Rokonok

Tizenhat unokatestvér – egy híján mind a székelyföldi Parajdon vagy a tőle negyven kilométerre lévő Székelyudvarhelyen lakik. Bár az erdélyi családi összetartást még most is legendásnak mondják, ha mélyre ásunk, hamar kiderül, hogy a família tagjai csak ismerik a többieket, de nem tudnak egymásról. Tíz év alatt két film készül(t) a rokonokról, és közben kicserélődött, megváltozott a világ. A bátrak nyertek, a változtatni nem tudók rosszabbul élnek, mint tíz éve.

Az előző század embere húsz másik társát ismerte annyira, hogy órára pontosan meg tudta mondani, hol tartózkodik, mit csinál, hogy szolgál az egészsége, és miről álmodik. Mi, ezredvégiek már csak a szűken vett családtagokról, három-négy emberről tudjuk ugyanezt – immár a televízió a legjobb barátunk, s a lakás falain kívül rekedt rokonokra sem időnk, sem energiánk. A szakemberek elidegenedésnek hívják és civilizációs betegségnek mondják a folyamatot. Sokan úgy gondolják, maradtak még olyan szigetek, ahol nem ennyire tragikus a helyzet, s a legtöbben Erdélyt emlegetik, ha a családi összetartás kerül szóba.
Tíz esztendővel ezelőtt dokumentumfilm készült egy erdélyi családról, a Barabásról, amelynek tizenhat unokatestvére közül csak egy – e sorok írója – ment messzire szerencsét próbálni. A többiek vagy a sóbányájáról híres székelyföldi községben, Parajdon, vagy a tőle alig negyven kilométerre lévő városkában, Székelyudvarhelyen élnek. A família jól reprezentálja az erdélyi társadalmat, hiszen tagjai között vannak értelmiségiek, kétkezi munkások, háztartásban élők és vállalkozók egyaránt. A filmből kiderült, hogy még az egy településen élők sem ismerik igazán egymást. A rendszerváltás utáni Romániában a gazdasági nehézségek és a hirtelen jött szabadság elidegenítette az embereket egymástól.
Az unokatestvérekkel készült interjúk után mindenki hivatalos volt a Barabások bulijára. Egy hétvégén a nagyon kis gyerekeket a nagyszülőkre bízták, a nagyobbakat felpakolták a traktorra, és felkerekedtek, hogy valahol a Hargita tetején egy menedékházban újra felfedezzék, megismerjék egymást. Tábortüzet gyújtottak, gombát szedtek az erőben, nagyokat főztek és ettek közösen. És beszélgettek sokat, mindenki mindenkivel. Kiderült, milyen jópofa felesége van Zolinak, hogy Babi kocsira gyűjt, Karcsi bírja a legtovább a hajnali tűz mellett, és Ágota lánya gyönyörűen tud énekelni. Nem került sokba, a kevés pénz mellett leginkább sok akarat kellett ahhoz, hogy a közeli rokonok ne csak tudjanak egymásról, hanem ismerjék is a többieket. Azzal az elhatározással váltak el azon a vasárnap délutánon, hogy ezentúl nemcsak esküvőkön és temetéseken, hanem ilyen és ehhez hasonló hétvégeken is találkoznak, évente megismételve a jól sikerült unokatestvér-találkozót.
A filmet akkor egy kérdéssel zártam: önnek, kedves néző, vannak rokonai? Miután többször is főműsoridőben mutatta be a Duna Televízió a Rokonokat, tengernyi olyan visszajelzés érkezett, amelyekben a nézők elmondták, hogy az adás végén elbeszélgettek a látottakról, számba vették saját rokonaikat, felhívták telefonon őket, vagy hét végén elindultak a meglátogatásukra.
Tíz évvel az első film elkészülte után az ősszel újra elindultunk számba venni, mi változott azóta az erdélyi családban. Újra meglátogattuk őket otthonaikban és munkahelyeiken, megkérdeztük, tartottak-e azóta unokatestvér-találkozót, hogyan változott az életük, mi valósult meg az álmaikból. A leltár arra is jó volt, hogy felmérjük: milyen irányba halad Románia az egyszerű emberek szemszögéből: jobb vagy rosszabb lett az életük tíz esztendő alatt?
Az eredmény várható, mégis meglepő volt. A sóvidéki nagyközségre rá sem lehet ismerni: hatalmas panziók, éttermek, boltok nőttek ki a földből, mint eső után a gomba. Parajd a sóbányából él, egész pontosan annak felhagyott tárnáiból, ahova évente asztmás és allergiás betegek százerei zarándokolnak el a gyógyulás reményével. A kéthetes kezelés alatt lakni, enni kell valahol, és ez biztos megélhetést nyújt a falu szállásadóinak és vállalkozóinak. De csak annak, akinek volt bátorsága és némi kezdőtőkéje a vállalkozásra. A rokonoknál is pontosan nyomon követhető ez: aki ugyanazt és ugyanúgy csinálja, mint tíz évvel ezelőtt, annak rosszabb lett az élete, aki pedig mert váltani, annak új autója, felújított, kibővített háza, elégedett élete jelzi, hogy megérte vállalni a kockázatot. És érdekes módon a sikeres családtagoknak a rokonság is fontosabb lett – gyakrabban járnak össze, megünnepelik egymás név- és születésnapját, vagy hétvégente beülnek az autóba, és felmennek a Bucsin-tetőre szalonnát sütni. Akinek nem volt bátorsága váltani, azt alig lehetett rávenni, hogy mikrofon elé álljon (nem is sikerült mindegyiket), és a legközelebbi unokatestvér-találkozóra sem akart eljönni.
Igen, jól gondolják: az elmúlt tíz évben saját kezdeményezésre nem tartottak rokontalálkozót. Talán azért sem, mert az első film bemutatása után tragikus hirtelenséggel elhunyt a rendező-operatőr, akit a család tiszteletbeli unokatestvérré fogadott, és a gyász évében nem tartották illendőnek a szórakozást.
Nagyon érdekes volt a legkisebb unokatestvér, Barabás Tibor véleménye. Ő tíz évvel ezelőtt – mint a mesebeli legkisebb fiú – éppen szerencsét próbálni jött Budapestre, de pár hét után hazatért.
– Lenézik ott az erdélyi embert – mesélte, amint a sóbánya strandján megkérdeztük miccssütés (kolbászka) közben –, sőt még itthon is az ide látogató anyaországiak. Szerinte azóta jobb lett az élet Erdélyben, egyre több turista látogat Parajdra, és ez biztos megélhetést ad a helyieknek. A turisták számával azonban az igények is rohamosan változnak: ma már csak az tud jól megélni szobakiadásból, aki minden szoba mellé meleg vizes fürdőszobát kínál, és igény lett az is, hogy két-három szobánként önálló konyha legyen, ahol a vendégek megfőzhetik maguknak az ebédet.
A kilencvenes évek közepén a kábeltévé volt a nagy újdonság a falu életében, amely jelentősen bővítette a gyermekek szókincsét, de elrabolta tőlük a tanulásra szánt időt, és szétszórta a figyelmüket – tudtam meg akkor a família pedagógusaitól. Ma már a világháló a sláger, amely elérhető lett minden házban. Már a tanrendbe is bekerült, de a gyerekek leginkább chatelésre és vicces dolgok küldésére használják az új eszközt. Meglepő volt éppen egy értelmiségitől, a tanítónő Gabikától hallani az elmúlt tíz év tanulságát: nagyon fontos lett az önbizalom, az „aki mer, az nyer” mentalitás.
A Székelyföldre még mindig jellemző a gyakorlatiasság, a szükségből is erényt kovácsolni tudó képesség. Ha valakinek gyakran kell autóznia munkahelyi okból, akkor a rokonság azonnal él a lehetőséggel. Rábízzák a városi iskolába küldött gyermekek, unokák szállítását és a csak ott kapható dolgok megvásárolását. És ha már a városnál tartunk: Júlia, aki tíz évvel ezelőtt bolti alkalmazottként kereste a kenyerét, most férjével együtt a saját vállalkozásukban különféle kábeleket és elektromos berendezéseket árul. A saját bőrén tapasztalta azt, amit Románia makroökonómiai számai mutatnak, vagyis hogy rohamtempóban fejlődik az ország. Az idén kétszer annyit adtak el, mint tavaly, és ez így megy néhány éve. A gyerekeknek a legújabb típusú számítógépük van, angolul beszélnek, és a csevegőprogramoknak köszönhetően barátaik vannak szerte a világban.
Aztán egy szeptemberi reggelen Mózsi bácsi házában gyűlni kezdett a család, hogy újra felmenjünk a hegyre egymással barátkozni. A meghívóban azt kértem, hogy családi fotókat és egy tányérnyi, maguk készítette süteményt hozzanak a kétnapos együttlétre. Szemerkélő esőben érkezett a csaknem ötvenfős család a bogdáni menedékházhoz, és az időjárásnak köszönhetően volt idő alaposan végignézni az elmúlt tíz év termését. Aztán kiderült az ég, az esti tábortűznél már háborítatlanul tudtunk nótázni órákon keresztül. A másnapi bográcsfőzésnél azon kezdtünk gondolkodni, milyen ösztönző kell ahhoz, hogy ezentúl tényleg évente találkozzon a család. És megszületett a megoldás: az évek óta parlagon hagyott családi birtok egyik parcelláját közösen krumplival ültetjük be tavasszal, így garantált az évi háromszori találkozás (legalább egyszer „illik” megkapálni, majd be kell gyűjteni a termést). Nem a haszon a lényeg, hanem az együttlét: mindenkinek a gyermekkori emlék, a közös munka utáni, kockás abroszon elfogyasztott madárlátta szalonna, barna kenyér és lila hagyma járt az eszében, és bepárásodott a tekintete.