Őrszellemek

Martius: Az a bizonyos „kelet-európai fordulat” annyit jelentett csupán, hogy a dolgok titkos irányítói áttértek a társadalom ellenőrzésének egyik módszeréről a másikra, és átmasíroztatták a népeket a globokrata világrend járószalagjára. Ó, az átnyergelőművészek, az agymosás matadorjai, a nagy színpadi illuzionisták, a pimasz megvezetők, az érzéketlenség és cinizmus világbajnokai, akik a nemzet szüntelenül fölfakadó üszkös sebeiben nyomják el a cigarettacsikkjeiket! Még le sem mentek a nyomorult adófizető nép nyakáról, és máris visszalőcsölték rá magukat. A „vevők” persze ismerik már ezeket a profi hazaárulókat meg a tarifáikat is, mint a rossz pénzt. A „parlamentáris demokrácia” farvizein – bolsevik dokkokból kieregetett naszádokon – vakmerő új kalózok is bevitorláztak a régiek mellé. A pörge kalapjuk Bivalybasznádon, a svájcisapkájuk Washingtonban, a keménykalapjuk meg isten tudja, hol, talán Burundiban készült. A mohón törtető hirtelenkapitalista újkalózok faltörő kosa, lángszórója, tolvajkulcsa és kasszafúrója a neoliberalizmus. Az új üdvtan sületlen szólamait bömbölve kínálnak jócskán alá az egykori parancsuralmi komisszároknak: ők még olcsóbban árulják a hazát, még kisebb jutalékért juttatják idegen kézre a közvagyont.
Lucius: Ugyan már, mindez csak szemléltető oktatás! Korunk páratlan nevelőgigászai ezek az urak. Minekutána igen meggyőzően szemléltették, milyen ocsmány a szocializmus, most azt demonstrálják a lehető legkézzelfoghatóbb módon, milyen förtelmes a kapitalizmus.
Martius: Mikszáth írja valahol: ma már az elemi iskolában is tudják, hogy a haza arra való, hogy eladják. Ezer éve forgalomban van, árulása közönséges – ámbár iparengedély nélküli – szakmának számít. Édes és ékes dolog a hazát elárulni… Volt olyan királyunk, aki egy kosár tojásért meg néhány kiló húsért zálogosította el a mészárosnál a haza bizonyos részeit. Csoda, hogy mára maradt még belőle valami eladnivaló.
Lucius: Kossuth Lajos, persze „politikai megfontolásból”, mert Bécs ellen a sátánnal is szövetkezett volna, hol Napóleon hercegnek, hol az olasz királyi családnak ajánlotta föl Szent István koronáját…
Martius: Ácsi! Kossuth, korabeli amerikai költők szerint „két hatalmas földrész típusa, a harsona, melyen át Isten leküldte ébresztő leheletét”, nem holmi jöttment politikai aranyásó volt, hanem formátumos reálpolitikus, még ha nagy hitegető, „nemzetszuggerátor”, merész remények és nagyszabású látomások elhitetője is. Nem akarta saját hibáit eltakargatva s másokét fölnagyítva derekabb embernek hazudni magát, mint amilyen volt. Úgy akart jót tenni hazájával és embertársaival, mint a harmat, észrevétlenül hintve áldást.
Lucius: A magyarok megszabadításának keresztes lovagja kolosszális balek volt, csak az nem csapta be, aki nem akarta. Elég volt annyit hallania: „magyar szabadság”, „magyar függetlenség”, „felkelés”, „szervezkedés”, már nyúlt is a bukszájáért. Sokkal többet mulasztott, mint amennyit elért. Mert mit is ért el a nagy helyben járásával, a patetikus fontoskodásával? Voltaképp semmit. Megalkotta a saját mítoszát, aztán évtizedeken át azt fényezgette. Mai szóval lúzer volt, jellegzetesen magyar lúzer, zsákutcás történelmünk állatorvosi mintalova… A Béccsel való kiegyezés végkövetkezményeként megjósolta ugyan Trianont, ám elő is készítette a saját politikai rövidlátásával, mikor a negyvennyolcas revolúció előtti időkben azért kardoskodott, hogy a magyart államnyelvként erőszakolják rá a más nemzetiségűekre.
Martius: Az emigrációba kényszerült, kívülről bel- és külügyérkedő Kossuth és a „magyar ügy” akár sikerre is vergődhetett volna, sőt talán Trianont is megúszhatjuk, ha nem támadnak olyan ádáz rosszakarói, mint Marx és Engels, és nem árasztják cikkek százaiban a Kossuth-ellenes szitkot, mocskot és hurítást. De térjünk vissza Széchenyihez! „Stefferl” fölkínálkozása 1848. március 15. után az osztrákoknak, hogy majd ő királyi biztosként (egyébként is „kegyelmes úr”, a császári udvar titkos tanácsosa volt) „rendet csinál” Magyarországon, igen súlyosan kell, hogy essék latba.
Lucius: Széchenyi Kossuthot, az általa megvetett és gyakran támadott „heves hiút” vére és hazája ellenségének, a „végenyészet” ügynökének tartotta. A gróf belepusztult a maga vízióiba, „Lajcsit” viszont rendre meghiúsuló merész reményei, nagyszabású hitegetései az emberi kor végső határáig éltették.
Martius: Népünk Széchenyitől meglehetősen idegenkedett, Kossuthot viszont olyannyira a szívébe fogadta, hogy a magyar mennyországban a magasságos Atyaúristen, Jézus Krisztus megváltó urunk és a Szentlélek után rangra mindjárt Kossuth apánk következik… „Stefferl” örökösen nyavalygott és hisztériázott. Gyakran viselkedett gyáván és gerinctelenül. Nem győzött Metternichhez rohangálni, hogy eláztassa Kossuthot. Széchenyi volt a legnagyobb magyar besúgó, Kossuth csak maró gúnyból nevezhette „a legnagyobb magyarnak”.
Lucius: Ellenkezőleg: csakugyan Széchenyit tartotta a legnagyobb magyarnak, mert a gróf „korának nyelvévé lőn, a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott”. Azóta is hiánycikk az olyan magyar, akinek „százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn” nem érkeznek, akit „a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragad meg”. Széchenyi országlász volt. Érdemes magyarul és magyarán szólni, mindjárt könnyebben szót értünk. Annak a görög eredetű szónak, hogy politika, van magyar megfelelője, még ha kissé régies is, mégpedig az, hogy országlástan; az országlás elmélete és gyakorlata. Országlástan, országlász – érezni az ügy elkötelezettséget követelő súlyát és méltóságát, sokkal inkább, mint ha azt halljuk vagy mondjuk, hogy politika, politikus. Az ország dolgainak megértése, megtervezése, kivitelezése, irányítása: ez a politika dolga. A politikus, az országlász elhivatottan – a néppel és a népért „tűzön-vízen át” – ezzel foglalkozik. Valódi politikusnak csak azt nevezhetjük, aki pillanatok alatt átlátja a helyzetet, minden kínálkozó alkalmat megragad, tudja, mikor cselekedjék, hogyan cselekedjék, és cselekvését be is végzi; mert ha nem ekként jár el, akkor ő nem országlász, és amit csinál, az nem országlászat, mert nem kapcsolódik szervesen az ország dolgához, a társadalom valóságához.
Martius: Széchenyi szerint a nemzet gyönge lábadozó, és ő a hivatott orvos, aki a beteget „asszisztensei” segítségével gyógyítgatja. Azt hitte, csak az ő kezében van olyan mérleg, melyen lemérheti, hogy a gyógyszerből hány mákszemnyi kell. Kossuth viszont azt gondolta, hogy a nemzet ép, ifjú, egészséges, és van annyi ereje, hogy intézményeinek százados bajait is kijavítsa; magamagát pedig korántsem képzelte orvosának, hanem az ép, egészséges, ifjú nemzet parányi ízecskéjének, munkára hivatva, mint akárki más.
Lucius: „Kifejlett nemzetiség nélkül nekem más progresszió nem kell”, mondta Széchenyi. „Enélkül zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban adhatjuk el, de ez engem nem mozdít.” Hű maradt a fajtájához ő is, Kossuth is. Naggyá lettek mind a ketten – életükben, diadalaikban, vereségeikben, pusztulásukban. Sokáig ők voltak a magyarok közösségének őrszellemei. Mára züllöttünk csak le igazán: fajtánk sokszorosan elárulva, pénzünk elorozva, dögbőrkereskedők viszik a prímet… Valaha a társadalom élén az arisztokrácia állt, utóbb a meritokrácia lépett a helyére. A kommunisták szétverték a dolgok hierarchikus rendjét, de még az ő országlásuk idején is nagyobb eséllyel került be a meritokrácia egy-egy képviselője a döntéshozók közé, mint manapság, amikor minden hatalmat a szarokrácia bitorol és gyakorol. Ha a hitvány patkánybanda, amelyik berágcsálta magát a közvagyonba és a közhatalomba, mondjuk Rózsa Sándor színe elé kerülne, a betyárok fejedelme csak összevonná szemöldökét, s egyetlen pillantásától megsemmisülnének, mint a forró platnira hullott takonycsepp.
Martius: Sebaj, rájuk se ránts, kedves Luciusom! Szappanbuborék-zsonglőrök ezek, a semmi lovagjai. Ez a népség legföljebb egy szaftos lábjegyzetet érdemel Az aljasság világtörténetében, valahol a kötet közepe táján. Mi persze gyalázatában is hőn szeretjük nemzetünket, bár arcunk szégyenben ég – Adyt idézem – a „rosszindulatú jövevények és éhes csalók kezén levő Magyarország” miatt. „Magyarország ma utolsóbb talán, mint akár Montenegró.” Vétkeinket nem öltöztetjük nagy büszkén bíborba, s egy pillanatig sem hisszük, hogy a „magyar bűnnél nincs szebb a világon”… Talán az lett volna a magyarság igazi jótevője, aki Mohács után Mohamed hitére térít bennünket. Akkor most legalább ötvenmilliós nép volnánk, velünk volna tele a Kárpát-medence, és holmi posztkomcsi hiszteroliberális megmondónyikhajok pisszenni se mernének Unkurijában… De most már csakugyan szakítsuk félbe a múlt firtatását. Minél többet vájkálunk a történelemben, kivált a magyarban, annál kevesebb telik tőlünk, annál kevésbé tudunk ösztönösen reagálni a legfinomabb késztetésekre, annál jobban megbénulnak az egyetemes léptékű cselekvéshez szükséges képességeink. Soha egyetlen náció sem „okult” még a história tanulmányozásából. Egy Naszrudin-történet százszor jobban megvilágosítja a szívet és az elmét, százszor inkább fölébreszti szendergéséből a „belső embert”, mint tízkötetnyi történelem…