Mindig történhet valami

Negyvennyolcadik alkalommal adják át ma délelőtt tizenegy órakor Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia központi épületében a lakosság szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség kitüntető címet. Az elismerésben az 1969–70 óta változatlanul népszerű Röpülj, páva! népzenei mozgalom, valamint életre hívója és irányítója, Vass Lajos, a piarista szerzetesrend, a nagyváradi Kiss Stúdió Színház, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Csiha Kálmán lelkipásztor, Szeleczky Zita színművésznő, valamint az írónak, irodalomtörténésznek és műfordítónak egyaránt felejthetetlen Szerb Antal részesül, posztumusz.
Nincs műveltebb és egyben rokonszenvesebb ember Szerb Antalnál az egész magyar irodalomban – mondogatták a kortársai a két világháború közötti években, s legfeljebb azon vitatkoztak, hogy melyik énje a szeretetre s tiszteletre méltóbb. A fáradhatatlan kutató? A szenvedélyes olvasó? A mesterien szerkesztő s fogalmazó író? A lelkiismeretes középiskolai tanár? A könnyed társasági ember? Népszerűsége, amelyet az 1920-as, 1930-as évek művelt hazai polgársága hitelesített, időtállónak bizonyult, az először 1934-ben megjelent Szerb Antal-féle Magyar irodalomtörténetnél ma sincs kedveltebb kézikönyve a diáknak, a tanárnak, talán még a tudósnak sem. Két „alapregényét”, A Pendragon legendát és az Utas és holdvilág címűt is egyre fokozódó érdeklődés kíséri. Igaz, az olvasókat az is lelkesíti, hogy ezekben a hetven(-egynéhány) évvel ezelőtt káprázatosan megfogalmazott szellemi kalandokban a mai ember is a saját világára ismer. A detektívregényként, kísértethistóriaként és kultúrtörténeti esszéként is befogadható Pendragon történetben ki-ki a saját – körkörös – bizonytalanságával szembesülhet. De a misztikus, lélektani pikareszk, az Utas és holdvilág is a magát kétségbeesetten kereső és voltaképpen soha meg nem találó polgár története, a mi XXI. századi utazásregényünk.
„Ha az ember él, még mindig történhet valami” – ezzel a mondattal bocsátja el olvasóit az Utas és holdvilág szerzője. Reménytelenebb zárszava aligha volt még modern irodalmi alkotásnak, mintha azt akarta volna a mindössze harminchat esztendős író olvasóinak az értésére adni, hogy az újkori borzalmak ellen nem szolgál menedékül sem a polgári hagyomány, sem a műveltség, sem a történelem ösztönző ereje. Nem értjük, mi történik körülöttünk, nem tudjuk, mi a teendőnk, a menekülésnek csak egy útja marad számunkra, belső sejtéseinket sutba hajítva életben kell maradni. Még mindig történhet valami…
Szerb Antallal, a magyar–német szakos középiskolai tanárral, az országos hírnévnek örvendő egyetemi magántanárral, a Magyar Irodalomtudományi Társaság meghökkentően ifjú elnökével az történt, hogy Magyar irodalomtörténete után megjelentette A világirodalom történetét is, valamint az általa oly nagyon kedvelt XVIII. században játszódó esszéregényét, A királyné nyakláncát. Ezeket még a saját neve alatt. Mulatságos politikai karikatúráját, a VII. Olivért már csak álnéven publikálhatta. Rádió-előadásai sorra-rendre elmaradtak, Magyar irodalomtörténetét 1941 után betiltották. 1943-ban, majd pedig 1944-ben munkaszolgálatra hívták be. Jó társaságban, Sárközi Györggyel és Halász Gáborral együtt vágott neki a végső útnak, halálára a túlélő fogolytársak többféleképpen emlékeztek. Az egyik verzió szerint, amikor hamis papírokkal megpróbálták a poklok poklából kimenteni, nem volt hajlandó otthagyni sorstársait. A piarista szerzetes tanárok által jó kereszténynek nevelt Szerb Antal, akinek a legmeghatározóbb gyermekkori élménye a cserkészet volt, pontosan tudhatta szűk negyvennégy évre szabott életének utolsó állomásán, Balfon is, mivel tartozik a felebarátainak. Akik viszont a nyugati határszélen lévő kis településig hajtották, egyáltalán nem tudták, hogy mivel tartoznak a magyar kultúra népszerűsítőjének, a hívő katolikusnak, a nemzeti érzelmű polgárnak, az embernek. Isten képmásának.
Máig nem írt senki sem az övénél olvasmányosabb és fontosabb irodalomtörténeti kézikönyveket. Szerb Antal ugyanis megértetni és nem megmagyarázni óhajtotta az irodalmat, és ehhez az elhatározásához módszerként a távolságtartó tárgyilagosság helyett az átélést és a személyességet választotta. Magyar irodalomtörténetéből egyértelműen megismerhető a magyar és az európai irodalom alapvető egysége, s ahogyan Szerb Antal monográfusa írja, a korszellem és „a magyar zseni sajátos arculata is”.
Halála után csaknem annyi írása jelent meg nyomtatásban, mint életében. (Mi mindent vihetett át a túlsó partra, édes Istenem!) Elszánt, bátor emberek időnként megkísérlik színpadra állítani, filmre venni a legizgalmasabb szépirodalmi műveit. Kudarcuk szinte előre megjósolható, Szerb Antal szaktudományokkal spékelt írásművészetét csak egy hozzá mérhető, káprázatosan sokoldalú ember tudná értékvesztés nélkül más műfajba átültetni. Olvasni kell az ő írásait. Lényeges tudnivalókhoz, életre szóló élményekhez csak így jutunk.