Ott a helyünk az olimpián

A hétfő a búcsúzás napja volt, a kérdés csak az, e búcsú milyen időtartamra szól. A franciaországi kézilabda-világbajnokságon a csalódást jelentő nyolcadik helyen végzett magyar női válogatott tagjai tegnap elindultak otthonaik és klubjaik felé, de hamarosan újra találkoznak, hiszen nyakukon a márciusi olimpiai selejtező. Németh András szövetségi kapitány esetében ezt már nem mernénk ilyen határozottan leszögezni, mert amikor csomagolás közben beszélgettünk vele, az a meggyőződés alakult ki bennünk: súlyos terheket cipel.

Hol kezdjük, ki, mi bántja leginkább? Az eredmény, a csapat, vagy saját maga?
– Mindhárom, de a legnagyobb bajom természetesen magammal van. Tulajdonképpen nyár óta éreztem, hogy a keret nem eléggé egységes és fegyelmezett, mégsem léptem semmit. Igaz, korlátozottak a lehetőségek, de szigorúbb szabályokat kellett volna bevezetnem.
– Biztos ez? És ha megtette volna, csak a közérzete lenne jobb, vagy a válogatott vb-helyezése is?
– Szerintem mindkettő.
– Amit eddig elmulasztott, azt most majd pótolja, egyáltalán pótolhatja, vagy már elkésett vele?
– Elkéstem.
– Beszélgetésünk eddigi hangulata és tartalma után máris adódik a kérdés: fontolgatja, hogy lemond a szövetségi kapitányi posztról, vagy már el is döntötte?
– No comment.
– Ez felér egy fél igennel…
– Nincs itt az ideje, hogy erről a témáról beszéljek.
– Pedig vasárnap még úgy elemezte az olimpiai selejtezőcsoportok beosztását, hogy egyértelműnek tűnt, azt tervezi, ön vezeti ki Pekingbe a csapatot. Azóta változott a terve?
– Én is a magyar kézilabda része vagyok, azért annak minden lényeges szelete izgat, érdekel. Így az olimpiai selejtező is. És ha a minimumcélként kitűzött hetedik helyet nem is szereztük meg a vébén, a kvalifikációról azért nem maradtunk le. Ezzel most takarózhatnék is, de nem az én stílusom.
– Ha már a stílus szóba került: a legtöbb bírálatot nem valamely szakmai húzásáért, vagy a nyolcadik helyezésért kapta, hanem az Angolával szemben elvesztett mérkőzés után a sporttelevíziónak adott nyilatkozatáért, amelyben súlyos és személyes kritikát fogalmazott meg csapatával és egyes játékosaival szemben. Jókor, jó helyen tette ezt?
– Már egy napja forrt bennem ez a vélemény, és kikívánkozott belőlem.
– Túlzásnak érzem, hogy a válogatott, mint közösség szétesett volna, azt pedig még inkább, hogy ez lenne a fő oka az eredménytelenségnek. Hiszen annak idején egymással sokkal hűvösebb, vagy egyenesen rossz viszonyban lévő játékosok értek el kiugró bravúrokat.
– Bizonyára. De a kudarcok felnagyítják az ilyen problémákat.
– Nem az az alapvető gond önnel, hogy eddigi pályáját a Ferencvárosnál, a Hyponál és kezdetben a válogatottnál is szinte csak sikerek övezték, ezért gyenge a kudarctűrő képessége és ilyenkor végletesek a reakciói?
– De, biztosan elkényeztettek az eddigi eredmények.
– Ha a magyar csapat a negyeddöntőben legyőzte volna a későbbi aranyérmes oroszt, amire minden esélye megvolt, akkor most egy elégedett kapitány nyilatkozna az olimpiai esélyekről és a remek közösségi szemléletről.
– A siker persze más reakciókat kelt, de arról ne is beszéljünk, hogy ha megverjük az oroszokat, most mi lennénk a világbajnokok. Mert csak akkor lehetünk versenyben a legjobbakkal, ha kevés klasszisunk egyaránt tudása legjavát nyújtja, ám ez tíz mérkőzésen át lehetetlen. Ha az oroszoknál vagy a románoknál többször hibázik valaki, az edzője bátran lecserélheti, hiszen van megfelelő helyettese, nálunk viszont nincs. Azt hiszem, szakmai hibát nem követtünk el, ma is ugyanezt a keretet nevezném, a vébéfelkészülést tervszerűen felépítettük, az ellenfeleket alaposan feltérképeztük. Mindez enynyire volt elég.
– Nem ejtett szót a gyenge védekezésről, pedig ez tűnt a vereségek első számú okának. Csapatunkat bántóan sokszor leindították, de a felállt fal sem verte vissza az ostromot. Miért nem?
– Tény, a támadójátékunk jobb volt a védekezésünknél, de az ellenünk kezdetben ítélt rengeteg kiállítás elbizonytalanította a játékosokat. Ez közös felelősségünk. A visszafutásról pedig annyit, bizonyos szituációkban, mondjuk rossz bejátszás esetén, amikor a két szélsőnk az alapvonalon áll, reménytelen visszaérni komoly ellenféllel szemben.
– Ki számít komoly ellenfélnek? A vébé előtt azt állította, a magyar válogatott ott van a világ hat legjobb csapata között; ezt most is fenntartja?
– Ha jó formában van, igen. De egyébként a középmezőny is legyőzheti.
– Ön szerint ebbe bele kell törődnünk és a célokat fokozatosan lejjebb adni, vagy a folyamat lassítható, megállítható, esetleg viszszafordítható?
– Nem túl biztató a helyzet. A magyar klubok gazdasági válságban vannak, a játékosok hol kapnak fizetést, hol nem, óriási tehetségek nem bontogatják a szárnyaikat, hiányposztjainkon nincs megfelelő utánpótlás, akármilyen messzire nézünk.
– A március végi olimpiai selejtezőn is elképzelhetőnek tartja a bukást? Vagy a valószínűsíthető magyar, román, lengyel, japán négyesből kötelező elcsípni a két továbbjutó hely egyikét?
– A magyar női kézilabda-válogatottnak ott a helye a pekingi olimpián, és ott is lesz.
– Önnel vagy ön nélkül?
– Mondom, egyelőre no comment. Most addig tekintek előre, hogy kedden indulok Bécsbe edzést tartani a Hypónak. Bevallom, kifejezetten jól jön most ez az új inger nekem.