Osztrák őzláb, magyar tinóru

Eddig huszonöt kilométer volt a távolság a Vas megyei Pornóapáti és Szentpéterfa között, péntektől viszont már csak nyolc. Bár hideg van, nem zsugorodott össze az úthálózat. A matematikai talány oka, hogy a két magyarországi település között ma már Ausztrián keresztül vezet a rövidebb út. És ez csak egy jelentős változás, amelyet a schengeni határok megnyílásának köszönhetnek az itt élők. Örömünnep volt péntekre virradóra az egykori áramdrótos, aláaknásított halálzóna területén.

Pornóapáti művelődési háza előtt egy osztrák autóbusz araszolgat, jól öltözött, pirospozsgás arcú emberek kászálódnak le róla. Most jöttek át a határon, s jól tudják: viszszafelé már nem lesz min átlépniük, mert nem lesz határ. Benn már zsúfolásig telített a nagyterem. Szinte levegőt is alig lehet venni. Halkan duruzsol a befűtött cserépkályha. Pornóapátinak sok nehézséget adott a huszadik század. Trianon után Ausztriához csatolták, lakosainak egy részét kitelepítették, szögesdróttal, árammal és aknamezővel védték. Az osztrák és a magyar Himnusz után Kosztolányi Dezső Európa című versét szavalja egy leányka: „…te szent, te magasztos, / lelkek nevelője, illatokat és ízt / szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves, / vén Európa. / Ha mostoha is vagy, viaskodom érted.” Kint egy határőr pecsételi az alkalmi úti okmányokat, jobbján forralt bort mérnek az asszonyok. Osztrák és magyar falvak lakói kezdték ünnepelni a határok leomlását.
Pornóapáti története során mindig központi szerepkört töltött be. A község a Szombathely, Ják, Körmend, Graz, illetve Rohonc felé vezető utak tengelyében állt. Az apátsági település a környező falvak felett álló régiós közigazgatási szerephez jutott: volt mezőváros, járási és körjegyzőségi székhely is. A trianoni békediktátummal Ausztriának ítélt határvidéken fekvő község 1921. december 3-án osztrák megszállás alá került. Lakóinak a szülőhaza iránti hűsége és szabadságvágya eredményezte, hogy a nagyhatalmakkal szembehelyezkedve, a soproni népszavazást követően példátlan módon kilenc másik nyugat-magyarországi községgel együtt 1923 elején visszaverekedte magát Magyarországhoz.
Purker Valter, a település polgármestere, Zsiga Tibor történész és Dujmovits Valter történészprofesszor e korszak jellemzőiről beszél. Trianont követően a németek, a horvátok és a magyarok által lakott terület, a közös kultúrkör ketté lett szakítva. Akkoriban (is) a helyi italkimérések szolgáltak az aprófalvakban korzóként, így a népszavazás végeredménye is pornóapáti két kocsmájában, a Gancfuss és a Wachter kocsmákban dőlt el. Azaz, amíg a falu Ausztriához tartozott, a kocsmárosok épületeik falára a „fogadó a Szent Koronához” és a „fogadó a magyar Hazához” mondatokat írták ki. Kétségtelen tény az is, hogy az Ausztriához csatolt települések lakói úgy érezték, hogy Szombathely vonzásköréből kikerülve ellehetetlenülnek, ezért a gazdasági érdekük is a Magyarországhoz való visszakerülés volt. A történészek szerint ráadásul Magyarországon akkor még kiszámítható világ volt, Ausztriában pedig a balra fordulás veszélye fenyegetett.
A település fejlődésének ívét a második világháborút követő évtizedek megtörték. Német anyanyelvű lakosságának nagyarányú kitelepítése és a határőrizeti érdekeket szolgáló intézkedések miatt bekövetkezett elszigeteltsége fejlődésképtelenné tette. Megszakadt a határon túli szomszédos német anyanyelvi környezettel a nyelvi kapcsolat, és a közös kultúrkörből fakadó értékek ápolása súlyos hátrányt szenvedett. Az államhatáron „halálzónának” nevezett aknamező létesült, s elektromos drótkerítéssel, vasfüggönnyel is lezárták a területet.
– Pornóapáti térségében például annyi megfigyelőtorony volt, hogy tulajdonképpen szinte minden ház szobájába és konyhájába be lehetett látni – ismertették az előadók. És ez, sajnos, senkinek nem volt újdonság ezen az estén. A határ két oldalán élők jól tudták mindezt. Sokan azt hitték, hogy az oroszok soha nem mennek el innét.
Kérges, dolgos férfikezek találkoztak, gyakori volt az ölelgetés, hátbaveregetés. A vegyes kórus németül énekelt, ropogós pogácsával teli tálak hullámoztak végig a sorokon. Kint egy Zoliként emlegetett alezredes, a határőrség egyik vezetője nagyon feszültnek látszott. Éjfélhez közeledett az idő, s fel-alá rohangálva mondta, hogy lassan a határhoz vonulnak az emberek, de valahogy nem találják a sorompólakat kulcsát. Aztán mire felszállt a köd, a kulcs is meglett. Az emberek sírva-énekelve emelték fel a sorompót, s Bildein (Beled) istállóból átalakított szupermodern étteremkomplexumában folytatódott a gombosharmonikával színesített ünneplés.
Takács Istvánék Jákról és a szomszédos településekről összeszedték a barátokat, mikrobusszal jöttek el. – Kilencszemélyes a járgány, de tizenegyen jöttünk – súgja nekem a férfi. Tréfálkozva mondom neki, hogy remélem, eljő az az idő is, amikor rendszeresen ide, az osztrák étterembe járnak majd át vacsorázni, mire rávágja, ez már ma sem lehetetlen. – Bár két és fél euró egy sör, az étel bőségesebb, mint Magyarországon. Kétezer-ötszáz forintból fejedelmien jóllakik a magyar – válaszolja. Kiderül, hogy ruhát és mosóport is megéri itt vásárolni. Az osztrák kereskedők szórólapjai már ott vannak a magyar háztartások postaládáiban, s onnan tudja, hogy Bécsből utazni a világ bármelyik pontjára kedvezőbb áron lehet, mint Budapestről.
December 21-én nulla órától megszűnt a határellenőrzés Magyarország, Ausztria, Szlovénia és Szlovákia közös határain. Volt, aki hajnalig maradt, s mikor a nap már gyenge erővel, de mégis kisütött, a zöldhatáros átruccanást kihasználva hozzálátott gombászni. A halálzóna már aknamentesített területén őzláb és tinóru terem. S míg kereste, Kosztolányinál maradva akár elszavalhatta volna azt is:
„Európa, hozzád, / feléd, tefeléd száll szózatom a század / vak zürzavarában / s míg mások az éjbe kongatva temetnek, / harsány dithyrambbal én tereád víg, / jó reggelt köszöntök.”