hajléktalanhoz fűz, barátságnak tekinthető-e. Mindenesetre, ha találkozunk – s ez másnaponként megesik – barátságos szavakat váltunk, jobban mondva leginkább ő beszél kissé ködbe vesző múltjáról, jelenlegi szomorú helyzetéről és képzeteiről, amelyek lényegében lehetetlenné teszik, hogy a társadalmi beilleszkedés bármilyen formáját elfogadja. Nem siránkozó természetű, néha talán nagyzolásra hajlik, de ez inkább mentális állapotával függ össze, mint – egyébként szelíd – lényével.
Amikor beköszöntöttek a jeges hajnalok, egy nap szinte derűsen közölte velem, hogy „elszállították minden holmimat, nem maradt takaróm”. Az évek során számos pokrócot, paplant és egyéb holmit kapott tőlünk, használaton kívüli darabokat, amelyeknek odaajándékozása még szívességnek sem tekinthető, nemhogy jótékonykodásnak. Ezek a meleg takaróféleségek szép lassan elfogytak, úgyhogy ezúttal egy hálózsákot halásztam elő, ezzel esetleges szállóvendégeinket megrövidítve. A hálózsákot még aznap éjjel lelopta Dzsibisziről egy másik hajléktalan. Másnap, amikor felajánlottam néhány vastag, sárga függönyt Csopakról, azt mondta, estig megoldja a dolgot, kimegy kukázni a Rákóczi útra, ott remek mindenféle található, biztos akad valami meleg. Akkor éjjel, amikor egy kuka fölé hajolt, állítólag egy arra járó etnikum kiemelte farzsebéből utolsó ötszáz forintosát, s a néptelen sötét utcán vitának nem volt helye.
Az idő egyre zordabbra fordult. Napi találkozásaink során, miután Dzsibiszi szokás szerint megkérdezte tőlem, hogy vagyok, viszontkérdésemre azt felelte, hogy érzése szerint rövidesen meghal, minden tagja fáj, s egy csöpp erőt sem érez vacogó belsejében. Nagyon fagyosak az éjszakák. Sikerült ugyan meleg takarót szereznie, de így is rázza a hideg hajnaltájt, már nem is igazán akar élni, ellene van az egész világ.
De azért tovább él. Csodálom ezért, s időnként, ha magamat a helyébe képzelem, elfog a vakrémület. Rengeteg limlomot halmoz fel maga körül, különböző dobozokban és nejlonzacskókban. Tény, hogy ezzel néha szemétdombbá változtatja „telephelyét”. Emiatt – elbeszélése szerint – állandó hadban áll egy Kamilla nevezetű, hetedik kerületi, kiemelten közhasznú társasággal, amely alkalmanként kocsira pakolja és elszállítja „környezetszennyező” holmiját. Tény az is, hogy Dzsibiszi gyűjtögető természetétől nem bír szabadulni, s a helyi lakosok közül némelyek – bizonyos álláspont szerint indokoltan és jogszerűen – betelefonálnak a „közhasznúakhoz” vagy talán a polgármesteri hivatalhoz, hogy kezdjenek valamit a „szemétheggyel”. Ilyenkor jön a kocsi, a limlom eltűnik, Dzsibiszi pedig kezd mindent elölről. Elvileg ez így rendben is van, a szelíd és intelligens hajléktalan, aki napjait keresztrejtényfejtéssel tölti, halálos ellenségének tekinti a Kamillát, s lényegében nem sokat tud arról, hogy a társaság a polgármesteri hivatallal kötött megállapodás alapján közfeladatokat lát el. Dzsibiszi regulázása nyilván közfeladat. A dolog még így is rendben van. De legutóbb, míg a hajléktalan néhány percre magára hagyta a holmiját, az egész takaróstul mindenestül, sutty, eltűnt megint. Aznap éjjel kis híján megfagyott.
Fogalmam sincs, kit terhel az elvi felelősség, ha egy ilyen közhasznú intézkedés után Dzsibiszi meghal. Valami szörnyű érzéketlenséget vélek érezni itt, ami sokkal rosszabb minden kosznál és szemétnél. Nincs más megoldás? Lehetetlen ott hagyni neki egy meleg takarót? Hogy az utcakép ér-e többet vagy Dzsibiszi nyomorúságos élete, én nem tudom…
(Utóirat. Aki tud bármilyen „lyukról”, ahol Dzsibiszi 10-12 ezer forintért meghúzhatja magát, kérem, hogy levélben értesítsen engem a Magyar Nemzet címén.)