Pavaresi

Koszovó legkésőbb tavasszal független ország lesz. Ezt ma már tényként kezelik Pristinában, ám azt kevesen gondolják végig, hogy a térség ettől még nem változik a Balkán Svájcává. Reménykeltő, hogy már egyik fél sem gondolkodik katonai megoldásokban, a hősként tisztelt Hasim Thaqi megválasztott miniszterelnöknek azonban most kell csak igazán bizonyítania rátermettségét.

Pristinát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük szép városnak, a betontömbök és sáros utcák látványáért azonban a színes éjszakai élet és a vendéglátóhelyek hangulata kárpótolja a látogatót. A nemrég elkészült sétálóutcában található Strip Depot nevű szórakozóhelyen magával az új miniszterelnökkel, Hasim Thaqival futunk össze. A találkozás meglepő, a politikus titkára az előző napokban többször is azt állította, hogy a választásokon győztes Thaqi külföldön tartózkodik. Meglehet, a gerillavezérből lett pártelnök, leendő miniszterelnök eleve nem szereti a külföldi újságírókat, a magyarokkal szembeni ellenszenvét saját bőrünkön is tapasztaljuk. Az udvarias bemutatkozást nem követi hasonló válasz, a kijárat felé menet csak annyit mond, „civilben vagyok itt, hagyjanak békén”. Rendben, felelem, csak későbbi interjúhoz hadd kérjünk időpontot – de a válasz egyértelmű: „nem”, s ha ez sem elég világos, a testőrök szúrós tekintetéből mindent megértek. Thaqi és kísérői ezután autóba vágják magukat s távoznak.
A feszültség persze nem minden előzmény nélküli: a koszovói albánok „hőse” aligha emlékezik vissza jó érzéssel 2003. június 30-ra, amikor az ellene érvényben lévő Interpol-körözés alapján éppen a magyar hatóságok tartóztatták fel Ferihegyen, igaz, háromórányi telefonálgatás után elengedték, így felszállhatott Párizsba tartó gépére. Történt ugyanis, hogy Thaqit 1997-ben a belgrádi felügyelet alatt álló pristinai igazságszolgáltatás tíz év börtönbüntetésre ítélte, amiért a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyik vezetőjeként társaival állítólag megölt három szerb rendőrt Glagovacnál. Az UCK akkori tevékenységét a hágai Nemzetközi Törvényszék is vizsgálta, s megállapították, hogy a szervezet valóban követett el háborús bűnöket – több tucat szerb haláláért felelős. Párizsban, majd Brüsszelben ennek ellenére tárt karokkal fogadták Thaqit, tárgyalt vele Javier Solana, az Európai Unió főképviselője is, az érvényben lévő nemzetközi körözéssel pedig soha többé nem foglalkoztak egyetlen repülőtéren sem. Ez az, amit egy háborús bűnökkel vádolt szerb vagy horvát vezető aligha engedhetne meg magának, s ami biztos alapot nyújt a dölyfös Thaqi önbizalmának. A miniszterelnök tisztában van azzal, hogy a tartomány tényleges irányítását ellátó nemzetközi erők bármikor előhúzhatnak kényes dokumentumokat, így inkább betartja a játékszabályokat. Az ENSZ nem faggatja Thaqit a múltról, a politikus pedig türelemre inti híveit, meggyőzve őket arról, hogy nincs értelme rázni a kerítést, vagy felgyújtani az UN feliratú fehér terepjárókat, hiszen a függetlenség ügye sínen van. A balkáni diplomáciában nagy vonalakban így fest a cserekereskedelem.
Ám ahhoz, hogy Koszovó megtegye a következő lépést a függetlenség felé, először is kormányra volna szüksége. A november 17-i választásokon Thaqi tömörülése, a Koszovói Demokratikus Párt (PDK) 37 helyet szerzett a 120 tagú parlamentben, míg riválisa, a néhai Rugova elnök nevével fémjelzett Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) 25-öt. A két pártnak tehát, ha koalícióra lép, meglesz a többsége (24 helyet ráadásul eleve a kisebbségek számára tartanak fenn), így aligha véletlen, hogy a helyi újságok címlapján rendre a koalíciós esélyeket latolgatják az elemzők. Valószínű, a két párt előre megállapodott a színfalak mögött, s a győztes most csak a formaság kedvéért viszi végig az ilyenkor szokásos tárgyalási folyamatot. Hogy ezt követően mi a legfontosabb cél, abban mindenki egyetért, hiszen az összes albán párt transzparensein a „pavaresi”, a függetlenség szó szerepel. S hogy annak elérése után mi lesz, arról ráérnek vitatkozni, egyelőre a politikusok nem szívesen vázolnak fel hosszú távú jövőképet.
Talán azért sem, mert előbb-utóbb be kellene vallaniuk azt is, hogy a függetlenség nem csodaszer, legföljebb lehetőség. Az elnöki hivatal szóvivőjét mégis a további tervekről faggatjuk pristinai irodájában. Xhavit Bequiri azt mondja, a függetlenségen kívül egy cél akad, amelyben szintén teljes az egyetértés, ez pedig az európai uniós integráció elősegítése. Az EU persze részben már most jelen van, elvégre a hivatalos fizetőeszköz a szerbek kisöprése óta az euró, a közösség pedig – amely a tervek szerint gyorsan igyekszik elismerni Koszovó önállóságát – jelen lesz, és aktívan részt is vesz majd a politika alakításában. Az „elsietett” függetlenség miatt több uniós ország kifejezte aggodalmát, értelemszerűen azok, amelyek a nemzetiségi alapú leválás láttán párhuzamot vélnek felfedezni Koszovó és saját térségük között. Megszólalt Szlovákia, Románia és Spanyolország is, leghangosabban azonban a megosztott Ciprus hallatta a hangját, amely hivatalosan is megerősítette: sosem ismeri el Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. Való igaz, a két térség helyzete sok hasonlóságot mutat, ráadásul az a tény, hogy a ciprusi kérdést 1974 óta nem sikerült rendezni, igencsak baljós előjel. Mitrovica északi, szerbek lakta részén december első napjaiban kirendeltséget nyitott a belgrádi Koszovó-ügyi minisztérium, amit albán körökben rögvest úgy értékeltek, hogy Szerbia máris Észak-Koszovó leválását készíti elő. Tény, az északi részek már most olyanok, mintha Szerbiához tartoznának, a feliratok cirill betűsek, a fizetőeszköz a dinár, a rendszámokon a szerb trikolor díszeleg. S igaz az is, az elemzők belekezdtek a térképek átrajzolásába, melynek során az albán többségű, de Szerbiához tartozó Presevo-völgyet Koszovóhoz illesztették, a tartomány északi, szerb többségű részét szaggatott vonallal leválasztották a megszületőben lévő kis országról. Ezek azonban csak találgatások – véli a szóvivő, aki szerint időszerűbb a koszovói intézményrendszer rendbetételén gondolkodni. Annyi bizonyos – teszi hozzá –, hogy a status quo a szerbeknek sem kedvez.
A térségbe újra és újra visszatérve, a készültség csökkenését látva, a kívülálló úgy érezheti, a feszültség folyamatosan enyhül, azt inkább már csak a külföldi tisztségviselők szítják, akik szüntelenül puskaporos hordóról beszélnek. A vegyes lakosságú, de szerbek által dominált Gracanicában is teljes a nyugalom, a svéd békefenntartóknak a 2004 márciusában kirobbant zavargások óta nem kellett közbeavatkozniuk. A tízezres kisváros csodás szerb temploma többször volt fontos politikai találkozók színhelye, ma viszont a kapuban posztoló svédeken kívül nem találunk itt mást, mint két apácát. Szerb nyelven magyaráznak életükről, majd két képeslap megvásárolása után kedvesen elbúcsúznak.
A koszovói szerbek egyik vezetője, a Mitrovicában élő Oliver Ivanovics viszont a saját bőrén tapasztalta, mire képes a gyűlölet, autóját ugyanis három éve a levegőbe repítették – figyelmeztető szándékkal. Azt mondja, ez a múlt, őrültek mindenhol akadnak, persze a nyugalom sem jelenti azt, hogy minden rendben lenne a két közösség között. Ivanovics szerint a nemzetközi közösség az elszakadáspártiaknak kedvez, pedig lenne más alternatíva is, s szó sincs arról, hogy Belgrád újra ellenőrzést akarna gyakorolni a tartomány felett.
Osmannal, az Ibar folyó albán oldalán született roma férfival már a híd túloldalán találkozunk. A férfi csak vendég Mitrovicában, több mint tíz éve minden szál Németországhoz köti. Még a háború előtt elhagyta Koszovót, hogy biztosabb jövőt keressen magának és családjának nyugaton. Tervei többé-kevésbé megvalósultak, megtanulta a nyelvet, kapott munkát, s mint mondja, örül, hogy gyermekei nem bolyonganak céltalanul valamelyik koszos koszovói város utcáin. Két rokon fiú társaságában a folyóparton fekvőtámaszozik, tornászik – ez sem mindennapi látványosság errefelé. Megerősíti, a helyzet sokat javult az elmúlt egy-két évben Mitrovicában, legalábbis ami az emberek lelkét illeti, hiszen ma már kevés gyűlölködést hallani, sőt albánok és szerbek biztonsággal át mernek kelni a nem is régen még két világ ütközőpontjának számító hídon.
Az ENSZ rendőrei – errefelé főleg franciák, svédek és románok posztolnak, de akad köztük jordániai is – azért továbbra is őrt állnak a gyér forgalmú átkelőnél, de a korábban szigorú ellenőrzés ma már jószerivel csak egy biccentésből vagy kézlegyintésből áll, a szögesdrótokat félrehúzták. Osman szerint azonban a kép csalóka, hiszen a biztonsági helyzet látszólagos javulása nem hozott valódi lehetőségeket. „Ha függetlenek leszünk, száz százalék, hogy jobb lesz” – mondja, elsősorban abban bízva, hogy az önálló államban a befektetők nagyobb bizalommal hoznak majd létre új munkahelyeket. Egyelőre azonban nem megoldott az egészségügyi ellátás, alacsony színvonalú az oktatás, a fiatalok pedig, ha nem mennek el külföldre, ehetik a semmittevők kenyerét, esetleg beállhatnak a főként a rejtett mákföldek miatt „Kis-Afganisztánként” is emlegetett bandákba, az Albániából szerveződő drogkereskedő csoportok valamelyikébe. Az albán családokban egyébként nemritkán hat-nyolc gyermek születik.
Osman azonban nem kér ebből az életből, megy vissza Németországba. Sorsa nem egyedi, legalább félmillió koszovói él Nyugat-Európában, s a hazaküldött eurók nélkül éhínség lenne a tartomány egy részében.
Koszovó egyelőre ott tart, hogy még a folyamatos áramellátást sem tudja biztosítani lakossága számára, így aki teheti, esténként beindítja a családi aggregátort, ha meg nem rendelkezik ilyennel, ül a sötétben. A stratégiai tervekben szerepel a 2,3–2,8 milliárd eurós költségvetésű úgynevezett Kosovo C erőmű megépítése, az új blokk azonban 2018 előtt aligha kezd működni. Pristina közelében jelenleg két energiagyár üzemel, legalábbis füstölög, közölük az A blokk 1962-ben, a B pedig 1983-ban épült, de már akkoriban sem biztosított elegendő áramot. Pedig – bár keveset beszélnek róla – Koszovó jövője is az energia körül forog, tenger, turizmus, tranzitútvonalak, kulturális pezsgés híján ugyanis a nagyvilág számára a térség kizárólag a bányák és az erőmű-beruházás miatt lehet érdekes. Sőt a rossz nyelvek szerint Szerbia is az energiával próbálja majd sakkban tartani egykori tartományát, hiszen a Koszovó felé tartó vezetékek kapcsolóit továbbra is ő kezeli. Nagy kérdés persze, hogy a bauxitra, cinkre és a Kosovo C projektre rá lehet-e építeni egy egész országot – de ne legyünk ünneprontók. Nem kérdés, ha csak valamivel több munkalehetőség adódik majd, mint most, már megérte – vallja Adam, a benzinkutas, aki tökéletes magyarságával lep meg bennünket. Édesapját Sherifnek hívták, ugyanez a neve a töltőállomásnak is, ahol a Győrben tanult fiatalember kávéval kínál, majd fogpiszkálótartóként is használható öngyújtókat ajándékoz nekünk. Optimista, azt mondja, nem lesz több háború, csak az embereknek lenne több pénzük.
A katonai opció teljesen kizárt – nyugtat meg már hazafelé menet Varga László, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) parlamenti képviselője is, aki szerint nincs az a szerb parancsnok, aki nekimenne a Koszovóban állomásozó 17 ezer NATO-békefenntartónak. De ha valaki megfújná is a harci kürtöt, a katonák akkor is biztosan megtagadnák a parancsot, hiszen bolondnak tartják azt, aki újra háborúzni akar. A közvélemény-kutatások is alátámasztják, hogy bármennyire fáj a szerbeknek Koszovó elvesztése, 95 százalékuk teljes mértékben elutasítja mindenféle erőszak alkalmazását. Nem kizárt, hogy Belgrád a titkosszolgálat révén incidenseket provokál – vélik egyesek, ezek hatása azonban aligha lesz jelentős. Varga László szerint nem kizárt bizonyos gazdasági szankciók bevezetése, ezekkel azonban valójában éppen Szerbia szigetelné el magát Európától. Mint kifejti, Vojiszlav Kostunica kormányfő pártján belül is két irányzat feszül egymásnak: a keményvonalasok azt mondják, ha Koszovó független lesz, meg kell szakítani vele minden diplomáciai kapcsolatot. Mások taktikusabbak, bárhogy lesz is azonban, a szerb vezetés mindenképpen a demokratikus erők és a radikálisok szorítójába kerül. Szerbiában a jövő év elején elnökválasztást tartanak, vagyis tulajdonképpen arról döntenek, kinek a regnálása alatt veszítse el márciusban az ország a nemzet bölcsőjének tekintett déli vidékeket. Paradox helyzet ez, a nagyvilág nem irigyli a mérsékelt hangú demokrata párti Borisz Tadics jelenlegi elnököt. A helyzetet nem könnyíti meg a média sem: a politikusokkal karöltve folyamatosan napirenden tartják Koszovó ügyét, s ha ma Belgrádban, Nisben vagy éppen Újvidéken arról kérdezzük az utca emberét: az uniós tagság vagy Koszovó fontosabb-e számára, biztosan az utóbbi mellett teszi le voksát.
Riogatni és vajdasági párhuzamokat emlegetni azonban felesleges – mondja Varga László, aki szerint a magyarországi sajtó olykor felnagyítja, pontatlanul mutatja be az eseményeket. Nem hisz abban – s ugyanezt válaszolta erre Oliver Ivanovics koszovói szerb vezető is –, hogy Koszovó függetlenségének kikiáltása után a Vajdaságba menekülnének a szerbek, hiszen minden a déli részekhez vagy Belgrádhoz köti őket. A frontvonalra sem akarják küldeni a magyarokat, az, hogy a közelmúltban átadták a tartalékosoknak az új katonai beosztásokat, csak a haderőreform rossz időzítését jelzi, nem pedig azt, hogy közeleg a vész. Az átalakítás során teljesen megújulnak a katonai egységek, az állomány számára új, az európai normákkal jobban összhangban álló rendszer szerint állapítják meg a feladatokat – magyarázza a belgrádi magyar képviselő, aki szerint a honvédelmi tárca hibázott, amikor nem adott pontos tájékoztatást az átalakulásról a hadköteles férfinépnek.
Persze az, hogy a felek minden egyes lépésére összerezzen a fél világ, aligha véletlen, Szarajevóban sem gondolta senki 1992 áprilisa előtt, hogy a térség szinte egyik napról a másikra pokollá változik. A múlt hibáiból azonban, úgy tűnik, sikerült tanulni, igaz ez a korábban tehetetlen nemzetközi közösségre is, s talán nem naivitás bízni abban, hogy a játékszabályokkal mindenki tisztában van, s be is tartja őket. Még akkor is, ha hamarosan itt a tavasz.